Élet, amirõl az angyalok álmodnak

La vie revée des anges - francia, 1998. Rendezte: Erick Zonca. Írta: Roger Bohbot, Erick Zonca. Kép: Agnes Godard. Zene: Yann Thiersen. Szereplõk: Natacha Regnier (Marie), Elodie Bouchez (Isa), Grégoire Colin (Chris). Gyártó: Diaphana/ France3 Cinema. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 113 perc.

Az egyik énekel, a másik nem. Az Élet, amirol az angyalok álmodnak címu francia film kevés vicces jelenetének legemlékezetesebbikében a két barátno, a kicsi Isa és a magas, csontos Marie pincérnoi állásra jelentkeznek a Hollywood Boulevard nevu étterembe, s a tulaj megkéri oket, utánozzák kedvenc sztárjaikat: Isa Madonnát választja, és ott helyben elénekli a Like A Virgint a videoklip koreográfiája szerint, kicsattanó vidámsággal, míg Marie, akinek semmi kedve az egész munkához, nagy kelletlenül megpróbálkozik egy Lauren Bacall-imitációval, ami abból áll, hogy a lépcsokorlátnak dolve mosolytalan arccal szív egyet a cigarettájából.

A film legnagyobb telitalálata a két lány figurája. A csavar az, hogy itt a szoke, kék szemu Marie a lázadó, tüskés, vadóc ideggóc, s a fiúsan kócos, sötét hajú Isa a megtestesült jóság és együttérzés, az örök optimista. A csavar logikájához igazodva Isát a sokak által az 1994-es év legjobb francia filmjének tartott Téchiné-féle Les Roseaux sauvages-ban feltunt gyönyöru ifjú színészno, Elodie Bouchez játssza, csakhogy dús hosszú haját ezúttal tüsire vágták, és talán ez az elso filmje, ahol nem kell vetkoznie, Isának ugyanis a film ideje alatt nincs szerelmi élete. Az Marie-nak van, és az lesz a végzete is: egy rossz fiúba, egy gazdag szoknyapecérbe szeret bele. Isa tehetetlenül figyeli barátnoje kálváriáját, miközben különös érzelmi kapcsolatba kerül egy kómában fekvo kislánnyal, Sandrine-nal. A kislány a mamájával együtt autóbalesetet szenvedett, a mama meg is halt, Marie felügyel a lakásukra, ahová befogadja az egyetlen hátizsákkal kóborló Isát is, aki Sandrine szobájába vackol be, és tovább írja a kis kamaszlány naplóját, majd be-bejár a kórházba, hogy felolvassa az öntudatlan tulajdonosnak.

Az elsore giccsesnek tuno cím a film végére szomorú ironikus tónust kap: arra az életre utal, amirol Marie álmodik, amit Isa kíván neki levelében, de amit már nem kaphat meg, mint ahogy a levelet sem. Az élet(ek), amely(ek)et láttunk, a realitások foglya(i) egy télben didergo észak-francia kisvárosban, ahová Isa, a "szabad elektron" egyetlen hátizsákkal érkezett (nyílt utalásként Agnes Varda Sem fedél, sem törvény címu klasszikusára), és ahol a film végén egy üzemcsarnokban látjuk valami örömtelen, mechanikus munkát végezni, majd a kamera - stílszeruen, mintha egy gépsoron utazna - az Isa mögött ülo kolléganore mozdul át, majd az amögöttire, és így tovább...

A vidéki városi életet - lévén egy orléans-i komuves fia - behatóan ismero Eric Zonc, mindig is rendezo szeretett volna lenne, csak nehezen találta meg az oda vezeto utat. Forgatókönyvekkel, késobb színi tanulmányokkal próbálkozott, majd egy fillér nélkül New Yorkba ment, ahol olasz származására hazardírozva Little Italy egyik maffia-éttermében talált mosogatói állást (legalább tavaly Cannes-ban volt mirol beszélgetnie Martin Scorsesével, aki a maga részérol teljesen elájult Elodie Bouchez alakításától). Zonca megházasodott Amerikában, táncosno felesége révén bekerült Merce Cunningham, John Cage és Bob Wilson muvészvilágába. New York-i évei segítettek demisztifikálni Amerikáról és az amerikai moziról Zoncában élo képet, és már tudta, hogy Franciaországban kell filmet csinálnia. Hazatérve filozófiát hallgatott, majd harmincévesen bepánikolt, és gyorsan keresett valami asszisztensi munkát egy filmes cégnél, ahol lassacskán átnyergelt a kamera mögé. 42 éves korára sikerült megrendeznie elso nagyjátékfilmjét, de az mestermu lett: Maurice Pialat és Jacques Doillon legjobb filmjeinek méltó társa. Sohasem teoretikus, minden gesztusa hiteles és szívbe markoló, beállításai egyszeruek, jelenetei rövidek és velosek. Két foszereploje, Elodie Bouchez és Natacha Régnier pedig egész egyszeruen briliáns, megosztott cannes-i színésznoi díjuk maximálisan megérdemelt, elsosorban az o érdemük, hogy egy ilyen komor témájú film már egymilliónál is több nézot vonzott a francia mozikba.

A Vendome tér asszonya

Place Vendome - francia, 1998. Rendezte: Nicole Garcia. Írta: Jacques Fieschi. Kép: Laurent Dailland. Zene: Richard Robbins. Szereplõk: Catherine Deneuve (Marianne), Emmanuelle Seigner (Nathalie), Jacques Dutronc (Battistelli). Gyártó: TF'1 / Alhena Films / Angel's Company. Forgalmazó: Mokép. Feliratos. 117 perc.

A filmet jelentékeny színésznõ rendezte, Nicole Garcia. Franciaországban sok nõi rendezõ dolgozik, s talán számunkra még érdekesebb, mennyi színésznõ próbálkozik meg rendezéssel. Bemutathatják tucatnyi filmjét, a mai magyar moziközönség Belmondo, Delon, Depardieu és Catherine Deneuve mellett egyetlen francia színészre sem emlékezik, holott tegnap látta õket sok-sok filmben. (Michel Blanc, Pierre Arditi, Sabine Azéma, Jacques Dutronc, André Dussolier, Jean-Hugue Anglade, Béatrice Dalle, Richard Anconina -- nem akármilyen komédiások. Több fõszerepben láthatóak magyar mozikban - negyven-ötven éve klubok alakultak volna a nevükkel -, most ki tud róluk? Az sem, aki látja.) Ugyanúgy ismeretlenek, mint Nicole Garcia - természetesen õt is több fõszerepben láttuk már, kezdve Resnais Amerikai nagybácsimjától. Kiváló színésznõ. Szép, de ha kell, kellemetlen és szúrós, érzékeny és hideg egyszerre. Hol démon, hol ridegen eszes nõ. Vígjátékban, melodrámában, fekete vagy lila bûnügyi játékban egyaránt remekel. Tíz éve nemcsak játszik, rendez is.

Sokat beszéltem Nicole Garciáról, filmjérõl meg semmit. Nem véletlenül. A film ugyanis sebesen foszlik, hazaérve nyomtalanul felejtõdik. Nem rossz, nem ízléstelen, sõt, tiszteletre méltó "szakmai tudással " van elõállítva. Ékszerkereskedõkrõl és ékszer-bûnözõkrõl szól. Általában itt minden elegáns. A rendezés, az operatõri munka. Hát még a helyszínek, a Place Vendome, Európa legdrágább helye, a Hotel Ritz-cel, jónéhány milliárdos látogatta ékszerüzlettel. Koldusmentes övezet. Elegáns emberek, elegáns környezetben. Gazdagok, de kalandorok is. Gazdag bûnözõk. Fõhõs a "kõ". A gyémánt. Ostoba, bûnügyi szövevény elegáns lassúdadsággal a szállodai folyosókon. "Lélektani bûnügyi film", az új hullám utáni unalmas korszak mozinyelvén elõadva. A hetvenes években is készülhetett volna, akkor ez volt a francia film fõvonala. Úgy látszik, most is ez. A színészek, alkalmazkodva a film talmi sugárzásához, teljesen érdektelenek. Jacques Dutronc szánalmasan halovány egy karizmatikusnak mondott csaló szerepében. Deneuve azért most sem tud rossz lenni, hallatlanul finom eszközökkel és elegánsan játssza az alkoholista szépasszony agyalmány-szerepét (amiért tavaly Velencében a legjobb nõi alakítás díját nyerte). Minden drága itt, a színészek, a díszletek, minden elegáns benne, de vajon miért készült? Miféle rendezõi becsvágy mozgatta? Miért kellene emlékeznünk rá, legalább egy napig? Nincs magyarázat.

Erzsébet

Elizabeth - angol, 1998. Rendezte: Shekhar Kapur. Írta: Michael Hirst. Kép: Remi Adefarasin. Zene: David Hirschfelder. Szereplõk: Cate Blanchett (Erzsébet királynõ), Geoffrey Rush (Sir Francis Walsingham), Christopher Eccleston (Norfolk), Joseph Fiennes (Leicester), Richard Attenborough (Sir Cecil). Gyártó: PolyGram / Channel 4. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 124 perc.

Minden uralkodó, cézár és diktátor volt egyszer gyerek. Minden királynõ volt egyszer langaléta, kezét lábát hová tenni nem tudó fruska, szerelmes kamaszlány. Még Angliai Erzsébet, Britannia bálványa is, aki késõbb államvallássá tette az anglikán hitet, legyõzte a spanyol armadát, nagyhatalommá tette az eladdig Európa szélén magányosan szigetelõdõ Angliát, s aki uralkodói tettein túl az "Erzsébet-kor" névadójaként a drámaírás shakespeare-i csúcsait is fémjelzi (még ha elfogult irodalmárok úgy is látják, hogy a Shakespeare-korban éppen véletlenül egy Erzsébet nevû nõ ült Anglia trónján).

Egy biztos --, a szûz királynõ uralkodásának több mint negyven éve a béke és a bõség aranykorával, a reneszánsz virágzásával egyenértékû.

Erzsébet hazájában mindmáig bálvány, Anglia nagyságának jelképe és foglalatja, a merevgalléros, aranydíszes ruhából szigorú fehér arc mered az utókorra, nem egy nõ, hanem maga a megtestesült állam -- az udvari festõk pontosan teljesítették a pontosan megfogalmazott megrendelést.

A film Erzsébet trónra kerülésének és uralkodása elsõ szakaszának történetét meséli el, a folyamatot, melynek során az érzelmes csitri királynõvé válik, a szerelmes leányka ravasz politikussá, vasakaratú uralkodóvá, aki végül nem a körötte hemzsegõ, férfiként alkalmatlan és politikai szempontból is csak kétes haszonnal kecsegtetõ kérõk valamelyikét választja, hanem magát az államot. Az õ hites ura Anglia.

A fiatal leányka érzelmességébõl mindössze annyi marad, hogy valahai szerelmét, aki egy ellene szõtt fõúri összeesküvés részese, nem végezteti ki, mint a többieket, elegendõnek találja, hogy a Towerben penészedjék élete végéig, s a rácsok mögül lesse az Erzsébet-kor virágzását.

A látványos, díszlettel, jelmezzel bõkezûen bánó történelmi pannó legnagyobb erénye a hiteles lélekrajz, annak a folyamatnak a megérzékítése, ahogyan a belsõ keményedés a külsõ apró rezzenéseiben is tettenérhetõ. A lazán lebbenõ leánykaruhákból fokról fokra válik súlyos hivatali díszruha, mely már-már szobormoccanatlanságra kényszeríti viselõjét, s a finom rajzolatú, rebbenékeny arc lépésrõl lépésre keményedik-merevedik azzá a maszkká, mely mára reánk maradt.

Míg a feszesen szerkesztett filmet nézzük, egyre erõsödik bennünk a meggyõzõdés: kivételes szerencsénk van, hogy nem angol uralkodónak születtünk. Legalább ezt megúsztuk.

Little Voice

Little Voice -- angol-amerikai, 1998. Rendezte: Mark Herman. Írta: Jim Cartwright regényébõl Mark Herman. Kép: Andy Collins. Zene: John Altman. Szereplõk: Michael Caine (Ray Say), Brenda Blethyn (Mari Hoff), Jim Broadbent (Mr. Boo), Ewan McGregor (Billy). Gyártó: Miramax Films / Scala. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 98 perc.

Judy Garland, Marilyn Monroe és Marlene Dietrich nem szerepelnek a filmben. Szellemük mégis ott kísért a Little Voice minden jelenetében. Szinte együtt élnek az angol tengerparti városka padlásszobájában Laurával, akinek apja halála óta szavát sem lehet venni; a lány az örökségét képezõ lemezgyûjteményt hallgatja éjjel és nappal. A rövidzárlatok közti szünetekben a koszlott zsákutcán az imádott énekesek hangja zeng, s Laura -- ha néha mégis megszólal -- inkább apja falon függõ és Garland, Monroe, Dietrich kandallópárkányra támasztott képéhez beszél, semmint elviselhetetlen anyjához, aki jobbára férfiakat kajtatva járja a környezõ kocsmákat.

A hímvadászat legértékesebb trófeája, Ray, a helyi illetõségû zug-impresszárió, éppen a kopott díványon dögönyözi Mary-mamát, amikor megüti fülét a padlásszobából zengõ hang. Nem lemezrõl szól. Laura énekel, aki a magányos remete-évek alatt megtanulta a showbiz-istennõk dalait, és hibátlanul utánozza valamennyit. Ray leszáll Maryrõl és beszáll a remélt nagy üzletbe. A padláson csillag született, és neki az a dolga, hogy megmutassa a nagyvilágnak. Ez egyben életének utolsó lehetõsége is. A lerobbant város lerobbant tehetségkutatója egy lerobbant bárban szervezi a Nagy Showt, melyen a mindeddig rejtett tehetség megmutatkozik. Csakhogy Laurát nehéz kimozdítani már-már katatón zárkózottságából. Csak egyszer sikerül, akkor is csak azzal: apja emlékére ad koncertet. Az elsõ, frenetikus sikerû bemutatkozást nem követi második. Laura moccanthatatlanul hever ágyán: nem hajlandó aranytojást tojó tyúkot játszani Mary és Ray kopár baromfiudvarán.

Az elõzõ est diadalmámorától felvillanyozott közönség és a környék hatalmassága, az új sztárt az országos hír felé katapultálni kész impresszárió hiába várja Laurát a bárban. Helyette a nekikeseredett, részeg Ray érkezik. Leüti a mûsorközlõt, magához ragadja a mikrofont, és elõadja a "Hogyan csesztem el eddig mindig, de most már tele a tököm" tematikájú improvizatív szólót, mely könnyet csal a közönség szemébe...

A Little Voice a kisrealista hitelesség és a szürreális elemekkel dúsított savanykás irónia szûkölnivalóan hatásos egyvelege -- jólesõ ritkaság napjaink mozikínálatában.

Központi pályaudvar

Central do Brasil - brazil, 1998. Rendezte: Walter Salles. Írta: Martine De Clermont-Tonnerre, Joáo Emanuel Carneiro és Marcos Bernstein. Kép: Walter Carvalho. Zene: Antonio Pinto. Szereplõk: Fernanda Montenegro (Dora), Marilia Pera (Irene), Vinicius de Oliviera (Josue). Gyártó: Riofilme / Canal+. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 99 perc.

Két össze nem illõ embernek ilyen-olyan okból egymás társaságában kell töltenie hosszabb-rövidebb idõt. A kezdeti idegenkedés (netán ellenszenv) konfliktusok tömegét szüli kettejük között, ám az együtt átélt órák, napok, események során szimpátia ébred bennük egymás iránt, mely végül szeretetté erõsödik. Ez az egyik séma. Ennek alfaja, amikor a két összemelegedõ fõhõs: gyerek és felnõtt.

Egy, két, három ember, esetleg egy egész társaság útra kel, hogy céllal vagy anélkül megtegyen egy kisebb-nagyobb távolságot. Különbözõ kalandokba keverednek, melyek során feltárul jellemük, kapcsolatok alakulnak ki, alakulnak át. E másik (az elõzõvel olykor elegyedõ) filmtípusnak neve is van: road movie -- miután leggyakoribb helyszíne az országút.

Egy kisfiúnak (kislánynak) meghal (börtönbe kerül) egyik (mindkét) szülõje (nevelõje), s õ felkerekedik, hogy megkeresse a másikat (esetleg valamely rokonát). Vagy megleli, vagy nem, mindenesetre élete megváltozik. Ez a harmadik sablon. E cselekményvázakra remekmûvek éppúgy visszavezethetõk, mint pocsékságok.

Eddig is a Központi pályaudvarról beszéltem, hiszen Walter Salles brazil rendezõ e három filmsémát ötvözi alkotásában -- egyéni ízekkel. Már a fõhõs foglalkozása is szokványtól eltérõ eleme a mûnek. (Máshol nem lenne hiteles, csak olyan országokban -- jelen esetben Brazíliában --, ahol kiterjedt az analfabetizmus.) Dora ugyanis "bérlevélíró". A nyugdíjas tanárnõnek kicsinyke standja van a fõpályaudvaron, a kuncsaftok által lediktált üzeneteket rója papírra.

Dora szolgáltatásait egy nap anya és gyermeke veszik igénybe. A nõ a kilencéves Josue apjának íratja a levelet, aki még nem látta fiát. Mit tesz isten, a mamát pont a pályaudvar elõtt üti el egy busz, Dora pedig magához veszi Josuét. Elõbb eladja õt gyerekkereskedõknek, majd kiszabadítja: menekülniük kell. Irány az országút, elindulnak felkutatni Josue apját, s ezzel virágba szökkennek a korábban leírt sémák. Salles munkája a mûvészet és a giccs határvidékérõl való: többnyire innen szoktak az illetékesek Oscar-díjast választani. (A Központi pályaudvar történetesen nem kapta meg az elismerést, csak a nominációt, elnyerte viszont a berlini Arany Medvét és az Arany Glóbuszt.) Hol a határvonalon egyensúlyoz, hol egyik, hol másik oldalra billen, hogy a könnyes-közhelyes befejezéssel célhoz érjen a mûvészi igénytelenség földjén. Dora kemény, legkevésbé sem idealizált alakja (nagyhangú, iszogat, hazudik, még lop is) mindenképpen emlékezetes marad a filmbõl -- Fernanda Montenegro Oscarra jelölt megformálásában. Akárcsak a jó svádájú kisfiú, néhány remek figura, a szép fényképezés, érzékeny megfigyelések. Akarhatnánk többet is, de ez sem kevés.

Marvin szobája

Marvin's Room - amerikai, 1996. Rendezte: Jerry Zaks. Írta: Scott McPershon. Kép: Piotr Sobocinski. Zene: Rachel Portman. Szereplõk: Meryl Streep (Lee), Leonardo DiCaprio (Hank), Diane Keaton (Bessie), Robert de Niro (Dr. Wally). Gyártó: Miramax. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 100 perc.

Gyógyszeres üvegek rengetege, bennük temérdek mennyiségû színes pirula, se vége, se hossza a fioláknak, nyomasztó, vizeletszagú elfekvõ, de ugyanakkor tarka kincsekkel, varázslatos fényjátékkal teli mesevilág -- ez Marvin szobája; tájkép hosszú haldoklás elõtt. Marvin házában nem lehet dohányozni és senki nem fogyaszt süteményt. Marvinnál csendes és tudattalan pokolban tenyészik az enyészet, ám a kisszerû Amerikában lerobbant, szanaszét zuhant, céljavesztett életerõ számára mégis csak lassan bontakozó, evilági üdvöt oszt. Marvin, a címszereplõ, nem szereplõ, csak egy Parkinson- kóros szimbólum: szobája egy családi dráma megoldásának és a vergõdõ családtagok feloldozásának szimbolikus helyszíne, arca pedig tükör, mely Bessie tükrös trükkjének megváltó erejét veri vissza. Egyedül õ képes a szeretet mindenható mûvészetére, és mielõtt még családi megváltóként mindenestül feláldozná magát, juttat belõle kinek-kinek.

McPherson a forgatókönyvet saját sikerdrámájából, drámáját pedig saját, kevésbé fényes családtörténetébõl írta. Ennek megfelelõen a rendezõ egy pitiáner, orvosságszagú realitásba rántja le hollywood-i sztárjait, ahol a nagy egymásratalálás nem csak a klasszikusan -- és amerikai érzelmi drámából mégiscsak elengedhetetlenül -- hullámzó óceán partján zajlik, hanem Disneyland kisstílû paradicsomában is, ahol Meryl Streep cicanadrágban, smink nélkül és olcsó álhajjal, Leonardo DiCaprio pedig hõsszerelemtõl és lázas akciótól megfosztva remekel -- és ez, mi tagadás, felettébb életszagú.

8mm

8mm - amerikai, 1999. Rendezte: Joel Schumacher. Írta: Andrew Kevin Walker. Kép: Robert Elswit. Zene: Mychael Danna. Szereplõk: Nicholas Cage (Tom Welles), Joacquin Phoenix (Max), James Gandolfini (Eddie), Peter Stormare (Dino). Gyártó: Columbia. Forgalmazó: Intercom. Feliratos. 123 perc.

Az Összeomlás, Az ügyfél és a két utolsó a Batman-film jegyzi Joel Schumacher rendezõi útját. Andrew Kevin Walker pedig a népszerû Hetedik forgatókönyvírója. Kettejük találkozása ígéretes thriller lehetõségét hordozta magában. A jónevû magándetektív (Nicolas Cage) szakmai karrierje csúcsán fontos megbízást kap. Egy milliomos hölgy elhunyt férje hagyatékában talált nyolc milliméteres filmtekercsérõl kell kiderítenie, hogy igaz vagy hamis eseményeket ábrázol. A felvételeken szexuálisan perverz körülmények között ismeretlen, fiatal lányt ölnek meg. Ez egy úgynevezett "snuff film", a pornó mûfajnak az a szadista irányzata, ahol embereket élõben kínoznak vagy gyilkolnak meg. Hõsünk a nyomozás során egyre mélyebbre merül az illegális pornóipar pokoli bugyraiba, a brutális történések megváltoztatják jellemét. Fokozatosan az eltûnt leány megszállottja lesz, a magas tiszteletdíj helyett immár könnyfakasztó érzelmek és zavaros gondolatok vezérlik tetteit. A 8 mm készítõi saját csapdájukba estek. Nem szorítkoztak kizárólag az akciójelenetekre, hanem morális kérdéseket is feszegetnek. Az eredmény szánalmas közhelyek gyûjteménye a megfoghatatlan gonoszról vagy a gyilkolást szentesítõ bosszúról. Az alkotók felzabálták saját erõtartalékaikat is. A Hetedikbõl ismert képlet, a hétköznapi ember, az átlagos karakter ütköztetése a gonosszal ezúttal erõtlen lett. Az Összeomlás játékos elemekkel átszõtt, társadalommal szembeni bosszúhadjáratának tétje volt, itt viszont nyomozónk ámokfutása magánügy marad. A film legjobb részletei azok, amikor az író-rendezõ páros kénytelen engedni a mûfaj szabályainak. Az eltûnt leány utáni kutatás a pornográfia kulisszái mögött izgalmas és érdekfeszítõ. Ám a thriller és a pornóvilág összekapcsolása nem újdonság. Brian De Palma remeke, az Alibi test és David Lynch Lost Highway – Útvesztõben címû munkája ezt magasabb mûvészi fokon már megvalósították.

Elsõ látásra

At First Sight - amerikai, 1998. Rendezte: Irwin Winkler. Írta: Oliver Sacks nyomán Steve Levitt. Kép: John Seale. Zene: Mark Isham. Szereplõk: Val Kilmer (Virgil Adamson), Mira Srovino (Amy Benie), Kelly McGillis (Jennie Adamosn), Steven Weber (Duncan Allanbrook), Nathan Lane (Phil Webster). Gyártó: Metro–Goldwyn–Mayer. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 126 perc.

Bukolika-alsón járunk a távoli Amerikaországban. Itt éli napjait a derék Val Kilmer (vö.: Val Bottyán), masszõr egy rekreációs centrum áruházában, de a keze arany (hogy a szívérõl már ne is szóljunk, noha azzal csak ritkábban masszíroz). Sajna vak, mint a denevér, de már beletörõdött, nézi a hokit a tévén (ha süket is lenne, nyilván a cseh adón nézné, hokiközvetítésben õk a királyok).

Feltörekvõ, a piacgazdaság kihívásaival bátran lepaktáló építésznõ, az Oscar-díjas Mira Sorvino érkezik kúrára. (Nem tudom, kifigyelték-e, vannak teljesen jelentéktelen mûvésznõk, akik egyszer, úgyszólván véletlenül, valami supporting kategóriában, és azóta nem jön le róluk. A másik ilyen az Oscar-díjas Marina Tomei, õ konkrétan a Vinny, az 1ügyû címû remekben domborított, kicsit a saját sikeremnek is tekintem, pont e hasábokon ünnepelhettem, de hiszen.)

Visszafogottan ábrázolt masszírozás után Mira úgy dönt, orvoshoz viszi Valt. Hosszas vívódás után Val úgy dönt, vállalja a mûtétet, mert az is lehet, hogy csalódni fog. Nos, ennél a résznél már a legamatõrebb mozinézõ is tudja, hogy színigaz történettel ül szemben. A végén azért ki is írják neki, natürlich a szereplõk további sorsának címszavanként összerakott vázlatával. Anélkül, hogy a bonyodalomba belemennénk, elárulhatom, elég jó lesz nekik.

Ezzel együtt szomorúan kell megállapítanom, e kis gyöngyszem a közeli Magyarországon nem fogja elérni a kívánt hatást. Ugyanis az alkotók a vak ember történetébe egy célratörõ vattacukor reklámot csomagoltak. Ám ha a távoli Amerikában árulnak is a mozikban efféle csemegét, addig a közeli Duna Plazából nincs az a makacs nézõ, aki kirobogjon a távoli gyáli piacra azért a ragacsos finomságért. Különben is, április 4-én minden évben árat emelnek a vattacukor árusok.

Austin Powers

Austin Powers: International Man of Mistery -- amerikai, 1997. Rendezte: Jay Roach. Írta: Mike Myers. Kép: Peter Deming. Zene: Georges S. Clinton. Szereplõk: Mike Myers (Austin Powers/Dr. Evil), Elizabeth Hurley (Vanessa), Michael York (Basil), Mimi Rogers (Mrs. Kensington). Gyártó: New Line Cinema. Forgalmazó: Flamex. Feliratos. 95 perc.

Ez bizony egy olyan film, melynek esetén vétek bármi szót is vesztegetni a szüzsére, hiszen nincs is neki. Az eredetileg vígjátéknak csúfolt alkotás, a Mike Myers-i életmû legújabb terméke, vizualitásában megpróbálja a hatvanas évek végének, hetvenes évek elejének képi világát újjáteremteni a magas kultúrától egészen a kommerszig. Ennek következtében a filmben több az allúzió, mint égen a csillag: gonosz bûnözõk James Bond-i intrikákba keverednek, Fantomas külsejû pofa üldözi szereplõinket, zajlik a hidegháborús idõszak akciófilmjeinek világméretû összeesküvése hõseink ellen, akik ezt Angyal módjára, esetleg Minden lében két kanál-szerûen próbálják elhárítani. Feltûnik Andy Warhol maga is egy diszkóban -- persze nem az eredeti; némi opárt képdömping a Martini-reklámok modorában próbál hangulatot teremteni, sõt Antonioni mester Nagyításának egyik nagyjelenetére is történik némi utalás, mikor is David Hemmings az eredeti elején egy kamerával követ el erõszakot modelljén; amidõn pedig visítozó lányok veszik üldözõbe hõseinket, a Beatles-filmek feelingjét élhetjük újra.

És hogy mindez mi célt szolgál, még azt is érteni véljük: a hatvanas évek végén lefagyasztott fõhõst a kilencvenes években engedik fel/ki (á la mirelit áru és Han Solo), így a komikum forrását elvileg a két éra világlátásában fellelhetõ különbségek, vagyis egy felszabadult, plasztikai mûtétektõl mentes és a kilencvenes évek gátlásos, mûvi világának kontrasztja kéne, hogy adja. Csakhogy nem adja. Maximum mi, fel, ennyi badarságot látva.

A velencei kurtizán

Dangerous Beauty - amerikai, 1998. Rendezte: Marshall Herskowitz. Írta: Margaret Rosenthal és Jeannine Dominy. Kép: Bojan Bazelli. Látvány. Norman Garwood. Zene: John Fenton. Szereplõk: Catherine McCormack (Veronica), Rufus Sewell (Marco Venier), Oliver Platt (Maffio Venier), Moira Kelly (Beatrice). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 112 perc.

A 16. századi úszó bordély, Velence látványa és Veronica Franco, a kurtizánkirálynõ érzékisége a vágybirodalom példázatgyûjteményét adja az erre kiéhezetteknek. Az evilági örömökrõl, az érzelmek univerzumában zavarodottan tévelygõ balgákról. Pestisjárvány, inkvizíció zengõ tumultusában hömpölyög a megunhatatlan csevegés arról, hogy a szerelem boldog állapot-e vagy boldogtalan, hogy mindannyiónkban van valamennyi mindenkifélébõl. Kielégítetlen nõbõl és szent kokottból, trubadúrból és szadista kukkolóból. S hogy a nõnek tettestársa vagyon, az ki neveztetik férfinak. Hogy oda-vissza, tér- és idõkorlátokat átröpülve csak a konvenciók, a formák, a járulékos elemek változtak, az alapvetõ dolgok, a szenvedély, az intellektus és a képzelet alapjai változatlanok maradtak. Hagyományok, elõítéletek és ideálok, vallásos hitek, erkölcsi rendszerek és illemkódexek csak különbözõ formákba öntik az emberi ösztönök, szenvedélyek és vágyak változatlan, kezelhetetlen alapanyagát. Az emberi viselkedés kívülrõl törvény és szokás, belülrõl kierõszakolt kompromisszum a nyers ösztön és az elérhetetlen ideál között. Fura keveréke az ellentmondásoknak, a szenvedélytõl való rettegésnek és a szenvedély romantikus imádatának. A szerelmet, a lélek irígylésre méltó állapotát - egyetlen életen belül is - felválthatja a szenvedély a szenvedélyért kultusza.

E film nem akar más lenni, mint ami: mese. Kultúrtörténeti adalékokkal is mûveli a nézõt, mégpedig roppant élvezetes módon. Filozófiája életimádó. A független, eszményi emberrõl regél, aki szellemi párviadalban - költõként -, és ágybéli csatározások terepén - szûzies cédaként - valamennyi lényeges erényt gyakorolja: emberszeretet, intelligenciát, bátorságot, nagylelkûséget, érdeknélküliséget.