Todd Solondz babaházában gyötrelem volt a kamaszkor. New Jersey jómódú felnõttjeinek sem könnyebb. Egy szelíd botrányfilm a kertvárosi Amerikáról.

Az anekdota szerint századunk egyik kiemelkedõ pszichológusa a következõ jótanáccsal látta el a felnõttkor elején járó tanítványait: "Három dolog van, amit feltétlenül el kell kerülni, ha az ember meg akarja õrizni méltóságát és a józan eszét. 1. Bukás bármiyen vizsgán. 2. Elhízás. 3. Szexuális nyomor." Todd Solondz filmjében – amely tavaly megnyerte a kritikusok díját a Cannes-i Filmfesztiválon – vizsgákról nincsen szó, a szereplõk többsége nem túlsúlyos, szexuális nyomor tekintetében azonban szinte mindegyikük kiemelkedõt nyújt. És tessék: el is van tolva az életük.

A helyszín: New Jersey, kicsiny szövetségi állam Amerika keleti partján, New York városának önálló közigazgatással, kormányzóval, szenátorokkal és képviselõkkel felszerelt külvárosa, tipikus Suburbia kertes otthonokkal, bérházakkal, fürdõmedencékkel és nyugdíjas-menedékekkel. A szereplõk: három nõvér és az õ további családtagjaik, ismerõseik, szomszédaik stb. Nõvér egy kiegyensúlyozott családi életet él jól keresõ férjével és gyermekeikkel, nõvér kettõ sikeres költõ, nõvér három kissé el van kallódva, telefonos robotként dolgozik egy telemarketing-cégnél, esténként pedig magányos Suzanne Vegát játszik akusztikus gitárjával és várja, hogy felbukkanjon az igazi (akit a film hibátlan bevezetõ jelenetében az igen remek Jon Lovitzban vél nem megtalálni). Hamar kiderül azonban, hogy a femme fatale szerepében tetszelgõ nõvér kettõ – Lara Flynn Boyle hosszan kitartva hozza azt a figurát, amit még a Twin Peaks emlékezetes fogdajelenetében a magát hirtelen Lauren Bacallá átkoncipiáló ártatlan iskoláslányként kidolgozott – gyûlöli magát, mert sehol nem találja önnön lelkében a szenvedélyt és szenvedést, amirõl ír; s kiderül az is, hogy nõvér egy házassága mégsem az a permanens mennyország, aminek õ maga is hinni szeretné, minthogy az erotika, a szexualitás rég kiveszett belõle, kedves, kockafejû férje pedig képtelen ellenállni a vágynak, ami tizenegy-két éves fiúk felé vonzza megállíthatatlanul.

A film igazi fõszereplõje ez a férj, a napsütötte mészárlásokról álmodó Maplewood doki, súlyosan zavart lelkivilágú analitikus, aki sajnálatos módon odáig fajul, hogy elaltatja és megerõszakolja fia vendégségbe érkezõ osztálytársát. Történik azonban mindenféle ezen kívül is.

Kicsi epizódokból áll össze az a rakás szerencsétlenség, ami mindenkinek az élete New Jersey e szomorú szegletében. Nõvér kettõ egy eszeveszett disznóságokat halandzsázó névtelen telefonálóban véli megtalálni a brutalitást és megaláztatást, amire mûvészete érdekében szüksége volna, csak azért, hogy kiderüljön: az anonim S& M matador nem más, mint túlsúlyos (na tessék), szemüveges és tökéletesen veszélytelen szomszédja, aki egy valóságos nõ közelében természetesen képtelen akárcsak gondolni is mindarra, amit szisztematikus abuzátorként verbálisan beígér a környékbelieknek. Nõvér egy-három apukája (a visszafogottságával nagyszerûnek tûnõ Ben Gazzara) egyszercsak úgy határoz, hogy elköltözik hazulról. Nõvér három otthagyja a telefonos céget, elmegy bevándorlóknak angolt tanítani, összejön egy orosz fiatalemberrel, akirõl természetesen kiderül, hogy van neki saját orosz élettársa (akit jól meg szokott verni), plusz önvallomásához híven kirabolja a lányt, végül pedig lenyúlja ötszáz dollárra.

Aki mindezek alapján arra gyanakodna, hogy a Boldogság Robert Altman Rövidre vágva címû fimjének rokona, nem jár messze az igazságtól, mégis téved. Altman mûve attól az, ami, hogy nincsen benne központi történet, hogy a lelki nyomort, a kiszolgáltatottságot, a halált és a mindennapi apróságokat ugyanabban a szomorúan együttérzõ, mégis távolságtartó stílben adja elõ, hogy tucatnyi fõszereplõje közül egyiknek sem szentel nagyobb figyelmet, mint a többieknek. Solondznál – akár így akarta a rendezõ-forgatókönyvíró, akár nem – Maplewood doki története kiemelkedik a többi közül, nem annyira, hogy azok érdektelenné redukálódjanak, annyira azonban mindenképpen, hogy mindegyikben azt keresse a nézõ: mit mond a nagy sztoriról, annak melyik aspektusára vonatkoztatható.

Nõvér egy ennek megfelelõen nem kap azonos hangsúlyt testvéreivel, elhalványodik "súlyosan beteg" férje mellett, hiába lenne õ az egyik legérdekesebb figura. Ha azt mondjuk, hogy az emberek magánéletében sötét titkok rejteznek, s hogy az ápolt külvárosi otthonok mélyén gyakran felfoghatatlan szörnyûségek zajlanak, akkor még nem igazán mondtunk semmit. Ha közelebbrõl megnéznénk azt az embert, aki a boldogság homlokzatát karban tartja, aki a hipokrízis vagy csupán a lelki önvédelem erõtartalékait birtokolja, talán látnánk valamit. Ez itt elmarad. Nõvér kettõt nem zavarja (vagy úgy tesz, mintha nem zavarná), hogy férje nem él vele házaséletet, félálomban megígéri neki, hogy nem hagyja el soha – aztán elmenekül, amikor megérkezik a rendõrség. Öööööööö… Ez azért annyira nem meglepõ – és nem is különösebben sokatmondó. A legfontosabb jelenetek közül néhány nincsen benne a filmben.

Már ha azt feltételezzük, hogy a film meg akarja mutatni, hogyan is mûködik ez az egész. Néhány megrázó jelenet – leginkább az, amelyben Maplewood doki, már lebukása után, beszámol fiának a történtekrõl és saját szerencsétlenségérõl – alapján nem nehéz feltételezni, hogy Solondzban megvan ez az igény. Az egyes epizódok, történetszálak közti hangsúlykülönbségek mellett azonban a stílus egyenetlenségei is nehezítik az ilyen értelmezést. A mûfajmegjelölésekért rajongó amerikai kritikusok némelyike komédiának (vagy "fekete komédiának"), némelyike drámának tartotta a Boldogságot; a meghatározás nem azért nehézkes, mert mûfaji keveredést látunk, hanem a mûfaji tisztázatlanság miatt. Egyes szereplõknek van mélysége, valósága, cselekedeteiknek következménye, mások, ahogyan mondani szokás, csupán karikatúrák: mintha Edvard Munch egy képén Matt Groening rajzai mászkálnának fel-alá. Súlyos és tisztességes dolog nekilátni, hogy egy közveszélyes pedofilt a maga természetes élõhelyén, elfojtásaival, kínlódásaival teljesen mutasson meg a film, ennek a törekvésnek azonban nem tesz jót, amikor közel tarantinói könnyedséggel értesül a nézõ egy feldarabolt és fridzsiderbe rejtett portás kellemetlen sorsáról.

A Boldogság mindezzel együtt komoly film – ha másért nem, hát mert kicsi gyerekekkel történnek benne rettenetes dolgok –, komolyan beszél olyan dolgokról (maszturbáció, pedofilia, szexuális nyomor), amikrõl komolyan beszélni nem nagyon szokás. Nem riad vissza attól, hogy szánalmasként ábrázolja azt, ami szánalmas, de nem zuhan a képi vagy verbális hatásvadászat és vulgaritás sötét mélyébe. Lehet rajta gondolkodni sokat.

Boldogság (Happiness) – amerikai, 1998. Írta és rendezte: Todd Solondz. Kép: Maryse Alberti. Zene: Robbie Kondor. Szereplõk: Dylan Baker (Bill Maplewood), Cynthia Stevenson (Trish Maplewood), Jane Adams (Joy Jordan), Philip Seymour Hoffmann (Allen). Gyártó: Killer Films / Good Machine. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 132 perc.