A Koszovó-élmény, ahogy Amerika többi háborúja is, hamarosan be fog épülni a mozimitológiába.

Milyen filmet csinál majd a Hollywood errõl a mostani háborúról? Mert biztos, hogy csinál róla. Ha mégsem csinálna, ha belátható idõn belül amerikai forgatókönyvben nem szerepelnének Pristina, Újvidék és Taszár nevû egzotikus helyek, akkor is bizonyos, hogy a legközelebbi Vietnámban játszódó kommandós film, a legközelebbi Koreában játszódó tábori vígjáték, vagy a legközelebbi világháborús pilóta-történet kicsit más lesz Koszovó után, mint amilyen Koszovó nélkül lenne.

Ám valószínûleg ezekkel az áttételekkel sem kell sokáig beérnie a világ-közönségnek: talán már a hollywoodi döntéshozók postaládáiban lapulnak az elsõ „NATO - Koszovó" ötletek, vázlatok, komplett filmnovellák, és még ha onnan egyelõre esetleg az íróasztalfiókba kerülnek is, néhány hónap múlva már érdemes lesz felbontani õket.

Koszovó háborús története, ahol most tart és ahová még tarthat, az amerikai háborús film valamennyi típusának szolgáltathat - stílszerûen szólva - muníciót. Narratívákban kivételesen gazdag és tanulságos háborúról van szó, amit valamire való producernek bûn volna kihagyni. Ez a háború „mindent tud", vagy hamarosan tudni fog.

Elsõ történet: Az árva amerikai

Az elsõ történet komor, szomorú mese. Néha véres, hátborzongató, néha csak melankolikus. Arról nevezetes, hogy kivételes képességû amerikai rendezõket, kivételes pillanatokban a filmmûvészet felségvizeire sodorhat.

Ez a történet ugyanis a háborúzó Amerika sajátos õs-paradoxonján alapszik, amit minden más hollywoodi háborús mesének meg kell kerülnie, szellemesen, látványosan álcáznia, gordiuszi csomóként szemérmetlenül átvágnia, ez az egy történet-típus azonban komolyan veszi, bogozni próbálja, de legalábbis állít róla valamit.

Arról van szó, hogy Amerika mint alkotmányát komolyan vevõ állam-építmény, polgárainak születésüktõl máshol elképzelhetetlen szabadságot ígér, az egyén szabadságát, annyit és akkorát, amekkorát csak a korlátok eszelõs döntögetésében kétszáz éve tökéletesedõ jogrend a polgárjogi érzékenység aktuális állása szerint megenged.

Ez a nagyon nagy szabadság egyszerûen nem egyeztethetõ össze azzal, hogy az egyént, az állam dédelgetett kedvencét egyenruhába bújtatják és elküldik meghalni.

Ha hivatásos, ha önkéntes akkor sem, vagy legalábbis akkor sem úgy, hogy nyakában dögcédula-számot akasztanak, hogy nevét beírják a nagykönyvbe, nem úgy tehát, mint a világ bármely más országában, kemény diktatúráiban és az amerikaihoz képest puha-demokráciáiban. Hiszen a katonaság intézménye - a gépek és emberek szám- betû- és rangjelzéses rendszere - minden, csak nem individum-barát. Csakhogy háborúzni másképpen nem lehet. Még mindig nem. Amerikának sem. Csakis számozott, sorba állított, rangjelzéses emberekkel. Amikor Amerika ha háborúba küldi fiait, bármikor, bármiért, mintha becsapná õket.

Hiszen rendben van, a szóban forgó alkotmányban, a szabadság eszméjének nemzetközi védelmérõl és támogatásról is szól néhány sor, de hát nem az volna a legszebb példája a szabadság-eszme védelmének és támogatásának, ha az egyéni szabadságára kényes, alkotmányos sugallatra (is) önzõ polgárt odahaza békén hagynák? Van-e háborús cél és eszme, ami ennél az eszménél szentebb?

A melankolikus és horrorisztikus történetek rendre arról szólnak, hogy Amerika erre a kérdésre nem válaszol, ilyenkor - háborús célok megfogalmazásakor - zavarban van, tehát rossz lelkiismerettel hallgat. Az árva katona meg csak kémleli az eget, a tengert, a dzsungelt, hátha jel érkezik, amibõl megérti Frank Capra híres dokumentum-sorozatának címével szólva, hogy „ezért harcolunk...". Ráadásul az is fontos volna, hogy az a magyarázat ne közhely, de átélhetõ igazság is legyen, érjen annyit, mint a rongyos civil-élet, az önzõ magánszabadság, amibe az árva katona amúgy beleszületett.

Ám rendesen ilyenkor üzenet és megfejtés helyett a levegõbõl csupán náci gránát, a tengerbõl csak japán torpedó, a dzsungelbõl pedig emberevõ viet-kong érkezik. Az árva amerikai pedig kérdez (leginkább belsõ monológban), sír, káromkodik, sajnálja magát, megõrül és meghal, haldokló látomásként általában flashbackben idézve fel a világ legtehetõsebb civil paradicsomát, asszonyostul gyerekestül, Szabadság-szobrostul, Coca-Colástul.

A mozi százéves tengerentúli történetén belül nagyon régóta teszi ezt. Stílusosan amerikai polgárháborús mesékben érzékeltette amerikai film elõször az amerikai zavart a háborús célok, eszmék és igazságok dolgában. Kezdõdött talán magának Griffith némafilm-eposzának az Amerika hõskorának kétes dialektikájával, mely szerint egyszerre kell elfogultnak lennünk a hõsies Dél iránt, de megbocsátani az északi gyõzelem fõfelelõsének, Lincoln elnöknek, feledve mind a kétes eszméket, délit-északit egyszerre, hogy maradjon az egyenruhába bujtatott polgár szépen, melankolikusan ábrázolható civil kínja-keserve, és végül fehér emberek közös katarzisa, fekete emberek rovására.

Griffithtõl persze hosszú az út az Életünk legszebb évei, a Most és mindörökké, a Patton tábornok, az Apokalipszis, most, a Szarvasvadász, a Full Metall Jacket, a Ryan közlegény háborúképéig. Sokáig tart, míg a „háború becsület és dicsõség dolga" pszeudo-eszméjét hajtogató úriember szorongásától tényleg eljutunk az eszme-hiányban szenvedõ katona tomboló pszichózisáig.

Közben ott vannak mindazon stációk, amelyekben az említett katona magának pótlékot kereshet: belekapaszkodhat mondjuk az önmagáért való hadsereg ideájába, vagyis lehet karrierista tábornok, lehet bakanyúzó õrmester és annak áldozata, kapaszkodhat a puszta erõszakba, amit a háború tényleg tálcán kínál, vagyis lehet civil lelkû szadista katonaruhában. Lehet ezenkívül még sportember, mint az Apokalipszis, most hullámlovas-ezredese, lehet üzletember, lehet szuvenírgyûjtõ, vagy természetbarát, és ha mindez nem volna elég, összeomolhat ennél látványosabban is: könnyek közt hívhatja édesmamáját, miközben, nõkre, gyerekekre, és saját bajtársaira lövöldöz.

Ez mind belefér. És a horroron, a melodrámán, a pszicho-szenvelgésen túl mindenféle izgalmas mûfaj-variánsok is beleférnek. Hollywood, ha nem is a kezdetektõl, de a hatvanas évektõl külön filmfajtát-munkált ki arra, hogy az egyenruhába bújtatott árva amerikai ki is nevethesse a maga nyomorúságát, ahogy kétségbeesetten háborús cél- és eszmepótlékok után a kapkod. A 22-es csapdája, Az ötös számú vágóhíd, M.A.S.H., a Meztelenek és bolondok (Spielberg majdnem elfeledett háborús bohózata) mind arról szólnak, hogy eszme nélkül háborúzni - vicc. Eszme nélkül háborúzni és mégis gyõzni - abszurd vicc. A legrosszabb fajta tréfa, mely egy sarkaiból kifordult világ teljes értékvesztésérõl tanúskodik.

Melyik fenti minta, melyik mûfaj, az árvaság és pszichózis melyik stációja illene ezek közül majd a Koszovóba csöppent amerikai esetére? Hamarosan bármelyik. Ma talán még talán csak A 22-es csapdájának sötét lelkû Cochar ezredese tologathatná értelmetlenül a bombázó-vonalat, saját pilótái idegein táncolva valamilyen fekete-humorú komédiában, de minden jel arra mutat, hogy lesz itt

példa mindenre.

Lesz itt még vicces-cinikus hadikórház, humanista, de nyersmodorú katonaorvosokkal, lesz civilekre lövöldözõ ideggyenge katona, lesz életveszélyes, de katonailag értelmetlen roham valamilyen kimondhatatlan nevû balkáni magaslatért, lesz sportember, lesz szakbarbár, lesz örömkatona. Lesz vonalak mögött rekedt tiszt avagy közlegény. Hiszen ilyen már volt is.

A fentiek közül pedig nyilván lesz majd, akit szeretnünk kell, de legalábbis megbocsátani neki. Õk azok, akik - haldoklás elõtt és közben - szemüket majd néha lehunyják, és amit olyankor látnak, az szép, szabad, civil és nagyon amerikai.

Második történet: A komplexusos amerikai

Ez a második történet valójában az elsõ történet minõsített esete. Nem ad az amerikai katonának kezébe átélhetõ háborús eszmét az õ egyének szabadsága felett csõszködõ állama-nemzete? Elég baj önmagában is. Hát még ha kiderül, hogy az ellenségnek nagyon is van ilyen eszméje!

Az ellenséget ugyanis saját állama rendre megajándékozza a faji felsõbbrendûség, a világkommunizmus, az iszlám fundamentalizmus, a szamuráj-erkölcs, de legalábbis az eszelõs sovinizmus eszméinek különféle változataival. Az ellenség, ha õriz is egy-egy gyûrött magánfényképet a hátizsákjában, biztosan jobban szereti a japán császárt, Adolf Hitlert, Fidel Castrót, Ho Si Minht, Szaddam Husszeint, mint bármelyik, magának belsõ képeket vetítgetõ jenki az õ odahaza, New Jersey-ben imádkozó mennyasszonyát.

Ettõl a szeretettõl pedig nagyon lehet félni.

Az ellenséges katonánál a cél a legkegyetlenebb eszközt is szentesíti, az amerikai katona viszont esetenként azért kegyetlenkedik, hátha az embertelen eszköz halálos íze, hangulata felidézné valamilyen embertelen cél képzetét is, olyat, amilyennel az ellenség csak úgy, magától fölszerelkezett. Így adják fel az árva amerikai lelkizõs, mennyasszony-idézõs pozícióit az Apokalipszis, most Kurtz ezredesének harci színekben pompázó félmeztelen martalócai, így keresi a fanatizmus titkát a Szarvasvadász orosz rulett bûvöletébe ragadt közkatonája. Hergelt hangulatokra van szükség ezekben a történetekben a kiirthatatlan komplexusok ellen. Aki még emlékszik az Apokalipszisból Kurtz ezredes önigazoló monológjára Marlon Brando szájából, az tudja, hogy a miszticizmusba oltott túlélési-recept ott mennyire egyszerû. „Kutyaharapást szõrivel!" Hiten alapuló fanatizmus ellen hergelt fanatizmussal. Ha nincs hergelt hangulat, marad a félelem és kisebbrendûségi érzés a mások hitének, mások eszméinek megfejthetetlen titkával szemben. Akkor már csak Rambóban lehet bízni, aki a felszínen közönséges eszme nélkül tévelygõ magányos amerikai, de génjeiben ott az ellenség hasznos fanatizmusa. Lehet bízni Rambóban, aki a történet szerint indián-német keverék...

Hogy lesz-e helye a komplexusos Amerikainak a balkáni történetekben? Már most is van. A világmédia naponta a szerbek fanatizmusáról beszél, egy évtizede dokumentumképekkel szemlélteti egy mindenre elszánt nemzet kegyetlenségét. Halálos meglepetések várnak minden komplexusos amerikait Koszovó hegyei között, sugallja a televízió, és mi, nézõk fel is vagyunk készülve az összes halálosan kegyetlen valóságos és kitalált történetekre, melyek majd a vérengzõ szerbek és egy olyan expedíciós, avagy békefenntartó hadsereg katonáinak találkozásáról szólnak, melyben ez utóbbi látványosan, filmszerûen õrül majd bele, hogy neki nincs mire fanatikusnak lennie...

Harmadik történet: A gyõztes amerikai

Hollywood természetesen mindig is sokkal több háborús akciófilmet gyártott, mint amennyi a fenti önsajnáló, önmarcangoló fajtából készült. Vagyis a háborúzó Amerika paradoxonját, a gordiuszi csomót sokkal többször vágták át ügyes, erre szabadalmaztatott történetek segítségével, mint ahányszor és ahányan bogozgatták.

Az egyszerû tétel úgy szól: ha a harcoló amerikait hitelesen nem fûtheti eszme, akkor fûtse valami más.

Fûtse akármi. Akármi, ami egyetlen ember ügye. Legfeljebb kettõé. Gyûlölet, bosszúvágy, szerelem, barátság. Bármi, ami a „Bill of Human Rights" átélhetetlen igazságánál valamivel hihetõbb háborús indíték.

Menjen tehát a magának való Rambo vissza Vietnámba csakis szívéhez közelálló bajtársai kedvéért. Mentsen meg tehát a magának való lokáltulajdonos, bizonyos Rick nevezetû, nácik ellen harcoló ellenállót csakis egy bizonyos Ilse kisasszony kedvéért. Közben azért - mellékesen - szolgálják az ügyet is. Nyerjenek háborút balkézrõl.

Kommandósokra, magányos és csoportos specialistákra Hollywood Balkánján nagy szerep-lehetõségek várnak. Ami pedig Ricket illeti, már ma is legalább három balkáni ország felelne meg a „tökéletlen menedék" casablancai ideájának. Humphrey Bogart talán máris nyithatna mulatót a veszélyesen labilis Montenegróban, egy kétfelé is lojális rendõrkapitány kétes barátságában bízva. És még elõfordulhat, hogy ebbõl a hollywoodi igényekhez alkalmazkodó Montenegróból egyszer majd naponta csak egy gép indul, és Ingrid Bergman ezredvégi utódja, végül felszáll albán ellenálló férjével - Lisszabon helyett - a Budapestre induló járatra. Budapest érdektelen hely lesz a történetben: egyetlen fontos tulajdonsága, hogy New York, az igazi ígéret földje onnan már elérhetõ.

Negyedik történet: A dicsekvõ amerikai

Talán nem minden esetben igazságos így megcímkézni ezt a negyedik típusú történetet. Az, hogy egy amerikai szórakoztató háborús mozi dicsekszik az amerikai haditechnikával, megint csak egy a dramaturgiai kényszerpályák közül. Mert ha az adott témához kapcsolódó megkerülhetetlen konkrétumok (mondjuk egy repülõgép-anyahajó hétköznapjai) nem igazán kedveznek sem a Rick-féle- sem a Rambo-féle balkézrõl háborúzó magányos hõsöknek, akkor már nézhetõbb film születik, ha az eszme nélküli egyenruhás ember helyett a Gépre kerül a hangsúly. Vagyis a dicsekvõ történetek sem mások, csak az amerikai civil-paradoxon csomójának átvágási kísérletei.

Ezenfelül az amerikaiak nemcsak dicsekedni, hanem nagyon becsületesen népmûvelni is szeretnek. Ez a szándék talán már az Universal ál-híradójában is ott munkál, mely makettel-animációval kívánta szemléltetni annak idején a Lusitania nevû gõzös elsüllyesztését, az Egyesült Államok elsõ világháborús hadbalépését kiváltó tengeri incidenst. Innentõl kezdve több mint nyolcvan éven keresztül születnek a lenyûgözõ haditechnika filmes demonstrációjának szép és drága példányai. Nagy amerikai mesterek, Hawks, Ford, Capra kezei alól kerül ki nem is egy közülük, és valószínûleg ma sem tartanák sokan rangon alulinak ezt a film-fajtát. Lehet a mese fõszereplõje hadiléghajó, szuperhelikopter, lehet tengeralattjáró és tengeralattjáró-vadász, lehet repülõ és repülõgép-anyahajó. Sõt, volt már fõszereplõje maga a kerek és átlátható háború is. Aki Capra Ezért harcoltunk sorozatából megnézi például a keleti frontról szóló epizódot, maga is meglepõdik, hogy egy amerikai dokumentumfilm milyen megnyugtató biztonsággal igazítja el abban a véres történelmi esemény-halmazban, amelyikben szovjet játékfilmek százai késõbb, évtizedeken keresztül mintha csak a zavart fokozták volna. Nyilak jobbról, satírozott sávok balról, egyszerû, tömör narrátor-szöveg, és a vak is látja, mit akart Hitler, mit akart Sztálin, miért veszített az egyik, miért gyõzött a másik. Akinek ennyi szemléletes okosság kevés, abból legyen a messzi Amerikában történész és okleveles Kelet-Európa szakértõ.

Aki a Balkánon ma dicsekvõ- avagy mûszaki-népmûvelõ mozidarabot akar forgatni, az már szinte el is készült vele. Elég ha ügyesen összevásárolja a leglátványosabb híradóképek jogdíjait. A forgatókönyv ráér késõbb is. Aki pedig ennél többet akar, az egy másik segéd-mítosz foglalatába építheti a kompilált dokumentum-képsorokat, mely maga is több, mint ötven éves.

Arról a tételrõl van szó, hogy a dicsekvés tárgya az ellenség keserû irigységének okaként is ábrázolható. „Annyi a benzinük, hogy születésnapi tortákat küldözgetnek egymásnak át az Óceánon!" Egy német ezredes mondja ezt A halál ötven órájában, de nem kell sokáig várni, és a szöveg változtatás nélkül szerb tábornok szájába adható. A forgatókönyvben ezt a jelenetet meg lehet írni elõre, mert ha semmi más, csak ez a mondat, a még ki sem talált filmben biztosan hiteles lesz.

Az új történet

Nem biztos, hogy lesz ilyen. Ez nem mond ellent annak, amivel kezdtük, hogy az amerikai Koszovó-élmény, ahogy a többi háború is, be kell hogy épüljön a következõ évezred filmvászonra álmodott harci történeteibe. Ebbõl azonban nem következik, hogy bõvíteni is fogja Hollywood már meglévõ háborús mintakészletét. Nem azért, mintha ez a háború nem kínálna a világnak vadonatúj rémmeséket.

A televíziók kamerái nyugatias arcokat választanak ki az albán menekültek arctalan tömegébõl, ismert márkájú edzõcipõk közelképeit mutatják - hagy érezzen valami újat a nézõ, amihez hasonlót nem érzett az egzotikus Irak, Ruanda, Szomália hasonló tárgyú mozgókép-híradásait fogadva. Érezze meg, hogy ezúttal tényleg lehetne fordítva is. Lehetne úgy, hogy õk lássanak szenvedni minket. Hiszen mégiscsak Európában vagyunk. Ezeknek az embereknek néhány napja még nem egyszerûen tetõ volt a fejük fölött, mint akárki földönfutónak Afrikában. Az õ tetõik alatt kényelmes karosszék is volt, amiben hátradõlve, jugoszláv vagy import-ropogtatnivalót rágcsálva maguk is szörnyülködhettek távoli világok rémségein.

Lehet-e erre a finom különbségtételre, a rokon-kultúrájú áldozatok és ellenségek ideájára hollywoodi forgatókönyvet írni? Be lehet-e például vallani, meg lehet-e majd filmen mutatni, hogy akárcsak a menekültekkel, majd a szerbekkel is összeköt minket az a bizonyos közös edzõcipõ-márka? Hogy amikor Rambo, vállalva az új küldetést, nekivág végre a dél-balkáni erdõségnek, ott majd csupa Rambónak maszkírozott szerb szabadcsapatossal találkozik? Lehet-e mondjuk forgatókönyvet írni arról, milyen is az, amikor amerikai fegyverekkel még egyszer le kell gyõzni azt az országot, amit az amerikai fogyasztási kultúra már egyszer régen - könnyû, diadalmas hadjárattal - meghódított?

Ami pedig a mai - 1999. április végi - helyzetet illeti, ugyan hogyan lehetne elmesélni a bombázó-pilóta és a költõ közös történetét ekloga helyett mozifilmen?

Hogyan lehetne a korrektség dolgában egyre szigorúbb amerikai filmes recept szerint vigyázni rá, hogy a történetben mindenkinek megmaradjon a maga igazsága, hogy rokonszenvesnek látszódjon, aki amúgy rokonszenves, és hogy hõseink találkozzanak, konfliktusba bonyolódjanak, de nem ég és föld között, hanem ott ahol egy történetnek a régi szabályok szerint bonyolódnia kell?

A költõ ezt megoldja, a filmgyáros viszont visszadobja a filmötletet.

Hol játszódjon a történet? A „kantin mélyi zûrzavarban"? Vagy inkább a pincében, ahová a gyáva Európa búvik? Ha nincs közös helyszín, ugyan hol sülhet ki a gyûlölet, hol virágozzanak a bajtársiasság szép példái, hol bimbózhat ellenségek közti reménytelen szerelem?

„Micsoda háború ez?"

Látványos, véres, nagyszabású, vadonatúj - hiába. Amíg a szárazföldi hadmûveletek késnek, mégsem lehet róla filmet csinálni.

„Sajnos!" - a producer széttárja kezét.

Egyelõre itt tartunk. Ma még csak a kompjuter-játék tervezõk mehetnek biztosra. A régi repülõgép-szimulátorhoz Jugoszlávia-térképet mellékelni szinte semmiség. Mire a NATO eldönti a következõ lépést, a felfrissített áru már a boltokban van.