Amikor David Bowie Ziggy Stardust lett, a glam-rock volt a divat. Todd Haynes kultesélyes retrofilmet készített a hetvenes évek elejérol.

Illés vagy Omega. Beatles vagy Rolling Stones. ABBA vagy Boney M.

Amikor és ahol én nottem föl, ezek voltak a vízválasztó kérdések, ilyenek voltak az alternatívák. Provinciális kiszolgáltatottságban telt a szomorkás ido, mi, a nevére nézve közösségi társadalom kiskorú tagjai kerestük a mintákat, megszurt, átrostált és eloritkított információkból igyekeztük kitalálni a homályos tendenciákat, lemezborítókból, külföldlátott barátaink beszámolóiból és a vasárnapi koktélból rakosgattuk össze a magunkét, miközben fogalmunk sem lehetett azokról az árnyalatokról, nüansznyi fontosságokról és leheletnyi különbözoségekrol, amelyek szerint csoportosult és önszervezodött a világ ifjúsága.

Mi lett volna, ha jobban értjük az angolt?

Ha nem közig-határig terjed a horizont?

Ha a kultúrboltokban van kultúrválaszték?

Ha Molnár Gergely és a Baksa-Sós, a Halász-színház vagy Erdély Miklós, Hajas Tibor meg a Szentjóby, az ipartervesek és a neoavantgárdok nincsenek taccsra téve, ha munkáik eljutnak a címzettekhez, ha a marginális underground lehetoséget kap, és esélyhez jut, ha benyomást kelt és hatást gyakorol, akkor meg mi lett volna...?

Rossz a kérdésfeltevés, ha a nagyanyámnak trafója van, o a villamos.

Én a rock and rollból minimum félhülye vagyok. Felületes a tudásom, esetlegesek a választásaim, mellékesen és eloképzetlenül formálódott a zenei ízlésem, sose gitároztam tükör elott, nem vágytam színpadra, és nem bogarásztam ki életvezetési tanácsokat jobban sikerült refrénekbol, nem akartam hasonlítani sztárokra és nem izgatott a divat.

A Bowie-t meg a Lou Reedet viszont szerettem nagyon. Ahogy teltek az évek, úgy változott a viszonyom hozzájuk, hiszen változtak ok maguk is, volt már hogy letettem róluk, volt, hogy újra bejöttek, de mindig odafigyeltem rájuk, és töretlenül érdekel, hogy merre tartanak. Örülök, ha tetszik, amit csinálnak, és nem bosszankodom, mikor ízlésemnek nem tetszo dolgot muvelnek, mert Ziggy Stardust az a Ziggy Stardust, a Velvet Underground pedig a Velvet Underground.

Vagyunk ezzel így egy páran.

Képzeljük el, nem lesz könnyu, hogy a mindenre nyitott és fogékony kamaszkorban ér el bennünket - derült égbol a ménku - az üzenet. Mondjuk, Londonba vagy New Yorkba születünk, ahol minden van, és mindenre akad ellenpélda is, ahol boséges a választék és kimeríthetetlen a tárház, ahol az lehetsz, amit kitalálsz magadnak, és valószínuleg nem leszel egyedül, ahol minden, majdnem minden ér.

Nehéz belegondolni, de a Velvet Goldmine miatt érdemes.

Illetve muszáj. Nem lehet nem töprengeni ugyanis azon, hogy miként alakultunk volna egy olyan közegben, ahol kultusz termett a devianciából, filozófiai irányzatokat inspiráltak a tudattágító és módosító szerek, forradalomnak becézték a szabad szexualitást, ahol csatakos hónaljú tinédzserek magazinfotók fölött magukon matatva idomultak és hasonultak kedvenc címlapsztárjaikhoz.

Tüskebökire tépett hajú fiú hajol a Melody Maker rossz minoségu koncertfotójára, a képen (a Bowie-Ziggy persona-váltás szerint) a Maxwell Demonná jelmeztervezett Brian Slade térdel a félmeztelen, mesterszoke, borgatyás Curt Wild (az Iggy Popból, Lou Reedbol és Kurt Cobainbol ötvözött filmalak) ölénél, szól a szobában a bazsarózsaszín Bijou Records slágere, a Tüzel a bébi (Baby’s On Fire, Brian Eno eredeti), Maxwell a fogaival tépi a húrokat, a tinédzser zihál, izzadt keze a farkára téved, a megjelenített koncertfelvételen az androgün urénekes pókjárásban vonaglik az izmos rocker lábai között, villan a fotóriporter vakuja, elhalkul a szám, elélvez a meleg kiskamasz, az újságfotón megörökítve az ikonikus póz: a térdeplo Bowie a színpadon szájciterázik egy szólógitáros lábainál.

A Velvet Goldmine a glam-rock korszak katalógusa.

A Velvet Goldmine egy David Bowie-ra megszólalásig hasonlító popsztár pályafutásának és magánéletének 69-tol 73-ig tartó filmes feldolgozása.

A Velvet Goldmine egy érzékeny, tehetséges, meleg angol kamasz szexuális tudatosulásának története.

A Velvet Goldmine a csupa bu és bá és bézs dekadencia, a tartalmatlan formalizmus, a muvészetközpontú l’art pour l’art mozgalom egyik zenetörténeti leágazásának játékfilmes megörökítése.

A Velvet Goldmine stílusgyakorlat és stílusparódia, klipfilm, és szerintem jó.

Hovatovább, talán kultesélyes, mivel a populáris esztétika jegyében terjeszti az ismeretet a Warhol-Factoryra adott európai válaszról.

London-style New Yorkhoz képest.

Urbánus individualizmus a hippiközösségek ellenében.

A botránykrónika elso fejezete a múlt század közepén indul: 1854, Dublin - a sejtelmesre komputerizált égbolt alatt kitett csecsemot találnak egy küszöbön, o Oscar Wilde, a lázadás, szépségközpontú meghökkentés és artisztikus öncélúság elhíresült gurufigurája. A szimbolikus, mitizált prológ száz évvel késobb folytatódik, amikor a transzszexuális szalondíva, Jack Fairy (a Brian Ferry-áthallás sem lehet véletlen) még kisgyerekként kirúzsozza a száját, mellkasán a kituzo ugyanaz a smaragdko, amely, a fáma szerint, eredetileg a költoidolé volt. Ezt az ékszert tulajdonítja el késobb a pályakezdo Brian, hogy afféle vándormotívumként elobb Curt Wildhoz, majd a film kvázifoszereplojét alakító fiatal újságíróhoz kerüljön.

Mese habbal, noná, hogy az, lárifári.

De a történetmesélés apropójául szolgáló oknyomozó riport háttérmunkájának köszönhetoen a Velvet Goldmine több püspöklila miszticizálásnál, Haynes filmje két-három rock-ikon személyiségalakulásának, karrierútjaik találkozásának fordulatos és élvezetes története.

Valljuk be bátran, érdekes, sot, nagy érdeklodésre számot tartó vállalkozás belekotorni ünnepelt és kiátkozott világhírességek szennyesébe - általában is, hát még a Bowie-variánséba -, és személyes beszámolókon keresztül, esetünkben a mellozött menedzser és az ex-feleség értelmezésében megmutatni a hiperérzékeny és -érzéki, tehetséges és sérülékeny szupersztár magánügyeit, szokásait, munkásságát és muvészetét.

Lehet ezt jól meg rosszul csinálni.

Oliver Stone Doors-filmjében kronológiailag tényszabatos magánolvasatát adta a megboldogult Morrissonnak.

Olyan is volt.

A zsidó származású, meleg, radikális Todd Haynes azonban nagy rendezo. Lehetett ezt már sejteni, amikor egy becsületsértéssel feléro, díjnyertes és betiltott Barbie-animáció, a Szupersztár: Karen Carpenter története és a hardcore, homoszexuális Poison után három éve befejezte a tragikomikus juppifikációnak metszett tükröt tartó Safe-et, legújabb filmjével viszont már bizonyossá vált, hogy mestere a szakmájának.

A Velvet Goldmine bonyolult szerkezetu, idoeltolásos, epizodikus munka szenvedélyes férfiszerelemrol, bálványteremtésrol és kultuszfaragásról, egy eleve elvetélt és ab start átmenetinek szánt pop-éra születésérol és bukásáról. Miközben szuk két órában képben-hangban reprodukálják nekünk a kora hetvenes éveket, megrázóan személyes szálak szövodnek a fecsego, felszínes látszat-hétköznapok és szenvtelen esztétikai manifesztók közé. Az amerikai filmgyártás legjobb hagyományait idézo módon ismertetnek meg bennünket a meleg srác történetével, az elvált, alkoholista asszonnyal, vagy például a titkárrá avanzsált grupival. Felkavaró, ahogy beavatódunk két publikus sztár, különcre maszkírozott idol viharos kapcsolatába, szemet gyönyörködteto a novellányi epizódok klipes kidolgozása, és külön élmény látni, mivé válik Ewan McGregor Haynes kezei között.

Profi teljesítmény, ahogy az kell, és a Hollywood-galaktika vonzáskörzetében járja is.

Ahol mégis elválik, hogy is mondjam? , az intelligens filmszakember az ihletett filmmuvésztol, az a Velvet Goldmine vizuális arculata, ugyanis - újfent- stílusgyakorlattal és stílusparódiával van dolgunk.

Mikor mivel.

Minden egyes beállítás, jelenet, kisetud, a kosztümös börleszkbetéttol a színházi eloadás-karikatúráig, a giccses zenei retrokliptol a koncertfilm-bejátszásokig, a reklám- és divatnyelvi elemek alkalmazása, az amerikai filmes klisék abszurd használata, a sajtótájékoztató-imitáció, a pornófilm-imitáció, a muanyag játékbabákkal eljátszatott szerelmi vallomás-imitáció, a direkt képi humor bátor kiaknázása, hogy hull a pehely, száll a csillag, jön az ufó és a pupillában rószaszín neonszívecskék pislákolnak egy érzelmesebb pillanatban, ez mind-mind arra utal, amirol az egész film szól - a semmire, a semmirol.

Hogy ez az egész bubájos korszak nem szólt az ég egy adta világon másról, csak önmagáról.

Hogy a glamnek se hossza, se mélye, se iránya.

Na és.

A számok fele lassú, a sztori érzelmes, a tónus melankolikus, az eseményeket a nosztalgia mozgatja, mégis mindenek fölött és legelsosorban ez az alkotás ironikus. Todd Haynes szeretve kritikus, szarkazmusa elismero, és mivel egy tökéletesen kivitelezett látványfilmet forgatott a puszta látványvilágról, munkájában a tartalom és forma nem csupán egységben áll, hanem behelyettesíti egymást.

A moziból kijövet azon gondolkoztam, mit szólnak mindehhez az érintettek, a karakterek élo mintái.

Utánakérdeztem, semmi hír.

Brian Ferry, Lou Reed, Iggy Pop és David Bowie hallgat.

Nem biztos, hogy tetszett nekik, de biztosan megértették.

Velvet Goldmine - amerikai, 1998. Rendezte és írta: Todd Haynes. Kép: Maryse Alberti. Zene: Brian Eno, Andy Pratt, Brian Ferry, Lou Reed. Szereplõk: Ewan McGregor (Curt Wild), Jonathan Rhys-Meyers (Brian Slade), Toni Collette (Mandy Slade), Christian Bale (Arthur Stuart), Micko Westmoreland (Jack Fairy). Gyártó: Miramax. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 120 perc.