Cigánylagzi, kések villanása, cigánytemetés – Tony Gatlif új romafilmje mégsem skanzenfilm.

A legjobbkor akad bele a nagybõgõ a szárítókötélbe. Kicsi cigányember kotor a sárban, siet a lepusztult Mercedes felé, le ne maradjon az indulásról. Megy a banda esküvõre, muzsikálni, most egyezett meg Isidor, a prímás és a hurkás ujjait vastag aranygyûrûkkel hízlaló apósjelölt sofõr. A nézõ pedig megijed, mert attól tart, hogy a jeges-latyakos, romániai cigányfaluba elvetõdött jámbor francia fiatalember egyszercsak belekerül egy kerek, ámde csinált skanzentörténetbe. Olyasmibe, aminek veszélye eddig is - a film feléig - ott kísértett: az egzotikumra bámuló fiatalember szemével követtük a világvégi putri, s benne a szurtos kölykök, bajszos cigányemberek, buja cigánylányok képeit.

Be is következik, amire számítunk: cigánylagzi, cigánytemetés, kés villanása és falu felégetése, s közben felhorgadó kedv és elbúsulás. Félnünk mégsem kell, s erre ott az aprócska jel, a bõgõs a burleszkfilmhõsök ártatlanságával küzd a bõgõvel és a lepedõktõl megereszkedõ kötéllel. Tizedmásodperces, semmi kis jelenet. Tony Gatlif filmje teli van ilyenekkel. Akárha saját életünkben, haladunk a klisé vonalán - ámde semmi nem pont úgy történik. S ettõl egyszerivé, emlékezetessé válik ez a film, váratlanul feltörõ forrássá ebben az Oscarokkal lebetonozott filmsivatagban.

Stephane, a fõhõs tétován cselleng valahol Kelet-Európában. Ifjú és tudatlan. Erénye annyi - és mily sok ez -, hogy kíváncsi. Engedi, hogy történjenek vele a dolgok. Nem akarja elõre tudni a világot. Ez az adott pillanatban azt jelenti, hogy képes meginni egy üveg vodkát egy senki cigányemberrel, aztán az öreget nem hagyja megfagyni az árokban. Bebotorkál vele a házba - és ottragad. Indulna õ tovább, hisz zsebében ott lapul egy apjától örökölt magnókazetta, s rajta a titokzatos Nora Luca éneke. Ezt az énekest keresi az ifjú, hogy apja nyomaiba lépve vele magával is történjen az élet. Történik is, Isidor, a "senki cigányember" nem hagyja elmenni, Sabina, a gyönyörû cigánylány tekintete pedig villan... szóval kezdõdik a történet. De nem ez a lényeg: már a Latcho Dromnál megfigyelhettük, Tony Gatlif erõssége nem a mesélés, hanem a cigány-életképek gazdag és szeretetteljes ábrázolása. A mesére azért van talán szükség, hogy a nézõ ámuldozva megzavarodjon: itt vajon kivételes színészvezetésrõl van szó avagy a rendezõ "csak" megtalálta a módját annak, hogy a cigányfalu közössége, élén a zseniális zenész-színész Isidor Serbannal (hisz természetesen a saját nevén "játszik") és a Franciaországban élõ, végtelenül tehetséges román-cigány színésznõvel, Roma Hartnerrel a kamera elõtt szabadon vállalja és megmutassa életét? Kétségtelen, hogy sete-sután bukdácsol a történet, úgynevezett dramaturgiai döccenõk, néhol túlságosan kiszámítható, máshol elõkészítetlen, indokolhatatlan lépések húzzák-dobják tovább a mese szálát, de mintha Gatlif vállalná ezt, mondván, ne erre figyelmezzünk. Elfogultságát is vállalja, talán ezért oly boldog és fényképre való nála minden cigányember. Az elfogultságon és szereteten túl másról is szó van itt: képes olyan helyzetbe hozni õket, hogy önállóak, szabadok, bátrak lehessenek és dokumentum-hitelességgel játsszák az életüket. A halott sablont minden pillanatban átszakítja az élet, hiszen a szabad és önazonos személyiségek sosem pont úgy sodorják a mese fonalát, ahogy azt várnánk.

Isidor valami fantasztikus dallamot játszik a hegedûn, mi pedig a franciával bámuljuk a falra szentképként kiakasztott bakelitlemezt - a konyhaablakon bekandikál egy fehér ló; sáros-borostás cigányemberek ágra kötözött bicskával fûrészelik a falu fölött kifeszített elektromos vezetéket, lelopják az áramot, aztán mint õsi törzs a Napot, euforikus örömmel üdvözlik a meggyulladó negyvenes égõt; a "mi franciánk" egy bádogos cigánnyal valami vaskorszaki lemezjátszót gyárt, a bakelitlemez lekerül a falról, és csodák csodája, a falu ámulatára megszólal róla Isidor apja a túlvilágról; a fiú meglesi a lavórban fürdõzõ lányokat, majd visítozásukra elszelel, ám hasravágódik a sárban (ugyanennek variációja a természet lágy ölén ölelkezõ pár, melynek férfitagja a könnyes-romantikus érzékiségben jól beleveri a fejét egy jó kis sziklába - mellesleg ezenközben a faluból lincshangulatban bezúduló román férfinép felgyújtja a putrit és a padláson ottég Isidor gyilkos fia... és újra mellesleg és ezenközben: Isidor a bandával húzza valahol a Találkoztam boldog cigányokkal is sokunknak ismerõs gyönyörû dallamát). Szóval így megy ez egészen a legvégéig, amikor is a keserû felnõtté váló francia összetör minden zenét, a magnókazettákkal földbe temeti a dallamokat, köztük a Nora Luca-félét is - bagóért vett Ladájából pedig, pont úgy, ahogy várjuk is, döbbenten nézi ezt végig a szépséges Sabina. Könnyeket várunk - õ könnyedén hátraveti fejét, és kacag végetnemérõn. Kiszámíthatatlan, gazdag, életes film. Ne ijedjünk hát meg, amikor a bõgõs elindul a Mercedes felé - bízzunk a bõgõben és a szárítókötélben.

Gadjo dilo - Bolond idegen - francia, 1997. Rendezte, írta, zene: Tony Gatlif. Kép: Eric Guichard. Szereplõk: Romain Duris (Stéphane), Rona Hartner (Sabine), Izidor Serban (Izidor), Ovidiu Balan (Sami). Gyártó: Princes Films. Forgalmazó: Cirko Film - Másképp Alapítvány. Feliratos. 101 perc.