Ezerkétszáz pályamû, ötven versenyfilm; néhány non-profit tadzsik, kazah, ghánai, szerb és magyar öt napra megint fölépítette Gyõrben a világfalut.

Kilencedik éve már, hogy a gyõri Mediawave nem adja fel különös érdeklõdését a világban készült képek és történetek iránt. Azon fény-írásokról van szó, melyek ritkán kerülnek a forgalmazás profittól befolyásolt övezetébe. Ennek több oka is van. A mozgókép ipari gyártása leginkább szórakoztatóipar fogyasztói termékcsaládját bõvíti. Az elektronikus média, de még a mozi is, inkább kiszolgálói funkcióban reméli a haszonnal járó mûködést, nem a képeken keresztüli intellektuális tevékenységben. Vagyis a Mediawaven fõleg olyan filmeket vetítenek, amelyek a tiszta esztétikai tetszésnek és a formai kidolgozottságnak „ajánlják magukat". De azért sem lehet látni Magyarországon ilyen típusú filmeket, mert kicsiny hazánkban nincs még egy filmfesztivál, amely nem országban, hanem világfaluban gondolkodik. Tadzsik, kazah, észt, kínai, venezuelai filmek versenyeznek itt norvég, angol, lengyel és esetleg magyar alkotásokkal. Éppen emiatt szomorú, hogy a Mediawave egyre sorvadó támogatásból próbálja hozni a világban elfogadott színvonalát. 1999-ben a tavalyi költségvetés felébõl rendezte meg - véleményem szerint fönnállása óta - legszínvonalasabb fesztiválját. A pénz hiányát a meghívott vendégek szerényebb serege jelezte, de azért itt volt Eva Bitova Prágából, Ausztráliából a Necks trió, Heinz Sobota író-strici Münchenbõl, a Szürke Farkasok nevû punkok Kínából, kongások Ghánából, s persze a magyarok is, Szelevényi Ákos Párizsból, Tolnai Ottó Jugoszláviából, s persze Dresch Mihály Budapestrõl. A fesztivál egyik fõ színhelyén, a Zsinagógában - melynek renoválását két éve a Mediawave is a zászlójára tûzte, s így jó volt látni a rekonstruált homlokzatot és az új tetõt - Stalter György és Horváth M. Judit állította ki az elmúlt tizenöt évben készített roma-fotóit. A volt városi börtönben és a levéltárban pedig folytatódott a tavaly megkezdett kísérlet : tudományos konferenciákat rendezni a fesztiválon megjelenõ filmek sugallta témákban. 1998-ban a szakemberek a prostitúció történetiségét vizsgálták, ebben az évben büntetõjogászok és levéltárosok a bûn és a bûnözés történeti fejlõdését véleményezték.

A Mediawave társprogramjai is megpróbálják szolgálni azt a „sznobisztikus" ízlést, amely az avantgarde illetve az alternatív fesztiválok sajátja. Talán nem véletlen, hogy külföldön a Mediawave-t inkább tekintik összmûvészeti happeningnek, mint klasszikus filmfesztiválnak. A szervezõk ez ellen nem is tiltakoznak, hisz most is volt foci ( Magyar Parlament - Mediawave 3 : 0 ), fõzés, falubolondja választás, bábszínház, táncház, s beszélgetés, beszélgetés, beszélgetés...De ahhoz, hogy egy mozista jól érezze magát, filmek kellenek. Méghozzá jó filmek. Ebben most nem volt hiány.

A zsûri - Tolnai Ottó, Parti Nagy Lajos, Balázs Attila, Körösi Zoltán, Dragan Vasile - a fesztivál fõdíját Marat Magambetovnak és Sergei Loznista Élet, õsz címû lírikus dokumentumfilmjének adta. Mindig elbizonytalanodom a mûfaji kategóriákban, ha a dokumentálás nem a hagyományos föltárás és bizonyítás paradigmarendszerén belül, hanem azon túl is, a történetmesélés szépségén keresztül is folyik. Egy kazah falu öregjeinek élete, társassága és magánya, a falut meghatározó természet jelenléte végül is a leghitelesebb fikcióvá áll össze. A másik ember életébe ilyenkor oly mélyen vezetnek a képek, hogy a rögzítés sem marad hideg, az intimitás tudássá válik. Nézem a folyó partján balalajkát fûrészelõ parasztembert, hallgatom ezt a furcsa kazah rappelést s minden további képi információ nélkül megjelenik bennem az õ egész eddigi élete. Nem látom, hanem érzem, ami bizonyos esetekben pontosabb információ. (Gondoljunk csak arra, hogy a tévében hányszor látunk politikusokat, mégsem érezzük õket. )

A rendezõi díjat egy jugoszláv film (puff neki!) nyerte el, Milos Radovic Hazámja. Nyolc perces remekmûrõl van szó. Több minden érthetõ meg belõle, mint egy mûholdas kémfelvételbõl. A kiégett pusztán egy bakterház, a bakter fejében kiégett puszta. Ájultan fekszik a földön, kutyája az arcát nyalja. Egy motoros érkezik, rájön a szükség. Míg „alkot", begördül egy lovaskocsi, kapásból nekimegy a motornak, majd a ló megeszi a szalmával bélelt ülést. A motoros ezt zokon veszi s bukósisakjával orrba veri a lovat. A kocsis meg a motorost. Hirtelen átrobog a vonat, mire fölriad a bakter, fölhúzza a sorompót s vele együtt egy öreg csetnik birkáját is. Ezért golyót kap a mellébe, így már nem láthatja azt a piros Maseratit, amin egy nepper érkezik, aki jobb híján a megmaradt haszonnal, a birka tetemével száguld tovább. Nyolc perc alatt elpusztul minden, ember, állat, józan ész. Milos Radovic persze nem vehette át a díját, hazája és hazánk háborús viszonyban áll egymással, nem utazhat. Nem volt kedvünk röhögni ezen, pedig ez a tény is legalább annyira abszurd, mint filmje, a Hazám.

Ha már abszurd, akkor hadd valljam meg, hogy engem Frances Calvert Repedések a maszkon címû abszurd dokumentumfilmje kavart fel a legjobban. Egy ausztrál õslakó élete delén úgy dönt, hogy utánajár õsei kultúrájának. Mit és hogyan csinált a nagypapa ? A probléma ott van, hogy a fehérek szinte minden emléket, nyomot elpusztítottak az eredeti színhelyeken. Ami még látható, az múzeumok raktárában van eltemetve. A bennszülött repülõjegyet vesz hát, és elindul feleségével az európai múzeumokba. A feleséget nyomhat legalább egy mázsát, a válla izmosabb és nagyobb Michael Jordanénál. A 19. század úrizáló stílusát idézõ, mályva színû selyemruhát húz magára. Nevetségesnek tûnne, ha nem tudnám róla, hogy miattunk, a mi hülye civilizációs rendszerünk miatt kényszerül erre, vagyis udvariasságból. Férjének van például egy fejfedõje, aminek a tetejére egy amerikai bombázó makettje van rögzítve. Tolnai Ottó megjegyezte fesztiváli záróbeszédében, hogy soha nem gondolta volna, hogy ezt a különös fejfedõt õ is viseli.

A múzeumokban azonnal kiderül egy pár katasztrófa - ránk nézve. Fogalmunk sincs, mi az, amit õrzünk. Azt hisszük, hogy amit birtoklunk, azt õrizzük. Evvel a múzeum nevû horror intézménnyel és megõrzõ technikával elértük, hogy most már a „dolog" hajdani tulajdonosa is ugyanakkora távolságról nézi a termékenységi rituálékat megörökítõ tárgyi kultúráját, mint az egyetemen végzett, szexuálisan frusztrált, szemüveges archeológus. Ez néha egész vicces. Egy múzeumi dolgozó például rászól az abóra, hogy ne nyúljon a relikviákhoz, még megsérülhet.

Formai útkeresés szempontjából Sorin Dragoi román filmes Az utolsó velenceiek címû dokumentum-városfilmje volt a legizgatóbb. (Az operatõri munka a zsûri ítélete szerint mind között a legjobb volt.) Eleve nem gondol arra a laikus, hogy Velence él, hogy turistákon kívül ember is lakik benne. Pedig ott vannak, tisztában vannak létük feldíszletezett ornamentikájával, de végül is nem számít, azt a Velencét, amiben õk élnek (s amit Dragoi is lát), úgy sem ismerik meg soha az idegenek. Különös érzés fogja el az embert, amikor megszokott klisék és képeslap szerû emlékek helyett egy új várost mutatnak meg neki, s ennek neve: Velence.

Éppen a fordítottja Kerekes Péter Legendák Ladomirról címû filmje, mert itt a történelembe belecsöppenés okozza e világtól elzárt hely, locus, szebben a falu izgalmát. Itt maradt a múlt a földbe keveredve, belõle élnek az emberek s ami nonszensz, az elmúlt rendszer irracionalizmusa által torzultan, ihletetten, mókásan. Ahogyan mókásak azok az orosz tankok, melyek rozsda-szépségükkel az idõvel veszekednek. Ez is díszlet, de egészen más, mint Velence, ebbe illett belehalni, minden szépség nélkül. A szlovák-magyar filmes fiatal kora ellenére ritkamód kiérlelt nyelvet és ritmust használ. Hiába, a cseh iskola jótékony hatása érzõdik, s az ember ebben a multiplex-galaxisban örül minden iskolázottságnak.

A magyar-magyarok közül ebben az évben nem Kotnyek István, vagy Csáky László okozta a szívdöbbenést, hanem Tóth Pál, aki a Független Filmszemle után itt is begyûjtötte a legjobb animáció díját. Digitális animációja tökéletes, tiszta és egyszerûségében filozofál. Egy tömlõrõl szól, aki reggel felkel, felveszi a lábát, a kezét, a szekrénybõl kiválogatja belsõ szerveit, szemet és nyelvet rak magának a fürdõszobában, majd mielõtt emberré válna, elolvassa a nevét a magáról õrzött és az öltözködést elõsegítõ fénykép hátoldaláról. Paul. Paul. Paul. – mondogatja, s lassan sötét lesz.

Maradjunk még egy pillanatra a magyaroknál. Emlékeznek még Nyakó Julira? Él, sõt sokkal szebb, mint valaha, leginkább Psychére emlékeztet. Ezt Cs. Nagy Sándor - Pólik József Lamm címû nyomasztójából tudom, hol Nyakó Juli a legjobb színészi alakítást tudta "elsõre" besöpörni.

Dominik Scherrer punkoperája a zeneileg fogékony elõzsürit nyûgözte le. Éterien fekete-fehér misztériumjátékról van szó, csak most a helyszín a pokol. Külsõleg valahol Londonban. Az opera fantasztikumát az adja, hogy az éneklési mód és stílus klasszikus, míg a díszlet és ruha szado-mazo-punk, dramaturgiailag meg a népi vallásosságra jellemzõ naivitással diabolikus, rettentõ és nevetséges egyszerre, a nézõ határozottan zavarban van. Azt már megszokta a Felvilágosodás óta, hogy illik demitologizálni a szentet, de hogy ez a negatív szellemmel is lehetséges, azt nem. Rettenetes azzal is szembesülni, hogy a zenével szemben mennyire tehetetlenek vagyunk, áthatol lelkünkön, akkor is, ha értelmünk ellenáll.

Ezerkétszáz filmbõl április utolsó hetében közel ötven versenyfilmet láthatott a közönség. Végre megfelelõ körülmények között, a város odaadta a moziját. (Azóta felszámolták a multiplexszel szembeni veszteség miatt. Így nem lesz a tizedikre a Mediawave-nek mozija sem. Szerintem Hartyándi Jenõ igazgató megoldja majd a helyzetet, például felesége lepedõire fog vetíteni. Igen kevés ebben az irónia.) Hogy mikor lehet ezeket a filmeket látni Magyarországon? Nem tudom. Párizsban november hónapban öt napig vetíteni fogják.

Mediawave'99 díjlista

A fesztivál fõdíja: Marat Magambetov-Sergei Loznista: Élet, õsz

Rendezõi díj: Milos Radovic: Hazám

Legjobb fikciós film: Menhaj Huda: Ugorj fiú, Tomas Barina: Szezonvég

Legjobb operatõr: Sorin Dragoi: Az utolsó velenceiek

Dokumentumfilm: Frances Calvert: Repedések a maszkon

Forgatókönyv: Peter Brosens-Dorjkhandyn Turmunkh: Kutyák állama

Animációs film: Tóth Pál: Egy újabb nap

Ifjúsági dokumentumfilm: Kerekes Péter: Legendák Ladomírról

Színészi alakítás: Nyakó Júlia (Cs. Nagy Sándor-Pólik József: Lamm)

Elsõfilm: Dominik Scherrer: Bõrért pokol

Közönségdíj: Maria V. Heland: Láncdohányos