A hagyományos nõi szerepek zavaraira az ezredvég jövõvízióiban a nemektõl független cyborg-identitás a válasz.

A jövõ az asszony, mondja egy Ferreri-film címe, nos, ezt a perspektívát majd kétszáz éve felrajzolták már a fantasztikus irodalom elõfutárai, mikor a jövõt az újrateremtés jegyében képzelték el: új Ádámról, új Éváról álmodozva.

1816 nyarát Lord Byron - Percy Shelley, Mary Shelley és a lélekbúvár Polidori társaságában - a Genfi-tó partján épült Diodati villában töltötte. Mindent megvitattak: filozófiát és spiritizmust, világtörténelmet és szabadságharcokat, s még a divatos kísértethistóriákat is. Az egyik villámfényes este eldöntötték: másnapra valami egészen hátborzongatót írnak majd… De Shelley-t nem ihlette meg a múzsa, és Byron is szenvedett. Polidori viszont a Drakula-õs Vámpírral, Mary Shelley meg a Frankensteinnel rukkolt elõ.

A monstrum ébredése

Frankenstein doktor teremtménye cyborg-nagypapa: mûember és vérengzõ szörny. Ellenség. Nem anya szülte, laboratórium mélyén tervezték, mesterséges lény. Tehát gonosz.

A filmvásznon mégis világraszóló karriert futott be. A harmincas évek gyerekeit az õt megszemélyesítõ Boris Karloff-fal riogatták. A cyborg-nagypapának pedig cyborg-nagymama járt: az elsõ (1931-es) mozit követõen a rendezõ, James Whale elkészítette a folytatást, a Frankenstein menyasszonyát (1935) is. (A fura szerzetet Elsa Lanchester, Charles Laughton felesége alakította. És még egy filmtörténeti adalék: a legelsõ Frankensteint az Edison iskolájához tartozó J. Searle Dawley rendezte, 1910-ben!)

A vámpír dögvészt és pusztulást hoz, de a vámpír fenséges. A karloffi figurát viszont féljük, ám nem tiszteljük. Ugyanezt érezzük kései reinkarnációjával, az idegen bolygóról érkezett, hadakozó cyborggal szemben is. Agyi funkcióit számítógép végzi, elszabadult erejét gyilkolásra programozták (James Cameron: Terminátor, 1984). Küllemében ijesztõen emberi, holott csak lelketlen szervetlen anyag. Nem mesterséges beültetésekkel tökéletesített homo sapiens, hanem homo sapiensszé deformált gép. Kibernetikus, de nem organizmus. Neoluddita félelmek szülte monstrum.

Boris Karloff kortársai, a harmincas és negyvenes évek népszerû képregényalakjai (Denevérember, Superman, Amerika kapitány) emberfeletti képességeikkel még a "jó ügyet" szolgálták. Utódaik viszont egyre erõteljesebbek és félelmetesebbek lettek. Az ellenség pedig egyre gyengült… Mégsem lett örök béke, s az Új Világrend is hiú ábrándnak bizonyult. A rettegésnek immáron nincs központja: bárhol tanyát üthet a Gonosz. A háttérbe vonult, s a hatalomba onnan, szürke eminenciásként fészkelte be magát.

A hõsökbõl tornatermek mélyén agyongyúrt kidobólegények lettek: az a jó ügy, amiért a legtöbb pénzt adják. A Robotzsaru közülük nõtte ki magát, de õk a mai képregények macho-cyborgjai is.

Utánuk jöttek az androginok. Totális társadalmuk a Star Trek: Új generációban (1991) látott Borg. Annak ellenére, hogy a közösség valamennyi tagja saját, többé-kevésbé organikus testtel rendelkezik, egyetlen öntudatot alkotnak. Idegrendszereiket monolit-szerû ûrhajójuk metaidegrendszere kapcsolja egymáshoz. Könyörtelenek, az érzelmeket nem ismerik.

Picard kapitányt elrabolják, s az ûrhajóba viszik. "Az utolsó csepp erõmmel is ellenállok" - tiltakozik a kapitány.

"Az erõ nem releváns. Az ellenállás haszontalan. Biológiai és technológiai tulajdonságaiddal magunkat tökéletesítjük. A te kultúrád hozzászokik ahhoz, hogy a miénket szolgálja." - mondja a Borg. A különbözõ hangokból szintetizált gépi beszéd arctalan és testetlen. Közeli, de mégis távoli. Személytelen öntudat.

"Lehetetlen" - Picard az emberi szabadságra, az önálló akaratra hivatkozik. Inkább választja a halált.

"A szabadság nem releváns. Az önálló akarat nem releváns. A halál nem releváns." - igazítja helyre az ellenfél. Picardot a hódító Borg és a leigázandó emberek jegyeit egyesítõ "bionikus interfésszé" (Mark Dery) (transz)formálják.

A gép neme

A nyolcvanas és a kilencvenes években a cyborg bevonult a köztudatba. Férfiként vonult be… Merthogy a technológia hímnemû - hirdetik a dualista világkép utóvédharcosai. A cyberfeministák másképp gondolják: a nõ és a számítógép egyesülésében a patriarchátus végvonaglását ünneplik. A hagyományos nemi kategóriák a múlt kövületei: a keskenyedõ határsávok nemcsak átjárhatók, de át is kell járni rajtuk. A multiplex személyiségek korát éljük - miközben szerepeket játszunk és cserélünk, új identitásokat veszünk fel… És akár nemet is válthatunk. A cyborg egyszerre férfi és nõ…

A Terminátor-mozik és a Star Trek hamisítatlan tudományos fantasztikumok. Variációk a cyborgra - ahogy a hollywoodi képzelet látja. A japán Shinya Tsukamoto (Tetsuo: A vasember, Tetsuo II: Testkalapács) és a kanadai David Cronenberg egészen másképp látják. Õket nem a végeredmény, hanem az átalakulás, a cyborgizáció érdekli. S hogy a cybertest megszülethessen, az eredeti embertestnek el kell pusztulnia. "A régi hús halott. Sokáig éljen az új!" - összegzett a Videodrome végén Renn, a fõszereplõ. Ez már a (földi) cyborg-lét.

A férfiak számára, merthogy Renn is, és a Vasember is (látszatra) az "erõsebb nem" képviselõje… Viszont õk, a hollywoodi példákkal összevetve, az evolúciós létra felsõbb fokán állnak: nem tartoznak a diadalmas macho-cyborgok kasztjába, mint a Robotzsaru vagy az elsõ Schwarzenegger-Terminátor, és az androgin cyborgok (a Borg, a második Robotzsaru, vagy a Terminátor 2: Az Ítélet Napjának T 1000-je) közé sem. Cyborgként mûködõ egykori emberek, valódi kibernetikus organizmusok. Meghatározhatatlan és több síkon értelmezhetõ gender-identitások hordozói…

Az androgin még kategóriákba sulykolható: fekete-fehér, igen-nem, férfi-nõ bináris oppozíciójának szintézise. Nem küszködik személyiségzavarokkal, nem sért határokat. Az õ alakjában kodifikálódik a Rend - ezentúl õ õrzi a Rendet…

Tsukamoto és Cronenberg "hõsei" fokozatosan bizonytalanodnak el: ingoványos, képlékeny terepre tévednek, s onnan már nincs visszaút. (Cyberpunk párhuzamok: õk még véletlenül sem az ûrbõl pottyantak közénk, de nem is tartanak oda. )

A folyamat következõ fázisa minden bizonnyal a Sandy Stone által (transzgresszív és multikulturális) transzgenderként leírt állapot, ami "… az elfogadott meghatározás szerint mindent magába foglal, mely nem sorolható kultúránk sarkított 'nõ' és 'férfi' skatulyáiba." A tényleges cyborg-testnek nincsenek fontos részei, valamennyi porcikája tetszés szerint átalakítható. A cyborg végtelen performance. "A nemek utáni világ teremtménye" - írta Donna Haraway a Cyborg Manifestóban (1985).

Cyberlányokat viszont nagyon keveset látni a vásznon. S ha igen, szinte csak háttérszereplõként. Kivétel Jane, a Johnny Mnemonic (1995) tökéletes implant-bébije. Nem anya, nem szeretõ, és feminista aktivistának se válna be. Prostituált és könyörtelen információ-harcos. Egyszerre nõ és férfi. Nõ, mert testét az utcán és különbözõ lebujokban árulta, s a nemiség hatalmát még ma is kihasználja. De férfi is, mégpedig a pornófantázia mûfallosza nélkül: terveit az amazonok gyengédséget és elérzékenyedést nem ismerõ kitartásával, szívósságával váltja valóra. Cinikus, számító és erõs. De vajon más eszközökkel legyõzhetné-e a nõket csak gyönyörtárgynak tekintõ hímsoviniszta társadalmat?

Jane újraírta a szerepeket. Ugyanezt tette a Terminátor 2 (1991) Sarah Connor-ja is. "Tökéletesen kidolgozott teste a népirtó technológia elleni lehetséges reakciók egyikét sugallja" - elmélkedik Cynthia J. Fuchs ("Death Is Irrelevant": Cyborg, Reproduction, and the Future of Male Hysteria, 1995). "A kemény, de átjárható test rendeltetése, hogy e technológiák és a megsemmisítendõ történelem között közvetítsenek." Sarah a "jövõ anyja": az emberiséget megmentõ John Connornak ad életet. Anya, fiú és T 800, a jó cyborggá "pálfordult" (aszexuális) Schwarzenegger - õk a tipikus poszthumán (Fuchs szerint apokaliptikus) család. Ellenfelük T 1000, a kegyetlen adrogin akkor változtat testet és nemet, amikor akar…

Sarah közeli rokona az Eve of Destruction (1990) (két) fõszereplõje: Eve VIII, a cyborg (és teremtõje, Dr. Eve Simmons). A doktornõ a mesterséges lénybe saját tapasztalatait is beprogramozta: Eve VIII rendeltetése, hogy a másik, az eredeti Éva gyermekkori és az anyaság idején elkövetett ballépéseit korrigálja. A hagyományos anyaszerep identitászavaraira a cyborg-identitás a válasz. A fejetetejére állított, átértelmezett, de újra megtalált bizonyosság.

Géptest, emberlélek

A cyborg-kép a kilencvenes évek során sokat finomodott: háttérbe szorulnak az öldöklõ fenevadak, s az ember-gép szimbiózis megvalósulása se tûnik már ködös fantasztikumnak. Letisztult az ábrázolás: a brutális, gyakran horrorba illõ jeleneteket hihetõbb képsorok helyettesítik. A képzelet gigászi masináit miniatürizált technológiák váltják. A közeljövõ implantációi emberi szemmel alig láthatóak, esetleg teljesen láthatatlanok. Talán még a szerves nanogépek munkába állását is megérjük…

Merthogy a gép is lehet szerves. Testünkkel történõ egyesülését általában egyirányú, a szervesbõl a szervetlenbe, az organikusból a kibernetikusba vezetõ folyamatként értelmezzük. Holott ennek a fordítottja is megtörténhet.

A moziban - már jó régen - meg is történt. Az elsõ embergépeket, a Gólemet (1914, 1920) és a Homunkulust (1916) Paul Wegener illetve Otto Ripert, a német expresszionizmus elõfutárai álmodták meg. A historikus-mitikus környezetbe helyezett monstrumokat az ipari tájakon - gigászi géptermek mélyén, végtelen füstcsíkokat okádó kémények árnyékában - kísértõ pszeudó-Mária, az eredetihez megszólalalásig hasonló robotnõ követte (Fritz Lang: Metropolisz, 1927).

Máriának pusztulnia kell. Nyugodtan lehetne femme fatale, de ahhoz lélek (is) szükségeltetik. Neki pedig nincs lelke. Lényét a hatalom és a rend orwelli bajnokai teremtették, erotikus vágyakat gerjesztõ mûteste az õ akaratukat csaholja. Nemcsak az alapvetõ emberi jogokat kacagják ki gúnyosan, de a hagyományos és mesterséges intelligenciák bonyolult viszonyát tisztázó Asimov-féle robot-törvényeket is. Pedig az utóbbiakat sokan ma is érvényesnek tartják: "Egy: a robot nem bántalmazhatja az embert… Kettõ: a robotnak végre kell hajtania az ember adta parancsokat, kivéve, ha azok az elsõ törvényponttal ellentétesek. Három: a robotnak mindaddig meg kell védenie saját létét, míg ez a védekezés nem ellentétes az elsõ és a második törvényponttal."

De vajon tényleg érvényesek-e még ezek a szépen hangzó tételek? És miként viszonyuljon teremtményeihez az ember?

Többek között e kérdésekre keresett választ Ridley Scott Szárnyas fejvadásza (1982). "A korai XXI. században a Tyrell Korporáció a robotizációt a Nexus fázisig fejlesztette" - tudósít a nyitó felirat. "Ezek a - replikánsként ismert - lények virtuálisan ugyanolyanok, mint az emberek. A Nexus 6 replikánsok erõben és mozgékonyságban felülmúlják, intelligenciában pedig minimum azonosak az õket megalkotó genetikus mérnökökkel…"

A replikánsok fellázadtak, túlélõik Los Angelesben bújtak meg. Deckard, a szárnyas fejvadász utánuk nyomoz, meg kell semmisítenie õket. De vajon a megsemmisítendõ embergépek nem ugyanolyan érzõ lények, vagy még érzõbbek, mint amilyenek mi vagyunk? Deckard kezdettõl fogva kényszeredetten végzi munkáját, azután pedig, hogy beleszeretett Rachelbe, a szép replikánslányba végképp megrendül a hite küldetése jogosságában. Rachel a genetika csúcsteljesítménye: a társainál hosszabb életûre tervezett hölgy agyába tökéletes memóriát implantáltak. A Nagy Igazságot azonban Roy Baty, a replikánsok fõnöke mondja ki: "Nem számítógépek, hanem fizikai lények vagyunk."

Call, az Alien 4 (1997) ûrkalóz szépséges android, de nyugodtan nevezhetnénk replikánsnak is. A kétszáz éve halott Ripley klónja pedig életre kel, s anya-szerepre készül. Mindketten többszörös határsértõk. És emberszabásúbbak az embernél. De ha elfogadjuk a darwini evolúció-elméletet, hirdethetjük-e bizonyossággal, hogy a homo sapiens a teremtés koronája, a folyamat lezárása? S miért akarunk minden létformát a saját képünkre alakítani?

A pixel-démon

Fritz Lang 1929-ben rendezte a sci-fiként eladott, de felettébb realista A Hold asszonyát. A címszereplõ emberarcú, embertestû kiméra. Valójában nem a (közel)jövõbõl, hanem a régmúlt hõsi-fantasztikus regéibõl jött. Meseországból.

Ugyanezt az országot népesítik be a legyõzhetetlen harcosok amazonidomú társnõi is. Õk már nem a Hold légies asszonyai: dagadó szilikonkebleiket és erõtõl duzzadó, tökéletes formáikat alig takarja gúnya. Kizárólagos életterük a - cyborg által szétrobbantott - hagyományos ellentétpárokon nyugvó világ. Idejétmúlt sztereotípiákat személyesítenek meg. Vagy a Rossz ellen küzdenek, vagy õk maguk az Õsbûn. A klasszikus angol horrorban, a(z északi mondakör ihlette) Hammer-filmekben (Egymillió évvel Jézus Krisztus elõtt, 1966, A viking királynõ, 1967, Rabszolgalányok, 1968, Amikor dinoszauruszok uralták a Földet, 1970, Egy elfelejtett világ teremtményei, 1971) se szeri, se száma e szilikonnõknek. Izomagyú dominák, utolsó túlélõk, szado-mazochista praktikák kitervelõi, elszenvedõi… Mintha egy másik Schwarzenegger-maszk, a Conan, a barbár (1982) is közülük szemelte volna ki segítõit és áldozatait. A több száz hasonszõrû B-mozihõs úgyszintén. Nyugodtan lehetnének játékfigurák. Tulajdonképpen azok is. Viszont mennyivel izgalmasabb, ha a rettenetes ellenséget egy-egy gombnyomással magunk semmisíthetjük meg!

Virtuáliában járunk…

A virtuálhõsök szép lassan nagykorúvá értek. Levakarták magukról a heroikus-fantasztikus sallangot - tökéletesen beilleszkedtek a posztindusztriális világba. Igazi sztárok lettek, mint Kyoko Date, a csak számítógépes programokon létezõ japán énekeslány. Vagy Lara Croft, a '96-ban indult Tomb Raider-széria központi alakja. Egy újabb cyborg-változat.

A techno-babát idealizálták a teremtõk: örök fiatal és csábító. Õ a Nõ.

Ez csak látszat - mutat rá Anne-Marie Schleiner (Does Lara Croft Ware Fake Polygons?, 1998). Lara sokkal komplexebb személyiség, "nemek utáni" lény. Drag queen, mert a játék férfi résztvevõi általában a feminin avatárával azonosulnak. De domina, és a végzet asszonya is. Szabad idejében tévét néz, leginkább Xénát, az amazon hercegnõt. Merít az ott látott erõszakból. És különben is: az agresszivitást a férfiak többé már nem sajátíthatják ki maguknak…

Lara pozitív szerepmodell - sugallja Schleiner. Igazi anti-Barbie: kemény, erõszakos és szexi.

A fantázia és a realitás közti határok végleg eltûnnek. A játékosok központi idegrendszere elõbb-utóbb tényleg rácsatlakozik a gépre. Istennõjüket Cronenberg 1999-es eXistenZ-ében Allegra Gellernek hívják: õ a teremtõ, a feltaláló, az agy.

A jövõ.