A korrekt nõi vonal alaposan átrendezte a filmcenzúrát: erõszakolni szabad, fenékre paskolni szigorúan tilos.

Az olvasóval mi a helyzet, nem tudom, a szerzõnek mindenesetre a következõ hevenyészett gondolatmenethez le kell gyõzni mind a vele született, mind belénevelt prüdériáját. Mozgóképi szexrõl lesz szó ugyanis, de legalábbis nevén nevezendõ testiségrõl, és ami kínosabb, minderrõl a legújabb kori feminizmus ürügyén, melyet e sorok írója ráadásul nem ismer kellõ mélységében. Azzal mentegeti magát, hogy modern tömegfilm közepes mûveltségû producerei és gyakorlatiasan tájékozott rendezõi valószínûleg még ennyire sem ismerik.

Mégis tudják, mit illik, és mit nem.

Ez volna ugyanis vizsgálódásunk igazi tárgya. Hogy tudniillik, valami mégiscsak változik e tekintetben, lassan de biztosan, legalább a hetvenes évek derekától számítva. Sõt, az volna az állítás, hogy az említett, közepesen mûvelt producerben, a nõmozgalmakkal szemben õsi, közhelyes elõítéleteket dédelgetõ garantáltan hímnemû tömegfilm-rendezõben akarva, akaratlanul évtizedek óta feminista sugalmazású öncenzúra formálódik, finomodik, csiszolódik, de legesleginkább szigorodik. És ez a belsõ cenzor ráadásul a részletekre figyelmez, akárcsak a minden erkölcsvédõ cenzúrák õse, a híres amerikai Hays’Code tette ("csók csakis álló helyzetben"), a maga aprólékos szabályzatával.

A szóban forgó nõvédõ cenzúráról, mely belsõ ugyan, ám nyilvánvalóan a külsõ botrány, per, bojkott, hatósági tilalom reális veszélyéhez igazodva szabályoz, nem könnyû elhinni, hogy létezik. A feminista filmkritika és a mozgóképes erkölcs általános helyzetére figyelmezõ konzervatív ítész nyilván egyaránt kételkedik benne.

Az erkölcs-csõsz az mondja: soha ennyi, érzékek csiklandozására szánt szex nem ábrázoltatott ilyen otromba nyíltsággal képernyõn és mozivásznon szórakoztató és mûvészfilmekben, mint manapság.

A feminista azt mondja, számokra hivatkozva: éppen hogy férfisovinisztább a mai mozgókép, mint volt valaha bármikor, mert nemcsak hogy erõszakkal van tele, de az erõszak áldozata a statisztikák szerint sokkal gyakrabban nõ, mint férfi, és ez az erõszak nemegyszer szexuális erõszak. De ha rablógyilkosságot mutat a film, a gonosztevõ viszonya a nõi áldozathoz akkor is a legmegvetendõbb mácsómintát közvetíti: míg a pozitív férfihõs a gengszter számára ellenfél, addig a nõ a tárgyiasítható áldozat, akinek védekezésével számolni sem kell.

Szex és erõszak képi naturalizmusa ettõl még tényleg tombol, ahogy általában is évrõl évre tökéletesednek a sokkoló látványvarázslat technikái. Ezenkívül a rossz férfiak viszonya a jó nõkhöz tényleg rosszabb mint valaha, és ezt a rossz viszonyt másolni ma könnyebb, mint valaha, mert a mai szórakoztató mozidarab a legelemibb didaktikus hangsúlyokat is csak ímmel-ámmal teszi ki, hogy jót és rosszat úgy-ahogy megkülönböztessük. Tehát látszólag nincs változás, látszólag nyomtalanul múlnak el a feminista filmkritika évtizedei.

Csakhogy...

Csakhogy a mozi késõi -- félévszázados -- története igenis tele van olyan képsorokkal, képekkel és képecskékkel, melyek akár korhatár nélkülinek is számíthattak a maguk idejében, ma viszont nem volna ajánlatos leforgatni õket. Kínos apróságok ezek, de manapság mégsem ajánlatos elsiklani fölöttük.
 
 

Põreség

Azt hinnénk, ha valahol, itt aztán igazán többet enged meg magának a kilencvenes évek rendezõje, a népszórakoztató mesterember és filmmûvész, mint amennyit a hatvanas években ildomos volt.

Azt hinnénk, ha valahol, akkor a szexista mozi ellen küzdõ mozgalmár éppen itt nem lehet elégedett évtizedek harcainak eredményével.

Hát nem. Meglehet, több a ruhátlan test a képernyõn és a filmvásznon, különösen ha az erotikusnak hirdetett mozidarabokat is ideszámítjuk. De vajon észrevette-e valaki, hogy ma még a késõ este sugárzott könnyû pornófilmben is csak szigorúan minõsített dramaturgiai helyzetben bukkanhat fel ruhátlan nõ felöltözött férfi társaságában? Ilyen például, amikor a férfiak a maffia- vagy zsarufilm valamely életszerûnek szánt epizódjában éjszakai bárban múlatják az idõt. Ám rendesen ez a helyzet is szigorú korlátok közt ábrázolandó. A táncosnõ unott kívülálló, a munkáját végzi. Valaha még -- a maga munka-ruhátlanságában -- leereszkedett az asztalhoz, és könnyed dialógusba bocsátkozott -- mondjuk gengszter-kitartóival. Ilyen dramaturgiai helyzet ma -- az öncenzúra nyilván nem tudatosuló hatására -- finoman szólva ellenjavallt. Nõ nem viselkedhet úgy, mintha csakis az õ neme számára volna hétköznapi állapot a meztelenkedés, férfiaknak pedig nem. És ami legalább ilyen fontos: a férfiak sem viselkedhetnek úgy, mint akiknek ez természetes. Itt a bárban két lehetõségük van: vagy ne figyeljenek oda, beszéljenek csak üzletrõl, bûnrõl, nyomozásról, vagy figyeljenek oda nagyon is, örüljenek a látványnak hangosan, vörösödjön a képük gusztustalanul, ordítsanak trágárságokat, ahogy megvadult hímekhez illik. Azonban ha lehet, erre ne kiabáljon vissza a táncosnõ hasonló stílusban. Azok az idõk elmúltak.

Mi tilalmas még? Például tilalmas volna 1999-es kiadásban a régi James Bond. Roger Moore alakításban talán még inkább, mint Connery-jében. Connery fürdõruhás békaemberként mutatkozik rögtön az elejétõl, Moore viszont nem vetkõzik. A Bond filmek -- úgy általában -- az egyoldalú meztelenkedés sajátos iskolapéldái.

Súlyos dolgokról van itt szó, aminek leleplezõ értelmezéséhez 1999-ben talán már nem is kellene harcos feministának lenni. Mert nemcsak az a baj, hogy a szépséges partnernõ öltözéke néha hiányos az állig begombolkozott 007-es társaságában, hanem arról, amit nõ és férfi a helyzet egyszerû asszimmetriájának foglalatán belül figyelmünkbe ajánlanak. A nõ a testét, a férfi a civilizációt. Hiszen mindenki tudja: a 007-es legendáriumához öltönye szabása, órája márkája, cigarettatárcájának kidolgozása is hozzátartozik.

A ruhátlan széplánnyal barátkozó nyakkendõs szuperhõs tehát jó okkal tûnt el a képernyõrõl. Ha filmfelújításokon középkorú férfiként találkozik vele az ember, szinte csodálkozik: hogyan lehetséges, hogy saját kortársnõi annak idején nem kérték ki maguknak a látványt és a helyzetet. Sõt, a mozi történetének ezek a régivágású hõsei nem akármilyen népszerûségnek örvendhettek a hatvanas évek ifjú hölgyeinél, akik akkor nyilván elhitték, hogy a bikini és szmoking találkozásában nincs sértõ és megalázó, vagy pedig belenyugodtak, hogy e jelentéktelen mikromegaláztatást a filmen, ahogy a valóságban is, a nõnek viselnie érdemes: másképp nem megy, és egyébként is megéri.

Meztelenség-ügyben a „bikini kontra szmoking" esetek kerülésének parancsa talán még nem is a legszigorúbb parancs. Mert mi köti össze DeSantis Keserû rizsét Jancsó Égi bárányával, Lollobrigida több korai alakításával, Várkonyi Egy magyar nábobjával, sõt, hogy garantáltan korhatár nélküli filmet is bevegyünk a sorba: A Tenkes kapitányának bizonyos epizódjával, több korai A Notre Dame-i toronyõr-feldolgozással, esetleg, egészen régrõl, John Ford Tobacco Road-jával? Hiszen nem mindegyikben van meztelenkedés, nem mindegyikben meghatározó az erotika...

Amit egyformán másképpen kellene forgatni egy tisztán gondolatkísérletként elképzelendõ mai felújítás problémás jeleneteiben, az a „mezítlábas nõ" észrevétlenül feminista hatásra öncenzurális tabuvá lett látványa. Természetesen csakis cipõs, csizmás, bakancsos férfiak társaságában. Filmes vetélkedõ kérdése is lehetne: hol szerepelt nõ ilyen, látszólag ártalmatlan helyzetben utoljára? Aki késõbbi dátumot mond, az nyer. Megszállott mozibolondok akkor is törhetnék a fejüket, ha kosztümös kalandfilmet, sci-fit, vígjátékot, mûvészfilmet egyaránt szabad volna mondani. Valószínû, hogy a legtöbb kategóriában az utolsó mezítlábas lányokért vissza kellene nyúlni legalább a hetvenes évekig.
 
 

Bujaság

Ne higgye senki, hogy ami ágyban és mozivásznon elmúlt harminc évben változott, az nem a nõmozgalmi követésekhez igazodva történt. Elõször is, nem szeretkeznek többet és nyíltabban a kilencvenes évek szórakoztató- és mûvészfilmjeiben, egyszerûen azért mert a széles nyilvánosság számára szoft- és hardpornó, tévé, videó igazolhatóbb helyet kínál az ilyen jeleneteknek: ma már magától értetõdõ, hogy aki ágyjelenetet akar látni, az nem vérbõ vígjátékban keresi, a régi szép „szórakoztatás koncentrátum" egyik -- valaha kötelezõ -- összetevõjeként, hanem legalábbis megvárja az este tizenegy órát, az elsõ erotikus film kezdetét valamelyik égi csatornán.

De még ezek a könnyû, szabadon nézhetõ szexfilmek is igazodnak az új idõk szelleméhez. Mindenekelõtt itt is tilos a „meztelenség aszimmetriája". Aki látott hatvanas évek elején készült erotikus filmet, igazolhatja: azokban ruhátlan hölgyek csábítanak szerelemre felöltözött férfiakat, akik az aktus végéig sem vetkõznek le teljesen, de ha mégis, akkor ezt addigra már csak sejtjük: a kamera azokban az utolsó pillanatokban úgyis csak a nõt mutatja. Hasonló mai mozidarabban ugyanez a vasszabály fordítva érvényes: legyenek meztelenek mindketten, de ha mégsem, akkor csakis a nõ az, aki magán felejtheti az elfogadott erotikus ruhadarabokat: mindenekelõtt cipõt és harisnyatartót. A cipõ megint kiemelten fontos, de nemcsak a nõi cipõért mint fétistárgyért lelkesedõ egynémely férfinézõnek, hanem az öntudatos nõi közönségre is figyelmezni kénytelen filmkészítõknek. Nõ cipõben, férfi mezítláb: ez volna az új idõk szellemében az öncenzúra által „támogatott" megoldás. Férfi is, nõ is mezítláb": ez volna a „tûrt" -- mondhatni neutrális -- kategória. Férfi cipõben, nõ mezítláb: ez viszont teljességgel tilalmas, itt és most, az ezredfordulón egyenesen kizárt. Vagy ha mégis, akkor az már erõszak.

Cenzúráért kiáltó jelenet a hatvanas évek végérõl: Sergio Leone filmjében Henry Fonda és Claudia Cardinale szeretkeznek. Frank, a gyilkos haramia ruhában, a bordélyból szabadult széplány meztelenül. A férfi beszél, és mondatai távolságot sugallnak, mintegy kivonja magát a helyzetbõl, a nõ nem szól, élvezi a szeretkezést, amire a férfi halk iróniával reflektál. A nõ késõbb forró fürdõt vesz, mellyel, ahogy megértjük, nem az erõszak nyomait mossa le, mert hogy az nem volt, hanem a szex élvezetének emlékét, ami ellen ezek szerint nem tehetett semmit.

Íme egy, az ezredfordulón minden részletében tilalmas férfi-nõ viszony, melyet a Volt egyszer egy Vadnyugat történetének esetleges újrafeldolgozásánál ajánlatos lesz teljesen átírni. A ruha és a meztelenség illetlen aszimmetriája ez esetben természetesen csak az egyik probléma. 1999-ben szó sem lehet róla, hogy a nõ minden érzékével a szexre figyel, a férfi pedig másra, vagy másra is. Mi több, ma már arról sem igen lehet szó, hogy férfi és nõ, ha hangosan adják át magukat az élvezetnek, akkor ezt ne egyszerre tegyék, és fõképpen ne egyenlõ hangerõvel. A diszkréten lihegõ férfiak, és hangosan sikoltozó nõk -- így együtt, nemcsak az alig korhatáros, de az erotikusnak hirdetett mozidarabokból is eltûntek. Sõt, mintha itt is érvényesülne az új szabály: ha már van különbség, akkor fordítva van: legyen végre a férfi a hangosabb.

Ami pedig a Claudia fürdõzését illeti, manapság magától értetõdõen egy rossz házból való rosszlány sem viszonyulhat testi vágyaihoz ilyen egykedvûséggel. Az ezredfordulón az örökösen szexéhség állapotában ábrázolt nõszemély hajlamaiból legalábbis annak kell következnie, hogy õ „használta" a férfit, nem pedig elviselte (mert megszokta, és jó neki), hogy õt használják. De a legjobb, ha a Leone-remake hõsnõje egyáltalán nem szexéhes. Egy tisztességes mai westernben ilyen hajlamokkal nõt nem szerepeltetünk. Sokkal jobb ha Frank, aki amúgy is minden tekintetben elvetemült, az új változatban erõszakot alkalmaz. A nemi erõszak ábrázolása ugyanis öncenzurális szempontból újabb normáink szerint egyáltalán nem tilalmas, sõt, a férfitermészet sötét oldalának ábrázolása céljából krimik, akciófilmek cselekményvilágában divatos motívumnak számít.
 
 

Pajkosság

Erõszak tehát van bõven, és itt megengedhetõ a valaha elképzelhetetlen mértékû naturalizmus is. Nemi erõszak ábrázolásakor semmi sem ellenjavallt: a meglepett nõ lehet ruhátlan, sikolthat kedvére, az ütések hangja felkeverhetõ, a vér mutatható, és az áldozatot megölni is szabad a végén. A mai, nõvédõ öncenzúrára ferdehajlamú férfinézõk tehát igazán nem panaszkodhatnak. Az említett kép- és hangnyalánkságokhoz talán még az erotikus filmek éjszakai mûsorsávját sem kell megvárniuk, ilyesmit bizonyos csatornákon az esti akciófilm már teljes bõségben kínál.

Vagyis a gyengébb nemet provokáló agresszió -- a nemi erõszak, vagy erõszak kísérletének dramaturgiai foglalatában -- manapság teljességgel mozi- és képernyõképes. Inkább mint valaha.

Csakhogy! Ismét egy vetélkedõ kérdés: mikor vertek utoljára nõ fenekére egy -- éppencsak korhatáros -- vígjátékban? Mikor vertek rá, akár úgy, hogy a könnyed agressziót könnyed pofon követte? Hát még úgy, hogy csak durcás hátrapillantás? Esetleg mosoly? Vagy ami valószínûleg 1999-ben mindeme változatok közül is a legtilalmasabb: mikor volt látható az utolsó ilyen agresszió-féle, mely után vállát sem rándítja a hölgy, hiszen „megszokta"...

A paskolások ideje tehát végérvényesen lejárt. Ha az író nem gyakorolná megfelelõ érzékkel az öncenzúrát, akkor nyilván a producer volna kénytelen belejavítani több száz régi film forgatókönyvébe, ha ma készülnének, a Makrancos Katától az Irma, te édesig.

Ez utóbbi ötletét egyébként valószínûleg szõröstül-bõröstül elvetné a rossz sajtót kerülni, a nõi nézõket megnyerni kívánó filmes üzletember. Esetleg azt mondaná a kilencvenes évek Billy Wilder-jének, nézze meg a Pretty Womant. Hátha rájön belõle, mit szabad és mit nem. Hátha megérti, hogy a probléma nem ott van, hogy mai vígjátékok hõsnõi nem lehetnek prostituáltak, hanem hogy a kurvaöntudat minémûsége nem mellékes. Igaz, már a Pretty Woman is határeset, de Irmáé, a második évezred küszöbén feminista botránykõ volna. Hiszen mit is sugall abban minden? Hogy a prostitúció sem nem a dolgozó nõ büszkén vállalható, rehabilitált mestersége, sem nem a nehéz gyermekkorból, és a rideg férfivilágból eredeztethetõ, lányokra-asszonyokra osztott kereszt, hanem párizsi couleur locale és nõi sors együtt, mely éppen úgy az igazi, ha kicsit megalázó, de az érintett bájosan állja a megaláztatást. Mintha volna is Irmának egy ilyen rövidke monológja, „az a legény, vagyis leány, aki állja": ezzel a frivolitás-szintje okán ma már teljességgel elfogadhatatlan melléküzenettel.

Ettõl persze még az Irma, te édes eredeti változatát -- illõen kései idõpontban -- mutatják néha a kereskedelmi televíziók. Mulatságos látni, ahogy reklám szakítja meg a filmet, és a reklámbéli széplány azzal jelzi az impulzív tusfürdõ, avagy az észrevehetetlen intimbetét által megnövelt életkedvét, hogy jártában-keltében bámész fiúk hátsójára paskol. A fiúk bámulnak bambán, ahogy ma illik, vagy füttyentenek elismerõen, ahogy régen.

Közben Irmáról álmodnak. Aki visszapaskolható.