Az idei filmszemlén új raj jelentkezett. A pályakezdéshez azonban nem elég a tehetség, a filmkultúra televénye is szükséges hozzá. A fiatal filmesek újabb generációja kallódhat el, ha továbbra is elmarad a párbeszéd a nemzedékek között és az új nemzedéken belül, ha nem szervezõdnek meg azok a szellemi mûhelyek, melyek a magányos kezdeményezéseket összefognák.

Grunwalsky Ferenc: Nem a Filmszemlérõl szeretnék most veletek beszélgetni. Sem a szervezés problémái, sem a játékfilmes zsûri döntései nem érdekelnek. A Szemlérõl csak annyit, hogy az elmúlt évekhez képest idén sokkal több film volt, és sokkal több fiatalember filmje volt jelen. A szakma azonban - én ezt már tavaly szóvá tettem egy cikkemben - szó nélkül elmegy mindenki filmje mellett, a fiatalok filmjeit meg végképp észre sem veszi. Elõször arról kellene beszélnünk, igénylitek-e egyáltalán a szakma visszajelzését?

Kodolányi Sebestyén: Én a Balázs Béla Stúdiót képviselem ebben a beszélgetésben. S nekem ez mindennapi problémám. A kollégáimmal folyamatosan radaroznunk kell a terepet, az a dolgunk, hogy odafigyeljünk mindenkire, akármilyen vitán vagy álvitán. S egy év óta, mióta mi vezetjük a stúdiót, kiderült, hogy ma már nagyon nehéz elérni, hogy filmesek, fiatalok összegyûljenek, és egymás filmjeit megbeszéljék. De ez köszönhetõ annak is, hogy ma olyan nagy munka egy fiatalnak összehozni a filmjét, hogy mire elkészül vele, sem neki, sem senkinek nem marad ereje arra, hogy amit csinált, valamilyen kontextusban elhelyezze. Nagyon nehéz helyzetben vagyunk, mert szerintem sokan vágyunk valamilyen szakmai életre, ahol egymáshoz szólnak az emberek, de erre egyszerûen nem marad idõ.

Grunwalsky: Nekem ezzel kapcsolatban az a gyanúm, hogy a filmek létrejöttéhez olyan nyomulásra van szükség, hogy végül mindenki úgy érzi, vitatkozhatunk ugyan rajta, de tulajdonképpen az készült el, amit egyáltalán a körülmények megengedtek.

Hajdú Szabolcs: Én nem gondolom, hogy ne lehetne találkozni, kontaktust és beszélgetéseket kezdeményezni a filmjeinkrõl. Van néhány ember, akinek minden elkészült filmemet megmutatom, s az õ véleményüket várom, sõt ki is provokálom. A következõ körben pedig azoknak a kollégáimnak a véleménye is nagyon érdekel, akikkel nem vagyok feltétlenül egy hullámhosszon. Erre egyszerûen lehet szervezni vetítést. Aztán vannak a házi vetítések, amit a legjobban szeretek. Harminc-negyven embernek lemegy a film és aztán buli van. És dumálgatunk a filmrõl is, teljesen kötetlenül. De nálam a vágás is gyakran úgy zajlik, hogy ott van három-négy ember, jönnek-mennek, szí nészek, ismerõsök... Az utolsó filmemnél voltunk vagy negyvenen. Hogy miért nem találkozik a film sokszor a közönséggel, az szerintem az alkotók hozzáállásából is fakad. Vagy nem elég erõs a film szándéka, vagy nem elég igaz, esetleg egyáltalán nincs is szándéka. És ezt az alkotó tudja, bizonytalan, és nem szí vesen vállalja a találkozást a közönségével, mert nem tud hitelesen a filmje mögé állni.

Szederkényi Júlia: Ez esetben az adott mûrõl nincs is mit beszélni. Vannak viszont jelentõs alkotók, az ókorból tudjuk, akiknek nincs kedvük a mûveikrõl diskurálni, vagy mert szellemileg méltatlannak, vagy mert õszintétlennek, rosszabb esetben aljasnak tartják a közeget, amelyben élnek. Mindhárom esetben sértettek, és elõfordul, hogy jogosan. Vagy azért nincs kedvük, már vénülõ fejjel diskurálni, mert megszokták a közönyt, a diskurzus hiányát, és ettõl keserûek. Gondoljunk Füst Milán életpályájára, például. De ha már nála tartunk, és a közöny is szóba került, általa válaszolom meg a kérdést, amely a visszajelzés szükségességére vonatkozott. Azt írta: a közöny épségben tart, a szerelem megaláz. Nem a közönség közönyére gondolt õ, természetesen. Én viszont az alkotás természetérõl beszélek, amennyiben a szerelemhez hasonlítom azt. A szerelem is akkor megalázó, ha a közönnyel találkozik. Adok-kapok ugye. A másik pedig: ilyen körülmények közt filmet készíteni, amelyek közt mi tehetjük, ha a sorstól kierõltetjük azt, kizárólag szenvedélybõl lehet. Szerelembõl. A munka során számtalanszor kerülök mérhetetlenül megalázó helyzetbe. Ezt csak az tudja feloldani, ha az érzéseimet viszonozzák - de legalábbis nem csúfolják meg a közönnyel. Ellenkezõ esetben az ügy még megalázóbb. Összefoglalva: aki közönyösen készít filmet, tehát "szakmából", annak, ha csak nem hiú ember, nem igazán fontos, nem létszükséglet, hogy valamiféle visszajelzése legyen. Az én számomra fontos, tehát én sérülök, ha nincs ilyen. A szemlén odajött hozzám egy csomó ember, köztük olyanok, akik egy halom gyerekkel nézték a filmem - és elragadtatottan jöttek oda, hogy a két éves kislány is tátott szájjal nézte a 45 perces anyagot.

Az a közöny viszont, Feri, amelyrõl te beszélsz, nem a közönség közönye: nekem ne mondja senki, hogy a közönség az én filmemet nem szereti. Nem nem szereti, hanem nem jön be, leszoktatták errõl idõsebb pályatársaink, körülbelül abban az idõben, amikor Bollók Csabának az álla kezdett pelyhedzeni, Hajdú Szabolcs meg elballagott az óvodában.

Szóval, a közöny a magyar értelmiség közönye. A 80-as évek közepén-végén az értelmiség még nézte a magyar filmeket, azóta nem nézi. És különösen nem nézi azokét, akiket nem ismer, akikbõl addig legendát nem kreált. Azokéról nem ír, nem beszél.
 
 

Bollók Csaba: Nekem is az a véleményem, hogy a kritikához való viszony nagyon személyes és idõben is változó. A muszterek nézése például nem tûri a kritikát. A próbavetítés baráti közönség elõtt arra jó, hogy a paradicsomdobálás még a melegházban történjen meg, így elkerülhetõ a késõbbi tragédia. Amikor végül elkészül a film, már semmi energiám, hogy újabb próbáknak vessem alá. A vetítések úgyis létrehozzák azokat a helyzeteket, amelyekben beszélnek vagy írnak róla. A kritikára az ember többnyire rapszodikusan reagál, a jó kritikára úgy, hogy "bizony, ez az igazság", a rossz kritikára meg úgy, hogy "hát igen, ez az õ véleménye", és így tovább, ezt megfigyelni jó önismereti játék, ami rövid távon üdvözíti vagy bosszantja az embert, de nem ez az érdekes benne, hanem annak érzékelése, hogy a film nyomán milyen "rezgések" keletkeznek, hogyan mûködik a film másokban, hogyan hat ez vissza rám, a következõ munkákban.

Dyga Zsombor: Ha kész a film, én is olyasféleképpen vagyok, mint a Csaba. Szinte már meghaltam. Az okos öregemberek véleményében pedig, akikkel egyébként semmi bajom, nem nagyon bízom. Amiben teljesen megbízom, az a spontán kialakult nézõi kritika. A szakmabeliek kritikája számomra sokszor túlságosan szõrszálhasogató, részletezõ. Én a nézõre akarok hatni, s nem a kritikusoknak akarok szakmai kielégülést nyújtani.

Grunwalsky: És hogy van mindez a televí ziókban? Mert tudomásul kell vennetek filmesként a helyzetet, hogy életünk háromnegyed része a televízióban zajlik. S ahogyan a televíziók egyre nagyobb mechanizmussal épülnek ki, egyre kevesebb az önálló szerkesztõ, aki a típusmûsorokon kívül mást is akar. A kérdés már gyakran nem is a visszajelzés, hanem hogy egyáltalán tudtok-e valamennyire is saját magatok lenni.

Bollók : A televíziókban végzett munka mindannyiunk számára nagyon fontos volna, és a szakmai feladat a televízió alakítása lehetne, ha lenne erre igény - a sok feltételes mód a tapasztalatok eredménye. Ennek ellenére arra kellene törekedni, hogy az ember hasznosítsa magát, csinálja a szakmáját, ahogy Chomsky üzente egyszer a másképp gondolkodóknak: "el kell foglalni a médiát"... A magam részérõl a fõiskola óta a legtöbb munkát a Duna Televízióban kaptam, és jelenleg itt látok esélyt arra, hogy az ember a legjobb tudását adja. A kereskedelmi tévék licence mûsoraiban erre nincsen igény.

Szederkényi: Engem eddig az ilyen helyzetek, hogy a televízióban úgymond pénzkeresõ aprómunkát végezzek, sajnos - és ezt õszintén mondom -, sajnos elkerültek. És ez rossz, mert pénz nélkül élni elég reménytelen. Ennélfogva úgy vagyok, valami szándékoltan vak rettegéssel, mint az alkoholista, aki még nem függõ, de folyton ott motoszkál a fejében, hogy - úristen, meddig bírja ezt a vesém meg a májam. Folyton ott van bennem, hogy meddig lehet ezt így csinálni. Gyerekem van, adósságaim nõttön-nõnek, és mégis azt gondolom, ma nincs más lehetõség, mint becsukni fülem, szemem és azzal foglalkozni, amit szeretek.

Hajdú: A televízióval kapcsolatban nekem most csak az jut eszembe, hogy Valaki kopog címmel csináltunk a Fõiskolán egy sorozatot Török Sándor novelláiból, amit többek mellett a mosóporos Tv2 szponzorált. Az epizódok nagyjából 40 percesek, a televízió viszont csak 25 percet fog belõle leadni. Meg kell csonkítani tehát a filmeket, 10-15 percet ki kell szedni belõlük...

Kodolányi: Elképzelhetõnek tartom, hogy a fõiskolán a srácok ebbõl abszolút kimaradtak. S a filmjeitek producere elfelejtett ezen a dolgon gondolkozni. Ma nincs igazi kapcsolat a film gyártója, producere és rendezõje között. Sõt, azt látom, illetve állandóan az merül fel, hogy a producer tulajdonképpen ellensége a rendezõnek. Lehet, hogy ez egy sajátosan magyar dolog, de ezt én a 300 milliós produkcióban is, meg a 250 ezresben is tapasztalom. Nem tud kialakulni egy olyan filmgyártási rendszer, amiben a producer is meg a rendezõ is azért van, hogy a film megszülessen. A BBS-ben is azt élem meg mindig, hogy miközben lehetõséghez akarjuk juttatni az embereket - persze nagyon szûkösek ezek a lehetõségek –, akaratlanul is ellenséggé válunk a szemükben. Az alkotó a következõ lépésben már harcol ellenem, az érdekeit védi, és még az az egyszerûbb eset, amikor csak több pénzt akar. Ez tényleg egyszerû helyzet, mert nincs több.

Grunwalsky: Rodin azt írja, a mûvész legnagyobb ellensége a megrendelõ. Mert az mindent másképp akar. Máshogy akarja látni magát, más anyagból és máskor készüljön el a mû, egyéb baja nincs, különben akarja a szobrot. A mai világban új dolog, hogy a megrendelõ pénzt akar termelni abból, amit bármelyikünk csinál. Egy film értéke ma gyakorlatilag a karrierjével azonos. Ám az a produceri réteg, amelynek egy hálózat állna a háta mögött, amit aztán igazi értékekkel tölthetne föl, ma nem létezik. Az art kino moziknak nincs megrendelõ erejû közönségük. Talán csak akkor lenne, ha európai szinten összefognának, s cserélgetnék a filmeket, valahogy úgy, ahogyan az amerikaiak egy hálózatba fogták Európát. Ebbõl következõen olyan producer, aki a filmért csinál filmet, ma nem létezik.

Szederkényi: A megrendelõ pénzt akar látni és kihozni a produktumból. Magam erre csak azt tudom mondani, hogy pénzzel az foglalkozzék, aki ért hozzá. Ha a megrendelõ ilyen ember, akkor ez szerencsés helyzet. Én nem értek a pénzhez, úgyhogy én nem szeretnék ezzel foglalkozni. Miután viszont morális lény vagyok, igyekszem nem nagyon kiszúrni vele, ennyi a kollegialitásom legszélsõ határa.

Grunwalsky: A helyzet az, hogy ma valami kettõs tudattal kellene élnünk. Aki egyáltalán meg tud élni ebbõl a szakmából, az a televí ziós munkáiból él. Filmet csinálni, az csak hab a tortán, különleges alkalom, ami viszont egészen más alkotói ösztönöket igényel. Azokat a mûvészi fantáziákat, amiket az ember a fõiskolán vagy a saját kezdeti filmjeinél megmozgat, villámgyorsan el kellene felejteni. A végzett filmrendezõk java része nem gyakorolja a szakmáját, s eddig nem teremtõdött meg az a kiút, ahol az ember valamilyen módon a napi foglalkozását és a szenvedélyét egy egészséges találkozásban megélheti. Szerintem becsukjuk a szemünket, ha nem tudunk arról beszélni, hogy ki hogyan menti meg a képességeit. Magyarul, miben reménykedtek?

Kodolányi: Én már lassan valamiféle hármas tudatba vagyok belekényszerí tve. A BBS vezetõségi tagjaként a stúdió feltámasztásával foglalkozom, ezáltal tulajdonképpen producer vagyok, hiszen embereknek adok lehetõséget filmkészí tésre. Alkotói ambí cióim vannak, s a filmek beindí tását úgy élem meg, hogy átgondolom az alkotó fejével, hogy milyen feltételek között kellene majd dolgoznia. Eleve meghasonlok tehát önmagammal, mert tudom, hogyan játszanám ki saját magam. Mindeközben egy olyan stúdiót csinálok, ami köztudottan nem arra született, hogy profitot termeljen. S most túl a negatív hangokon, amiket a BBS-rõl már egy évtizede hallunk, számomra az a kérdés, hogy van-e egy ilyen stúdiónak ma realitása? Támogatható egyáltalán? S van-e egy fiatal csapat, amelyik áthidalja azt az idõszakot míg a stúdió feltámad?

Grunwalsky: Mielõtt erre válaszolnánk, egy dolgot keményen megütnék. Ha már így alakult a helyzet, az a kérdés, hogy ma egyáltalán mivel tûnhet fel valaki? Hibáztatom a szakmát, hogy errõl nincsen diskurzus. Ha már a felszí nes sikerek nem számí tanak, olyasmit kell csinálni, amit senki. S a létezõ stúdióknak talán sokkal radikálisabban különbözniük kellene attól, amit máshol lehet csinálni. A non-profit helyeknek még radikálisabban kellene „nem megfelelniük". A kettõ közötti út, valamiféle euro-konform irányzat szerintem járhatatlan. Egyszerûen bedarálta a tévé. Tehát van ilyen hely és elképzelés?

Hajdú: Ha én most elkezdenék valami ilyen helyet megszervezni, az azt jelentené, hogy amíg ez be nem indul - mondjuk három évig -, nem csinálok filmet. Ez nagy önfeláldozást kívánna. Az lenne az ideális, ha lennének olyan emberek, akik nem aktív filmkészítõk, viszont motorjai tudnának lenni az ilyen mûhelyeknek, csoportoknak. Az biztos, hogy az ilyen ember nem producer, mert a producert csak a pénz érdekli. De például Mispál Attila egy idõben csinálta ezt, nekem személyesen is nagyon sokat segített. Csak az ilyen apró sejtekben tudna valamilyen összefogás felburjánzani. Egyszer csak összejönnek emberek, és azt mondják, hogy csináljunk nyáron egy work shopot, ahol szí nészekkel lehet együtt dolgozni. Csak úgy. És akkor kialakulhatnak mindenféle kapcsolatok.

Kodolányi: Ezek szerint választanom kell, hogy én most „filmes filmes" vagyok, aki pályázik, nyomja magát, pénzt szerez, vagy pedig „nem filmes filmes" vagyok - erre már nincs más kategória-, egy õrült, aki valami felesleges hülyeséggel foglakozik, amire nem adnak pénzt. S ha ez í gy van, a filmes filmesek csoportja elfogadhatja-e, hogy a többiek, a feleslegesek egzisztenciálisan ennyire leszakadtan éljenek?

Szederkényi: Én errõl azt gondolom, hogy mindenfajta másként filmezésre lehet kiskapukat találni a jövõben is, ha a vérrel, verejtékkel létrejött Mozgókép Alapítvány mai döntési struktúráját meghagyják, illetve ha kell, tökéletesítik. Ezt azért mondom, mert ha bármelyik kurzus megpróbálná a saját kezébe venni a filmpénzek elosztását, félretolva azokat a garanciákat, amelyek a különvélemény megjelenésének legalább minimális esélyét fenntartják a jövõben, akkor nagyon rossz világ fog következni. S ez nekem most reális félelmem. A másik, hogy magam hat évig voltam választott vezetõségi tagja a BBS-nek, s azt gondolom, hogy az elvi lehetõsége megvan egy demokratikusan épí tkezõ mûhelynek, de én ezt a gyakorlatban

még megvalósulni sose láttam. Egy ilyen mûhely kiépí téséhez mindenekelõtt szerénység és türelem kell, s egy sokkal szeretettelibb nyitottság, mint amit széles e hazában látok.

Bollók: A pályázati rendszer, és ebben igaza van Julinak, biztosítja legalább az esélyeket, a különvélemény és a másképp filmezés esélyét is. Az a jó, ha az embert egy idõ után a munkái képviselik, és nem az, hogy honnan jött, végzett-e fõiskolát, mert a minõség a munkában kell, hogy megjelenjen. Ha a filmed pontos, abban benne vagy te is. Hogy miért csinálod ezt a filmet, miért épp ezt... A 90-es évek Szemléin kószálva egyre csak azt lehetett látni, hogy "elmúltak az ünnepek", elmúlt a filmgyártás nagy korszaka, ha volt is valaha. Szerintem az egész 90-es évek ennek a felismerésnek a jegyében telt el, hogy bizonyos filmek, filmcsinálási módok már nem érvényesek, hiába próbálnak újjászületni, csak agónia lesz belõle. Az idei Szemle talán már nem az agónia végét jelezte, hanem valaminek a kezdetét. Sokféle film volt, sokféle gondolkodásmód, sokan voltunk "elsõfilmesek", akik a filmcsinálás módjaira más és más

válaszokat adtunk. Lehet, hogy ez véletlen volt, de lehet, hogy jel, ha ezek a szándékok megmaradnak, némi támogatást kapnak, plusz még a filmek is nézhetõek maradnak, akkor lehet, hogy kirajzolódik egy új kép, mondjuk úgy két év múlva – a "2001. Ûrodisszeiában".

Grunwalsky: Ez azt jelenti, hogy olyan producereket képzelsz el, akik hajlandók befektetni témákba és alkotókba, amik, akik nincsenek bejáratva. Én úgy látom, hogy a producerek épp ettõl szenvednek. Szeretnének másfajta filmeket támogatni, de a pénz odazavarja õket a bevált, sõt a legalpáribb módon befutott formákhoz és emberekhez. Ami viszont a fiatalok filmjeit illeti, sok szívszorító dolgot, sõt másfajta megközelítési módot láttam, de nagyon kevés olyan filmet, amiben összefogó erõként benne lenne a saját korosztályuk helyzetének tudomásul vétele. Itt az elmúlt tíz évben radikálisan megváltozott minden. A társadalmi berendezkedés, a munka, a foglalkozás, vagy a munkahely fogalma. Hogy mit kezdhet ma valaki a saját személyiségével, mennyiben van megengedve a személyes élet, és mennyiben van visszaszorítva a magánélet területére, a demokrácia mögött hogyan húzódik meg egy nagyon is „nem demokrácia", az, hogy mondjuk egy fiatal bróker kivételével a pályakezdõk minden szakmában kegyetlen feltételek között élnek…. mindebbõl a filmekbe szinte semmi nem jön át. Úgy érzem, mintha jólfésültebb lenne a kezdõ, fiatal filmesek lelke belül, mint amilyen helyzetben élünk.

Szederkényi: Ebben vitáznom kell veled. Azt gondolom, hogy nagyon fontos különbségtételt jelent, hogy kinek mik az ambíciói. Amit a húsz év körüli arcok között látok, az valóban teljesen új, ismeretlen, nagyon izgalmas, és szinte megfoghatatlan ma még, legalábbis az én számomra. De amirõl te beszélsz, az arról szól, hogy ki mennyire akar belekerülni mondjuk egy - most elárulom, céhként vagy életpályaként nem létezõ - szakmába. Hogy mik az ambíciói, foglalkozik e valamiféle elvárásokkal, pénzt akar keresni a filmkészí téssel, vagy népszerû akar lenni. Tehát, hogy a lélek belül milyen? Amit te ezeken a filmeken látsz, az már nem a lélek, csak valami, amihez alkotója alkalmazkodni szeretne, s hogy ez milyen mértékben sikerül, mutatja az ambícióinak erejét, illetve a képi verbalizációra való tehetségét. Azt kérdezed, hogy miért ilyen halk szavú a korszellem? Nem halk szavú szerintem, hanem gejl és yuppi. És ehhez a fantomhoz próbál mindenki alkalmazkodni, különbözõ mértékben.

Hajdú: Nekem az a benyomásom, hogy ma mindenki azzal van megbilincselve, amikor filmet készít, hogy „jó filmet" kell csinálnia. Az úgynevezett „jó filmben" pedig egybõl elõjönnek a konvenciók. Ott pisztolynak és bökõnek, meg ilyesminek kell lenni, mert a közönség különben elunja. Rengeteg ilyen filmet lehetett látni a Szemlén is. Filmeket, amelyek reflektálni szeretnének a társadalomra, de a rendezõ nem megy a mélyére annak a helyzetnek, amit megmutat, hanem csak felsorol, és amit elõször meglát, azt lefilmezi. Miközben ennél fontosabbat én most nem érzek, minthogy reflektáljak különbözõ dolgokra, mert folyamatosan érint meg ami van, ahogy megyek az utcán folyamatosan alakít át, és nekem válaszolnom kell. Ugyanúgy, ahogyan a televízióra is reagálnom kell, mert nem bírom nézni öt másodpercnél tovább, annyira feldühít. Feldühít, ahogy például a hóra vagy az árvízre reagál a televízió, s ahogy a televízió által átformált emberek reagálnak ugyanerre. És tényleg nem láttam olyan filmet a Szemlén, amiben a reflexió igaz szándékkal jelen lenne. Ahol apró kis nüanszokban tetten lehetett volna érni, hogy az alkotója komolyan gondolta, amit mond.

Kodolányi: Azt gondolom, hogy ez egy lemondó és óvatos társadalom, és azért nevetségesek egy kicsit az ilyen kvázi társadalomkritikai filmek, mert óvatosak és demokratikusak akarnak lenni. Lehet hogy furcsa, de jobb lenne, ha megszületne néhány zseniálisan kidolgozott tévedés. Én nem hiszek abban a mûvészetben, ami abszolút megállja a helyét minden szinten.

Grunwalsky: Kénytelen vagyok a saját filmemre utalni egy mondat erejéig, amivel kapcsolatban azt tapasztaltam, hogy az emberek szó szerint rosszul lesznek, ha szépítgetés nélkül megmutatod nekik, hogy ez a világ milyen. Hogy milyen kegyetlen és ordenáré módon gyilkos tud lenni. Ez a moziban sokkot vált ki, és az emberek kikérik maguknak. Mert mindenki a sémákatvárja el. A producer pedig valójában egy mini Amerikát szeretne látni. Mindegyik úgy kezdi, hogy nagyon jó lenne egy igazán sikeres magyar film, és aztán eljutunk egy mini Amerikához. A moziba pedig a nézõk zöme enni jár. S azért szól állandóan a zene, hogy ne halld a csámcsogást. Ráadásul mindenki egyfolytában dumál a film alatt. A nézõ valójában kikéri magának, ha te azt akarod, hogy figyeljen, sõt mélyüljön el a filmedben. Azt kell tehát elgondolnotok, hogy a mai nézõ megengedi-e egyáltalán, hogy az õ szórakozási formája a saját világára emlékeztesse? Lehet-e szórakoztatóvá tenni azt, amit egyébként nem szeret hallani?

Szederkényi: Szerintem alapvetõen kétféle attitûddel járnak az emberek moziba. Amirõl te beszélsz, az az egyik, de szerencsére egyre erõsebben létezik Magyarországon is az a kis létszámú, de jól látható réteg, amelyik oly funkciójában használja a filmet, ami már lassan feledésbe ment - ebben az országban pedig különösen -, mûvészetként tehát. Abban a funkciójában, amely az emberi szellem önmegismerési folyamatának manifesztációja. Akik ilyen attitûddel járnak moziba, a mi filmjeinket is elfogadják. Az egy másik kérdés, hogy szeretik-e vagy sem. Szeretni valamit és elfogadni az egészen más.

Dyga: Már egy órája ülök itt és hallgatok, és igazából egy kérdés merült föl bennem. Nem értem ezt a nagyon erõteljes és agresszív hozzáállást, hogy miért kell szembeállítani a kétfajta filmezést? Miért nem lehet egy film szórakoztató és ugyanakkor értelmes is? És a BBS-sel kapcsolatban is régóta meg akarom már kérdezni, hogy az ilyen kisebb-nagyobb mûhelyek miért nem bíznak a nézõben? „Gyerekek, olyan filmeket hozzatok, amik igazából nem lesznek sikeresek, és csakis kevesen fogják élvezni, meg érteni!"

Kodolányi: A BBS hivatalból képviseli a marginalitást. Feladata képviselni. A másik dolog, hogy nehéz helyzetben vagyunk, mert egy bizalomvesztes stúdióban dolgozunk...

Dyga: Ez politika, és ne haragudj, de ez engem nem érdekel! Én úgy érzem, hogy nagyon furcsa fajta ez a magyar fiatal filmes. Egyébként a fiatal filmeseknek két fajtáját ismerem. Az egyik az megy, állandóan pofára esik, de megy tovább, és tuti, hogy filmet fog csinálni. A másik pedig csak siránkozik, hogy nincsen pénz, szar a világ, szar az élet, ül, kávézgat, és nem csinál semmit…

Hajdú: Azok az emberek, akik 1990 elõtt tanultak meg filmet csinálni, megszokták, hogy jár a pénz, járnak a dolgok, és azt veszem észre, a nálam idõsebb filmkészítõk meg vannak sértõdve, ha nem kapnak. Mi pedig ezt szoktuk meg. Nem hogy jár, hanem meglepetés, sõt csoda, ha kapunk. Amikor pedig épp nincs pénz, arra kellenének a mûhelyek. De a legtöbb egyszerûen csak filmgyártó iroda. Egy mûhelynek azonban nem elsõsorban a filmek lebonyolítását kellene vállalnia, hanem rengeteg ötlettel , fantáziával kellene fejlesztenie a filmkészítést. Hogy legyenek például olyan kurzusok, amelyeknek a célja egyszerûen a kutatás. Például, hogy miért mozdul meg egy filmben a kamera, vagy mikor használjunk zenét. Akár heteken át foglalkozhatnánk ezzel. Millió gyakorlatot csinálhatnánk rengeteg ember bevonásával - rendezõk, operatõrök együtt - amikor éppen arra várunk, hogy jön-e a pénz, vagy sem. Ha ilyen helyek lennének, akkor azt mondom, az mûhely. És bárki szervez ilyet, ott vagyok.

Bollók: Szerintem nem szabad elvárnunk, hogy bárki megrendeli tõlünk az efféle kutatást. Mert ez a minimális szakmai, etikai feladat, hogy mielõtt bármilyen témához nekilátunk, fel kell tennünk ezeket kérdéseket. Miért csinálok filmet? Hogyan csinálom, és kiknek? És a többi szakmai kérdést is: mikor indítom el a felvételt, milyen pillanatot ragadok ki a világból, hol használom a zenét, és miért. Talán most érezhetõ az, hogy valamiféle fordulópont van. És az ilyen fordulópontokon nyíltabban kell konfrontálódni az alapvetõ kérdésekben. És aztán van egy pont, amikor már abban, hogy létrejön-e a film, nagyon fontossá válik a saját szuggesztív erõm. Hogy hisznek-e bennem azok az emberek, a színészek és a munkatársak, akikkel bevonulok egy hónapra egy szobába, vagy kimegyünk a természetbe. Többször elhangzott, hogy ilyen pici kis közösségekbõl, baráti kapcsolatokból, meg elszántságból lehetne újrakezdeni valamit, mûhelyeket csinálni például. És ez még egy elvégezetlen feladat.

Hajdú: Nem voltam elég érthetõ ezzel a dologgal. Nyilván mindenki felteszi magának azokat a kérdéseket, hogy milyen szempontok szerint csinálja a filmjét. Én olyan munkára gondolok, mint a színházban. S arról beszélek, hogy olyan emberek, akik még nem találkoztak a filmmel, vagy a Fõiskola nem adott számukra eleget, vagy nincsenek mestereik – a fiataloknak nincsenek mesterélményei! - , akik nem tudtak kialakí tani olyan kontaktusokat, mint amilyeneket például én a színházban átélhettem, akik nem tudnak honnan, kitõl erõt meríteni, azok együtt dolgozhassanak... Jön egy gyerek és mondjuk, a Grunwalskyval akar dolgozni egy hónapig. Én ilyen mozgásra gondolok, ilyen pezsgésre. Én vállalnám például, hogy hozok egy gyakorlatsort, ami színészekre vonatkozik. Kimegyek középiskolákba és azt mondom, gyertek, és két héten keresztül csináljunk valamit. Nem feltétlenül filmre keresek embereket, embereket keresek.

Hídszövegek

"A korszellem nem halk szavú, gejl és yuppie"

"A közöny a magyar értelmiség közönye"

"Mindenki a sémákat várja el. A producer mini Amerikát szeretne látni."