Sivatag

Tévé az egész világ, kalandra fel! Irány az útifilm!

Itt a kutyáját sem hagyná az ember - kedélyeskedik a narrátor, széttekintve egy orosz vasútállomáson. Jeges peron, kopár tél, évszaktól független sivárság. A transzszibériai vasúton járunk, a menetidõ harmincharmadik vagy nyolcvannyolcadik órájában -- mindegy. Az "expressz" hatvanas átlaggal ballag, elavult sínpáron, öreg Skoda mozdonnyal, a viccben ezt cserélik vodkára, de a vicc hál'istennek nem hangzik el. Sõt: az amerikai útifilm (Vonatozás Szibériában) nyugati szemlélõtõl szokatlan empátiával képes közelíteni ahhoz a közérzethez, amelyben az elemi igények szintjén minden normalno. A film készítõi nem szörnyülködnek és nem ujjonganak, rezignációjuk a gyakorlott utazóé, aki megszokta már a bennszülötteket.

A mûsoros tömegtermelés legújabb korában az útifilmek -- természetesen -- ugyanolyan piacorientáltak, mint a fikciós gyártmányok. Miként nem lehet csak úgy általában rómeóésjúliázni, hanem van akciós, van musical-es, neoromantikus kivitel, különbözõ vevõkörök különbözõ igényei szerint, úgy a médiaturizmus is korábban nem tapasztalt tudatossággal igazodik a képernyõn utazók eltérõ elképzeléseihez.

A produkciók egy része afféle Neckermann-reklám, azokat csábítja, akik majd a megfelelõ katedrális mellé a megfelelõ sajtkülönlegességet akarják elfogyasztani, s akiket a film láttán garantáltan nem lazsálhat le s téveszthet meg egy slendrián idegenvezetõ. Ha a turista már járt ínyenctúrán a tévében, nyugodtan vág neki autóbusszal is, s nem egykönnyen hagyja, hogy csalódjék: a valóságnak muszáj felszolgálnia a reklámban ígérteket.

Egy rafináltabb változat nem a társasutazás kollektív örömeit idézi meg, hanem a rátartibb világjáró egyedi élményét reprodukálja. Ez az útikalauz az autonómoké, azaz kicsit intellektuálisabban kalandvágyó. Jellegzetes példa Michael Palin sorozata, amely az etno- és szociofilmek módjára fordul az egyes vidékek árnyoldalai felé is. Jó stílusérzékkel fedezi föl a különös látványt egy gyémántbánya meddõjében guberáló, falunyi közösségben, a hajdani aranyásók idejére emlékeztetõ település-struktúrában. Ügyesen dramatizálja -- Az Amazonas címû epizódnál maradva -- az óvatos cserkészést Bogota kábszeres utcáin, és zsurnaliszta jártassággal ülteti föl az egyik dagadt Keresztapát kackiás lovára. Mindez mégis üres valamiképp, esõerdõstõl, drogostól illusztráció csupán, kevésbé kommersz kifestõkönyv az ismert közhelyek kontúrjaival. Azt látjuk, amit tudni illik, nem többet.

Az effajta bédekker öntudatodban erõsít, hiszen a tájékozottságot a kívülálló fölényével ötvözi, a profi csavargóéval, aki eligazodik a világban, mielõtt még elindult volna. Õ tudja: ha folyamatosan nyugatnak tart, Indiába ér, s hogy indiánjait egy másik földrészen találta, arról nehéz lenne meggyõzni. Nála csak a tinédzser utazó öntudatosabb, akinek életkori sajátsága a már megszerzett ismeretek heves kiterjesztése. Õ hamar otthon van mindenütt, és a fogyasztói korban uniformizált glóbusz ebben szerfölött segítségére siet: ha az ausztrál sivatag legeldugottabb településén ugyanazt a kólát ihatja, és ugyanolyan diszkókulisszák közt ugyanarra a zenére táncolhat, mint szokott, úgy érezheti, meghódította a távolságokat. Kalandra fel! -- invitál a tizenévesek sorozata, amelyben mindenütt egy-egy Disneyland-élmény vár, sok jópofáskodás, móka, kacagás, hiszen a producerek szerint a fiatalságot vagy idétlen jókedvvel, vagy szívszorító melodrámával kell jellemezni. Kirándulás esetén nyilván az elõbbi kötelezõ.

A sznobéria, amely eltérõ mûveltségi körökben is pusztít, ugyancsak megkapja az áruját. A legkedveltebb típus a Híres Emberre épül. Olyan érvelés érvényesül itt, amely a formállogika szerint sántítana, de az útifilmekben mûködik: Híres Ember rajong az alaszkai halászokért, mi rajongunk Híres Emberért, következésképp imádni fogjuk Alaszkát. Legalábbis H. E. nevének hallatán leülünk a képernyõ elé, és érdeklõdést tanúsítunk. Az ismeretterjesztésnek régi, bocsánatosan bevált fogása ez, útifilmben viszont már csak arra a merõen szánalmas tényre utal, hogy a piacon bármifajta értékrendünket a belõlünk fakadó vágyainktól független árfolyamok alakítják.

Híres Ember személyisége persze rejthet meglepetést. Nemrég például Neil Simon New Yorkját nézve megérintett egy ember és városa szétválásának mélabúja. Annak a hangulata, ahogyan valaki mindörökre szeretni fogja városát, ám ez a szeretet korántsem kölcsönös. Nem, nem a lakókkal van baj, õk számon tartják szerzõjüket, de a színház, ahol a darabjait nézik, az utca, ahol felismerik, már elfordult világ, cserben hagyja a lokálpatriótát. Neil Simonért, az íróért, nem rajongok, New Yorkban nem jártam, most mégis ugyanolyan otthontalanul otthon éreztem magam, mint pesti írók szomorú vallomásai olvastán.

Talán épp ebben van a jó útifilm titka. Hogy embert látunk a tájban. Hogy a tajgában kanyargó sínek mentén, a szõlõdombokon és sajthegyek között vagy az indián fennsíkokon nem csupán élõ kelléknek tekintjük futó pillantással mindazokat, akik közé érkeztünk. Ha a vendéglátók tájához mint szülõföldhöz nem hajolunk közel, csak érzéketlen képeslapokat kapunk.

Emlékszem a kipusztuló állatfajokról szóló temérdek film egyikében a koalákat, repülõrókákat s más sérült meg ritka példányt befogadó családokra. Néztem a jószágokat etetõ, itató, gondoskodásban felvillanyozott életû embereket különleges lényeikkel együtt, és akkor, ott tényleg megtudtam valamit az ausztrál sivatagról.