Rotterdam fesztiválján tényleg a filmek és a filmkészítõk vannak a középpontban. Mûsora globális és radikális.

A Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivált idén rendezték meg 28. alkalommal. Hogy nem hallunk róla annyit, mint Cannes-ról, Velencérõl vagy Berlinrõl, annak az a magyarázata, hogy nem versenyfesztiválnak indult eredetileg, hanem azzal a céllal, hogy évrõl évre a holland közönség elé vigye öt kontinens legfontosabb mûvészfilmjeit, és találkozási lehetõséget nyújtson a rendezõkkel - és a rendezõknek egymás között. Rotterdam szakmai presztizsét erõsíti, hogy 1984 óta a fesztivállal párhuzamosan rendezik meg a Cinemartot, "a filmtervek vásárát", ahol az alkotók elõkészítés alatt álló filmjeikhez szerezhetnek pénzügyi támogatást. Idén olyan nagy nevek is képviseltették itt magukat, mint Antonia Bird, A pap és a Veszettek rendezõnõje, aki most a hatvanas-hetvenes évek fordulójának észak-ír fiataljairól tervez filmet, vagy Paul Morrissey, Warhol hajdani házirendezõje, aki a Lars von Trierék által kezdett Dogma-sorozat ötödik filmjét vállalta be, Udo Kierrel a fõszerepben (az idei Cinemart negyvenkét filmtervébõl nyolc már úgy távozott, hogy összehozta a szükséges költségvetést). 1995 óta Rotterdamnak már versenyszekciója is van, ahol minden évben három fiatal - elsõ vagy második filmjénél tartó - rendezõt tüntetnek ki a Tigris-díjjal. A fesztivál fényét növeli, hogy egyre több film kezdi itt pályafutását: idén már 23 filmnek rendezték itt a világpremierjét.

Rotterdam a rendezõk fesztiválja, itt õk a sztárvendégek, bevezetõt mondanak filmjük vetítése elõtt, közönségtalálkozót tartanak utána, és bõségesen nyílik alkalmuk arra is, hogy találkozzanak és beszélgessenek egymással, egymás filmjeirõl. Az idei meghívottak közül az amerikai független filmes Todd Haynes a legkarizmatikusabb, úgy néz ki, mint egy rocksztár, és olyan fogadtatásban is részesül: Velvet Goldmine címû rockfilmjének bemutatója elõtt a közönség felállva tapsolja. "Sundance-szel szemben, ami egy hideg fesztivál, és inkább az üzletrõl szól, mint a filmekrõl, Rotterdamban tényleg a filmek és a filmkészítõk vannak a középpontban - mondja Haynes. - Ez a fesztivál sok filmet segít, melyek alapvetõen nem kereskedelmi motivációval készültek. Rotterdam széles spektrumot fed le, a vadul experimentális munkáktól a narratív filmekig. Globális víziót ad, és ez nagyon ritka manapság"

Ami a spektrumszélességet és a globális víziót illeti, a magyar közönség számára Rotterdamhoz a legérzékletesebb analógiát a budapesti Titanic Fesztivál szolgáltathatja: a holland szervezõk ugyanazzal az ízléssel válogatnak az eltelt egy év mûvészfilm-termésébõl (féltucat olyan film - köztük A vörös törpe, a kazah Bérgyilkos vagy a francia Sötét utak - szerepelt a programban, amelyet a Titanic már vetített tavaly októberben, a korábbi években bemutatott rendezõk újabb mûveibõl pedig még annál is több), ugyanolyan elõszeretettel fogadják a radikális, botrányt is kockáztató mûvészi törekvéseket, ugyanúgy helyet adnak az artisztikus videoklipeknek és az experimentális rövidfilmeknek, ugyanúgy szentelnek retrospektívet kevéssé ismert, ám fontos rendezõknek és ugyanúgy rávilágítanak a hazai közönség elõtt homályos filmszférákra tematikus összeállításaikkal (idén a thaiföldi krimik kaptak külön szekciót, illetve Kelet-Európa falomlás óta eltelt évtizedének termése, ahol Fekete Ibolya Bolse vitája képviselte Magyarországot). A fesztivál idõtartama is ugyanúgy tizenegy nap. A nagy különbség a méretében rejlik: képzeljük el a Titanic Fesztivált mintegy tízszeres nagyításban! 460 filmcím (ebbõl 237 nagyjátékfilm), 1060 vetítés 14 moziteremben, 302 ezer eladott jegy - ez az 1999-es Rotterdami Filmfesztivál mérlege.

A három idei Tigris-díjat Christopher Nolan angol rendezõ Követni valakit címû fekete-fehér film noirja, Alekszandr Basirov orosz színész-rendezõ Az oligarchia vaspatája címû szürreáliája és a francia Laurent Achard családi drámája, a Több, mint tegnap, kevesebb, mint holnap kapta. A nemzetközi filmkritikusok Fipresci-díját Sandrine Veysset-nek, a Lesz-e hó karácsonykor? rendezõnõjének új filmje, az otthonról elszökött tízéves kisfiú és a jószívû utcalány kapcsolatát érzelgõsség nélkül elmesélõ Victor... amikor már túl késõ nyerte el, a holland kritikusok körének KNF-díját Az élet fütyülés címû kubai film, a fiatalok zsûrijének MovieZone-díját pedig a színész Vincent Gallo elsõ rendezése, a Buffalo '66. A mozitermekbe lépve minden nézõ kapott egy kis papírkártyát, amelynek betépésével 1-tõl 5-ig pontozhatta a látott filmet - az így kapott összesítésben 4,6-os átlaggal a dán Születésnap, a Dogma-sorozat Thomas Vinterberg készítette második darabja nyerte a Citroen cég által finanszírozott közönségdíjat.

Lehet, hogy azért, mert Dánia közel van, de Lars von Trier és Vinterberg manifesztuma, a Dogma ‘95, és az abból kisarjadó filmek - élen a (Hollandiában már tavaly mozikba került) Trier-féle Idiótákkal és a Születésnappal - tartják leginkább lázban a holland közönséget mostanában. A fesztiválra érkezõ rendezõk szinte mindegyikének véleményt kellett nyilvánítania a Dogmáról, és ez a vélemény elég egységes volt. "Derek Jarman már évekkel ezelõtt ugyanezt csinálta" - mondta gúnyosan az egykori Jarman-asszisztens, John Maybury, az Ördögi szerelem rendezõje, akirõl az a sztori járja, hogy nemrég a londoni Kortárs Mûvészetek Intézetében rendezett vitán minden egyes alkalommal, mikor valaki kiejtette a "Dogma" szót, felpattant, feszes vigyázzba csapta magát, és tisztelgett. Arturo Ripstein, a veterán mexikói rendezõ, az idei Tigris-zsûri elnöke is szkeptikus: "Hirtelen ezek a taknyos kölykök elõállnak egy manifesztummal valamirõl, amit mi már eddig is csináltunk, mivelhogy nem volt elég pénzünk. Nincs az egészben semmi új, a pornófilmek például kezdettõl fogva a Dogma szellemében készülnek." A holland Ian Kerkhof, akit a magyar közönség EXTrémek címû filmje révén ismerhet, szintén gúnyoros: "Óvatosnak kell lennünk, nehogy beleragadjunk dogmákba és manifesztumokba, a technikai maszturbáció zsákutcájába."

Az elsõ Dogma-filmnek, Lars von Trier Idiótákjának - pontosan az abban néhány másodpercre tisztán és egyértelmûen látható szexuális behatolásnak - a filmmûvészetre gyakorolt felszabadító hatása máris érezhetõ. A rotterdami mezõny mûvészfilmjei közül legalább féltucatban tûntek fel olyan motívumok (felláció, vaginális és anális behatolás, merev hímtag), melyek korábban csak pornófilmekben voltak elfogadhatók. Kerkhof például egy japán pornósztárt kért fel a nõi fõszerepre Shabondama Elegy címû filmjében (amely borzalmasan rossz, de nem emiatt), a francia Catherine Breillat pedig az egyik leghíresebb pornócsõdört, a Magyarországon élõ Rocco Siffredit választotta a Románc egyik fontos szerepére.

A gyakorlott fesztiválutazók szerint minden rendezvényen van egy "buzz film", egy olyan film, amelynek híre szájhagyomány útján terjed, amelyrõl mindenki beszél, és aminek vetítésére aztán szinte lehetetlen beférni. Nos, idén ez a Románc volt, egy igazi remekmû. Catherine Breillat minden mûvében a nõi érzékiséget tárgyalja, így volt ez már legelsõ, 1968-as regényével is, amelyet a francia cenzúra döntése értelmében csak 18 éven felüliek olvashattak, noha szerzõje még csak 17 éves volt, mikor írta. Filmeket 1976 óta ír és rendez - a neki szentelt retrospektív szekcióban egész életmûvét levetítették Rotterdamban. Az Angelopoulosz operatõrével, Jorgosz Arvanitisszel forgatott Románc a hatodik nagyjátékfilmje, de az elsõ olyan, melyen mindenféle cenzúra nélkül dolgozhatott Az érzékek birodalmát kedvenc filmjeként emlegetõ rendezõnõ. Filmjében egy fiatal lány, Marie, akitõl szerelme, Paul megtagadja a szexuális kapcsolatot, más férfiaknál kezdi keresni a testi gyönyört: egy Paolo nevû olasz pasinál (õt játssza Siffredi, igen gyöngéden) és egy finom ízlésû öreg szadistánál. A szex és a szerelem, a test és a lélek drasztikus szétválasztása csaknem teljesen felõrli Marie-t. A Románc egyik fantáziajelenete nemcsak film-, de kultúrtörténeti szempontból is örök hivatkozási alap lesz: egy fehér falú, tiszta és világos kórházi szobában nõk fekszenek szépen felöltözve, fogják ágyuk mellett álló elegáns szerelmesük kezét, és mosolyognak rájuk, de a testük deréktól lefelé esõ része már a fal túloldalára nyúlik át, ahol egy pokoli vörösbe borult, sötét, koszos világban merev farkú pasik állnak sorba vigyorogva, hogy meghágják a falból kikalimpáló meztelen nõi altesteket.

A kétszáz jelölt közül kiválasztott Caroline Ducey, aki Marie-t alakítja, óriási bátorságról tesz testével tanúbizonyságot. "Csak amikor a kész filmet láttam, akkor döbbentem rá, hogy olyasmiket csináltam, amikre sohasem képzeltem volna képesnek magam" - mesélte a sajtótájékoztatón a filigrán színésznõ, de Breillat varázslata átellenes irányban is mûködött: "Olyannak kaptad meg Rocco Siffredit, mint eddig senki más" - mondta a meghatott pornósztár a forgatás végén a rendezõnõnek, aki épp azért választotta Roccót, mert benne látta meg egyedül a képességet arra, hogy a lelkét is beletegye.