"Álommásolatok" címmel nagyszabású közép-európai filmavantgárd fesztivált rendeztek a BBS-Toldi Moziban.

Új igazságok kimondásához nincsen szükség új nyelvre. Ez minden tartalom-függõ mûvészet, mindenfajta "realizmus" szlogenje. Erre vezet valamennyi, kezdetben harcos ideológia diktatúrává szilárdulása. A "régi" nyelv hirtelen hatalomra tesz szert, egyszerre minden megítélhetõvé, megfogalmazhatóvá válik. Balázs Béla jól látta, hogy a mozi nyelvének globális, "régi" nyelvvé kell válnia, de ezt a folyamatot a kommunizmus mindenhatósága alatt képzelte el. Nem tudhatta, hogy az ellenség, leánykori nevén kapitalizmus -- ma inkább piaci globalizáció -- meg a demokrácia arra a bravúrra is képes lesz, hogy az emberi-társadalmi jövõ belátható idejére új igazságok, alternatívák elképzelését is lehetetlenné teszi, virtuális szinten pedig azzal tartja életben a kultúrát, ahogyan a régi igazságokat információkká alakítja, és párhuzamos pályákra állítja.

A mûvészi nyelv keresésének kérdése akkor merül fel, mikor nem megítélhetõek a dolgok, elfogynak a vélemények. A történeti avantgárd, így a filmavantgárd is a század húszas éveiben, abból a szigorú, nyelvi-formai természetû igénybõl indult ki, hogy megtisztítsa a médiumokat a tartalom salakjától, és tiszta formájukban felmérje, majd tudatosan használja az erejüket. Ezzel a tudatosságával szállásadója lett elõször a funkcionalizmus sivárságának, majd a designnak és a reklámnak, mely kapva kapott az eredményeken. A médiumtudatosság és a tisztaság vágya a hagyományosan "tisztátalan" mûvészetek, a festészet, a szobrászat, a zene, sõt a film teljes felszámolásához vezetett, illetve emészthetõ táplálékként való feltálalásukhoz a manipuláció asztalán. A film (a másik!) manipulatív mûvészet, amelynek tudatos technikája a nézõ megragadása és bekebelezése.

A hatvanas évek végének avantgárdja jogosan viseli nagy elõdje nevét. A nyomasztó formától, rendtõl megcsömörlött fiatal, baloldali generáció a film körül gyülekezett, amely radikalizmusával, hatásmechanizmusával igen alkalmas a militáns, felforgató magatartás támogatására. A rend gyakorlati megjelenési formája nyugaton az akkor még nem kiokosodott, cementtel-nylonnal leöntött egyenjólét, keleten pedig a formailag rendkívül hasonló ideológiai sivárság -- egyáltalán: a direkt, ügyetlen manipuláció.

Az avantgárd film a hetvenes évek második felében, a bázisát jelentõ mozgalom kifáradása után felvette a kísérleti nevet. Befejezte a rombolást és építést, visszafordult egy alternatív nyelvi formához, amellyel a tömegkulturális konszenzuson való folyamatos kívül maradását is biztosította. Világviszonylatban nagy visszaesés és hígulás mutatkozik a termelésben, hiányzik a közös platform. Mára biztosnak látszik, hogy az avantgárd vagy kísérleti filmezés mindig valamilyen szubkulturális konszenzust feltételez. A kísérleti film léte sokszor marginális helyzetû alkotók elszigetelt, keserû, némi pátoszt sem nélkülözõ harcára redukálódik.

A videó megjelenésével a mediális kísérletezés újra erõre kapott, és áttevõdött egy másik szcénára, amelynek az elsõdleges bemutatási fóruma immár nem a mozi hierarchikus rendszerû, a nézõt lenyûgözni kívánó apparátusa, hanem a különbözõ információs csatornák, a televízió, a home-videó, majd az Internet felforgató használata, tesztelése, amelyre egy-egy új médium mindig nagyon alkalmas. A virtualitás szintjén a nyolcvanas évek végétõl kezdõdõen újra jelentkezik egyfajta társadalmi aktivitás, hol egy-egy kisebbség érdekeinek védelmében, hol a globális problémákra válaszolva. Az alternatív filmezésben -- hasonlóan a main-stream mozihoz -- az önmagukat túlélt narratív struktúrák befolyásolják az alkotókat.

*

Tavaly nyáron Londonban nagy Közép-Európa Fesztivált rendezett az Unió soros elnökét adó Ausztria. A rendezvény része volt az a vetítéssorozat is, amelyen kilenc közép-európai ország, Ausztria, Magyarország, Lengyelország, a Cseh Köztársaság, Szlovákia, Olaszország, a Szlovén Köztársaság, Horvátország és Bosznia-Hercegovina mutatott be egy retrospektív és egy kortárs avantgárd film- és videóprogramot, a bécsi székhelyû SixpackFilm meghívására. A rendkívül sokszínû anyagot gyakorlatilag változatlan formában vetítette a BBS-Toldi Mozi "Álommásolatok" címmel (amit Erdély Miklós egyik, a magyar programban is szereplõ filmjétõl kölcsönöztek).

A csaknem százötven avantgárd, kísérleti vagy független filmet és videót felvonultató fesztivál és az ahhoz kapcsolódó kerekasztal beszélgetés, amelyen az egyes nemzetek kurátorai, szervezõi és meghívott mûvészek vettek részt, számos kérdést vetett fel és hagyott megválaszolatlanul a címben evidenciaként közölt állítással kapcsolatban, miszerint létezik Közép-Európa, valamint létezik egy nagy biztonsággal felismerhetõ, kategorizálható mûfaj, az avantgárd mozgókép.

A fentebb vázolt néhány történelmi csomópont köré fûzõdõ történet világosan rajzolódott ki a fesztiválon szereplõ országok válogatásából, illetve a kurátorok esszéibõl. Tulajdonképpen azok a különbségek is elenyészõek voltak, amelyeket az egyes országok politikai viszonyainak eltérései okoztak. Annál is szomorúbb volt látni a történelem megkerülhetetlen logikájának mûködését, mivel ezek a mûvek elsõsorban lázadni akartak, kívülállni az absztrakt renden. Mindezt egy olyan médiumon belül, amely minden másnál erõsebben rendelõdik alá a piaci vagy ideológiai tényezõknek, így egyben az autonómia legnagyobb ellensége is.

A par excellence kísérleti filmek -- jóllehet készítõiket az a barbár szándék vezérli, hogy soha nem látott variációkba hajlítsák a természete szerint uralhatatlan filmképet és a filmidõt -- anonim mûalkotások. Nem a "nagy ember–nagy mûvész" készíti õket. Olyanok, mint egy még nem használt nyelv elsõ összefüggõ mondatai. Leginkább azt írhatjuk le, ami a képeken látható, ez pedig olyan, mint mikor valaki úgy próbál lerajzolni betûket, írásjeleket, hogy nem ismeri a jelentésüket. Végtelen számú alkotói hozzáállás, koncepció különíthetõ el, egy ilyen sorozatból mégis leginkább képek maradnak meg, mint egy nagyon hosszú film rögzült szekvenciái, túl konceptualitáson, strukturalizmuson, cinema direct-en, amelyek az intelligencia számára értelmezhetõk, inspirálóak, de ebbõl a távlatból nézve már kitüremkednek az anyagokból.

*

Egy száradó lepedõkkel teli udvaron félmeztelen férfiak hosszú sorban, a sor végérõl indulva egymás hátára rajzolják, amit az õ hátukra rajzolnak, míg az ábra a sor elején álló férfi által a papírra kopírozódik (Kvetoslav Hecko: Stb...). Egy vihar folyamatos felvétele, míg a villámlásoktól idõrõl-idõre túlvezérelt videókamera elektronikus zöreje el nem uralja a képet és a hangot (Vlado Zrnic: Az idõ határa). A film testméretén radikálisan túllépõ, blue-box figurákkal telezsúfolt szcéna Rybczyñ ski Tangójában, mely a videó esztétikáját elõlegezi. Vonatok, artisták, szép, szõke emberek egy esõs szlovák tájban (Dušan Hanák: Az öröm napja). Egy kéz, amely hosszú perceken át fekete mûanyag fedõt manipulál egy mosdóban, amíg az át nem alakul fenyegetõ, szexuális lénnyé (Anna Dauèiková: Üdvözlet C. Pagliának az alvilágból). Judy Garland énekli újra és újra ugyanazt a hangot, a szeme is mindig ugyanúgy nyílik tágra Martin Arnold Alone... címû groteszk, pixillációs found-footage filmjében. Stoptrükkel 50 napon át filmezett fa képe (Kurt Kren: Tree again). Drámaira világított testen lassan sikló kép, több ösvényen, mindig csak az egyik oldalon, hogy a triviális szimmetria ne mutatkozzon meg; a test egy test, de a nemi jegyek különböznek, összeolvadnak (Martin È ihák–Jan Danhel: Adam Kadmon). Egy videón a kép aljáról fölfelé tört színû táblák haladnak keskeny sávokkal elválasztva, melyek egy idõ után, amikor az elsõ szõrszálakat, a köldököt felismerjük, egy test részleteivé válnak, réskitöltõ fúgákká, amelyek értelmet adnak a test további részleteibõl generált, színes kontemplációs mezõknek (Piotr Wyrzykowski: Watch Me). -- Formák, villanások, képek tömege.

Az egyes nemzetek mûvészete mentén szervezõdõ összeállítások közül a lengyel volt a legkövetkezetesebb. A program szerkesztõje olyanok munkáira támaszkodhatott, mint a Themerson házaspár két korai filmje, Józef Robakowski vagy Zbigniew Rybczyñ ski filmjei és videói. Utóbbi kettõ munkásságában látszott legmeggyõzõbben, hogy lehetséges a tudatosság és a szuverén alkotói egyéniség megõrzése a film médiumáról a videóra való áttérés után is. Horvátország programjaiban is a szikárság, a filmnyelvi kísérletezés aszketizmusa volt a legerõteljesebb. Mihovil Pansini antifilmjei, Tomislav Gotovac, Ladislav Galeta veretesen egyszerû, strukturalista munkái mellet fontos darabok voltak Dalibor Martinis és Sanja Ivekovic korai videóperformance-ai, amelyek (Robakovski videóihoz hasonlóan) egészen elemi módon reflektálnak a médium természetére, újdonságára. A legnagyobb meglepetést talán a szlovák program okozta a bemutatott filmek minõségével. Egyszerûen szép filmeket hoztak, melyek nem is igazán illeszkednek ezen írás gondolatmenetébe. A szlovák helyzet, talán az infrastrukturális okokra visszavezethetõ megkésettség miatt, nem tekinthetõ tipikusnak. A hatvanas években tulajdonképpen profi filmesek (Martin Slivka, Dušan Hanák) készítettek kísérleti filmként felfogható rövidfilmeket, amelyeket azonban furcsa mód nem jellemez az ilyen szituációkat általában rosszízûvé hangoló esztétizálás, artisztikus üresség. Hanák filmjének bemutatója talán a fesztivál legszebb pillanata volt. A cseh program nyúlt vissza a legmesszebbre. A történeti összeállítás, mely Sacha Hammid Céltalan séta címû 1930-as filmjével indult, a klasszikus törekvések, az abszolút film, a tipikusan cseh avantgárd, a poéticizmus érdekfeszítõ világába engedett betekintést.

Talán egyedül a bosnyák program vált el a többitõl, amely jórészt a háború alatt készült dokumentumfilmekre épült. Ezek a filmek újra csak azt bizonyították, negatív és pozitív példákon keresztül egyaránt, hogy ahol ideiglenesen a tartalom, a valóság az úr, onnan kint reked minden nyelvi kísérlet, a máskor adakozó vizuális univerzum direkt megközelítése, és jól is teszi, ha be sem akar jutni. Mehmed Aksamia Túlélõ fõzet címû munkája esetében is arra érdemes odafigyelni, amit egészen botrányos direktséggel kijelent: a humanitárius segélycsomagok többé-kevésbé szerves alkotórészeibõl pálinkát kell lefõzni, és be kell rúgni, nem véve tudomást arról, ami körülötted van, ami megszünteti a személyiségedet. A film végén az egyik szereplõ csak ennyit jegyez meg: "Mi túléltük" - és következnek a nevek és az arcok. Ennél tömörebben az élet avantgárd hagyományát nehéz lenne megfogalmazni. Légy erõsebb, mint a körülményeid, vagy ha ez nem lehetséges, gyengítsd le a körülményeidet.

Tulajdonképpen az "Álommásolatok" fesztivál sem tett mást, amikor egy héten át botrányosan eredeti, "nézhetetlen" filmeket adott a közönségnek. Tömegmozgalom nem lesz belõle, de érdemes arra, hogy minden évben megrendezzék. A programok egyik leglelkesebb látogatója, Pauer Gyula szobrászmûvész felajánlott egy díjat is. Az Arany Tégla pszeudo-eredetijét a Balázs Béla Stúdió évrõl évre odaítéli a fesztivál legsikeresebb résztvevõjének.