Eisenstein-kötetet legendásan nehéz szerkeszteni. A rendezõ írásos életmûve a filmjeihez hasonló lendületû.

Az oroszlán – a Patyomkin páncélos lépcsõjelenetének záró képsorán szereplõrõl van szó – persze egyáltalán nem tápászkodik. Sokkal inkább felül, bár az Eisenstein-recepcióban jelentõs viták zajlanak, hogy tulajdonképpen mit is csinál: Bárdos Judit, a kötet szerkesztõje szerint egyenesen felágaskodik, ahogy az összeállítás bevezetõ tanulmányában fogalmaz. Jó példa ez arra, hogy a – korai – Eisenstein-filmek lendülete mennyire magával ragadja nézõjüket. Ahogy Lenin sem egyszerûen beszédet mond az Október vonatkozó képsorain, hanem valósággal ágál a pályaudvar szélviharában, az eszelõsen lobogó zászlók, az eleven, lüktetõ tömeg közepén. Akárhogy is nézzük, az ogyesszai oroszlán – alapjelenet. A habostorta-Holdba fúródó lövedék Méliesnél, az ostromlott ház felé vágtató Klu-Klux-Klanosok Griffithnél, a vonat elé heveredõ operatõr Dziga Vertovnál: állandóan jelenlévõ, elõhívódó, eltûnni nem akaró képek, amelyekbõl valószínûleg Eisenstein ajándékozott meg bennünket a legtöbbel.

Körülbelül négyezer oldalnyi szakirodalom foglalkozik ezzel az oroszlánnal. Elõször is azzal, hogy miért beszélünk egy oroszlánról? Szemmel láthatóan három oroszlánunk van, egy alvó, egy kicsit acsargó, meg egy nagyon acsargó. Három kõoroszlán, valahonnan az ogyesszai lépcsõ mellvédjérõl. Hogy mégis egynek látjuk, lényegében ideológiai meghatározottságoktól és intellektuális színvonaltól függetlenül – ez a montázs hatalma. Mert a montázs hatalmas erõ, legyûrhetetlen gólem, amely minduntalan visszatér, hiába gyõzetik le idõlegesen. Ilyen a filmmûvészet hullámverése. Persze lehet, hogy már végleg fel vagyok fûzve a montázs rabláncára, miközben a baziniánus valóságmániások szabadon bolyonganak a hosszú beállítások útvesztõiben, de mindig valami gyermeki izgalommal veszek kezembe bármely Eisensteinnel kapcsolatos frissen megjelent munkát.

Amelyre magyar nyelven régen volt példa. Az utolsó Eisenstein-kötet, a rendezõ önéletrajzírása valamikor a hetvenes évek végén jelent meg, azóta csak néhány elszórt közlés. A kettõs évforduló (születésének századik és halálának ötvenedik évfordulója) kellett ahhoz, hogy végre ne antikváriumokban méregdrágán vásárolt, botrányos állapotú vagy könyvtárból csórt, agyonolvasott könyvekbõl lehessen Eisensteint és Eisensteinrõl magyarul olvasni. Arról nem is beszélve, hogy az ezekbõl kirajzolódó, bumfordian marxizáló, lihegõs és torz Eisenstein-képnek semmi köze ahhoz a dinamikus interpretációhoz, ami a nyolcvanas-kilencvenes években igencsak megélénkült amerikai, francia és nem utolsósorban orosz recepciót jellemzi. Na de ne panaszkodjunk, nem a szovjet-orosz avantgárd ügyében kellene az elsõ követ a honi filmes könyvkiadásra vetni, ráadásul alig egy éve éppen e folyóirat hasábjain mutatott be Szilágyi Ákos néhány példát a friss értelmezési irányokból.

A jelen válogatás – a szerkesztõ elõszaván-bevezetõjén és egy rövid filmográfián kívül – tizenöt tanulmányt tartalmaz. Talán nem köztudott, hogy Eisenstein-kötetet legendásan nehéz, ha nem lehetetlen szerkeszteni, hiszen a rendezõ elképesztõ mennyiségû megjelent írást és kéziratban hagyott vázlatot, szöveget, tervet, elemzést hagyott hátra. Megjelent munkáit is folyamatosan átalakította, egy-egy tanulmánya több verzióban, különbözõ nyelveken jelent meg. Két, szerzõi válogatásnak tekinthetõ autentikus kötet az Egyesült Államokban látott napvilágot, azonban egyes ebben szereplõ cikkek más címen, némiképp átírva tünedeznek fel másutt, úgyhogy szerkesztõ legyen a talpán, aki meg tud birkózni ezzel a publikációs õrülettel. Rendet a káoszban az 1964 és 1971 között oroszul megjelent hatkötetes Válogatott írások próbált vágni, célkitûzésébõl adódóan korlátozott sikerrel. Mindenesetre tény, és ez nem válik éppenséggel az orosz film(elmélet)történészek dicsõségére, hogy máig nincs igazán megbízható Eisenstein-bibliográfia, a kritikai kiadásról pedig már álmodni sem merek. A magyar kiadások története hasonlóan kaotikus, a fent említett amerikai gyûjtemény például itthon is megjelent – ez a "szellemes" címû Forma és tartalom –, de anélkül, hogy a szerkesztõk bármifajta utalást tettek volna rá, brutálisan kiherélve. A zûrzavar másik következménye, hogy a terminológia sem egyértelmû, ahány fordító, annyiféle Eisenstein (itt van rögtön a név írásának a problémája: Ejzenstejn, Eizenstein, Eisenstein – ha más nem, hát ez markánsan tûzi ki az iskolák közötti határokat, a Filmvilág például a középsõt, Bárdos Judit az utóbbit támogatja). Ezért is fontos ez az új válogatás, hiszen annak ellenére, hogy a tizenöt tanulmány többsége már olvasható magyarul, gondos fordítói és szerkesztõi munka egységesítette és modernizálta a szövegeket. A kötet egészében jól reprezentálja Eisenstein teoretikusi pályáját, még ha e sorok írója örömmel vette volna a rendezõ késõi elméletének erõteljesebb kidomborítását (akár annak az árán, hogy kimarad a Béla megfeledkezik az ollóról címû, az életmû szempontjából nem túlságosan fontos tanulmány, bár el kell ismerni, a magyar közönség számára tartogat bizonyos izgalmakat a Balázs Bélának szánt brutális oldalvágásokkal tarkított szöveg), hiszen Magyarországon jóformán csak a montázsmániás, oroszlános-vágóhidas Eisenstein ismert, a késõi, az organikus forma és a pátosz szerepét hangsúlyozó elméletíró jóval kevésbé.

Szergej Mihajlovics Eisenstein: Válogatott tanulmányok. Válogatta, szerkesztette, az elõszót és a jegyzeteket írta: Bárdos Judit. Fordította: Berkes Ildikó és Szilágyi Zsuzsa. Áron Kiadó, 1998.