A varázsdobozban minden showmûsorrá változik, még a szenvedés is. Tévé által homályosan látunk.

Ha Auschwitz után nem lehet többé verset írni, akkor a szerbiai NATO-show után valószínûleg nem lehet többé tévét nézni. Híradót legalábbis. Nem mintha valami felháborító eset történt volna akár a magyar tévécsatornákon, akár a CNN vagy a SkyNews adásain. Az üzlet a bombázás alatt is zavartalanul üzemel: a tévé tette a dolgát, mûsorrá gyúrta az életet, eladta, mint máskor a mosóport, a háborút. Épp csak kiderült, amit az eszünkkel persze eddig is tudtunk, de úgy látszik, az nem elég, hogy a dobozban esténként villódzó lidércfény a butaság sûrû sötét mocsarába vezet, nem a megvilágosodáshoz. Míg a sivatagi show tûzijátékszvitjét figyeltük, a tutszi-hutu polgárháború hullahegyein szörnyülködtünk, felelõs világpolgárnak érezhettük magunkat, most hogy szabad szemmel is látjuk azt, amit a távolbalátó készülék mutat, és van módunk egybevetni valós és égi képet, kétség nem férhet hozzá, hogy a tévékép -- higgyenek, akarjanak bármi mást készítõi -- folyamatosan hazudik. A távolbalátó éppenséggel eltávolít. Eltávolít az emberi sorsoktól, eltávolít a szenvedéstõl, eltávolít az élettõl, még a Földtõl is, nemhogy térkép e táj, de már a kémholdak szemével nézünk e háborúra, tekintetünk nem emberi tekintet többé.

A tévénézõ marslakó. Nem e világból s nem e világba való. Puszta szem, az esztétika szörnye, „dülledt szemû szörnyeteg" (ahogy a harmincas évek fantasztikus képregényrajzolói mutatták az ûrlényeket, mit sem sejtve arról, hogy a tévénézõ portréját skiccelik), aki csak nézni tud, akiben minden fény, minden látvány eltûnik, akár egy fekete lyukban. A szem biológiai értelme elválaszthatatlan a cselekvéstõl. Amikor a távolbalátó elõzékenyen megszünteti a távolságot, nemcsak a cselekvés lehetõségétõl (vagy ami még rosszabb, vágyától) foszt meg, hanem a látás értelmétõl is. Miután megbénított, végül meg is vakít. Eddig azzal áltathattuk magunkat, hogy Ruanda karnyújtásnyira van a karosszékünktõl, most látjuk csak, ha ugyan látunk még bármit egyáltalán, hogy Szerbia a világ másik végén van, vagy tán azon is túl, a Hold vagy a Mars túloldalán.

Nemcsak a tévé röpít minket fénysebességgel az irreáliába, paradox módon -- a képtelenségbe, hanem a fejlett haditechnika is. Nincsenek képek, mondja mindenki, de azt már kevesen teszik hozzá, hogy nem azért hiányoznak, mert Milosevics kitiltotta Szerbiából a tévétársaságokat. Olyan sok képet a sivatagi show alatt, az elsõ élõben közvetített háborúból sem láttunk. A cirkálórakéták kameráinak felvételei, meg a légvédelmi ütegek nyomjelzõ lövedékei, ezek voltak e háború visszatérõ képei. Az ezredvégi háború, vagyis a szupertechnika háborúja igazából nem képernyõre való, mert nem naturalisztikus, oda az atavisztikusan korszerûtlen törzsi villongás kívánkozik, a maga õserejû véres brutalitásával valósággal tobzódik a horror-képekben. A demokrácia és az emberi jogok védelmében fellépõ NATO nem vért, verítéket és könnyeket ígért, hanem sebészi precizitású hadmûveleteket. Márpedig a jó sebész kése alól nem patakzik a vér, különösen nem, ha lézerszikével, cirkálórakétákkal vág. Ez a demokratikus kereszteshadjárat valóban nem követelt (eddig) akkora áldozatot, mint a náci Németország megfékezése, az absztrakt hadviselésnek, a sebészi pontosságú „légicsapásoknak", az égi háborúnak azonban még így is elborzasztó következményei vannak. Ami tiszta és elvont stratégiai gondolat odafent, mihelyst telibe talál, rémképpé válik idelent. A stratégák nem számoltak azzal, hogy minden földi kép, minden szenvedéstörténet ellenük fordul, a „tiszta háború" addig hihetõ, amíg csak a holt anyag esik áldozatául. A képi sterilitásnak hathatós támogatója a nyelvi eufemizmus: a „járulékos károk" látványát (ezen emberhalált kell érteni) katonai mûszavak próbálják bagatellizálni. Csakhogy szakzsargon és halál csöppet sem véletlen találkozása a vágóasztalon végtelenül cinikus és demoralizáló. A kiindulás jószándéka persze érthetõ: minél erõsebb és pontosabb a haditechnika, annál gyorsabban, annál kisebb szenvedés árán vívható meg a háború. Ez azonban éppúgy illúzió, mint a tévéhíradó keltette részvét. Mint minden villámháború, a Szerbia elleni légicsapás is a technika istenítésébõl meríti ethoszát. A fém, a drót, az áramkör hatalmasabbnak látszik, mint izom, ín, ideg. Meglehet, így is van. Én mégis inkább úgy látom, a szuperháború Titanicja süllyed a szemünk láttára el. Ez a roppant erõmutatvány, minden belépakolt technikai lelemény ellenére a butaság kolosszusa. Mert nincs benne szoftver, nincs benne értelem. Egy zsarnok megállításának talán mégsem az a legrövidebb útja, ha kilõjük alóla az országot. Marad a vak erõ. A tisztán technológiai alapon elgondolt háború azonban szükségképpen fantasztikus horror formáját ölti: gépek harcolnak emberek ellen.

Végre egy egészen könnyû kis háborút akartunk vívni és megbombáztuk Nándorfehérvárt, Mira nénit, Juga bácsit, Sandrát, Dragant, Nemanját. Minden jó, ha jó a vége: estére már adásban lesznek.