Ellen-munkásfilm, politikai parabola, magyar western, forradalmi passiójáték, történelmi vízió -- változatos rendezõi pálya szakadt meg tragikus hirtelenséggel.

Nem tudok objektíven írni róla, mint egy idegenrõl. Negyvenhárom éve a barátom, együtt kezdtük a Fõiskolát, ama Máriássy-osztály tagjaiként, azóta alig volt hét, hogy ne beszéltünk volna. Volt helyettesem a MAFILM-ben, fõnököm a Budapest Stúdió tanácsában, producerem az Erdély leírásában. Sohasem gondoltam, hogy pályájáról annak végleges lezárásakor kell képet adnom.

Kardos Ferenc a Fõiskolán azok közé tartozott, akiknek vitathatatlan, nagy karriert jósoltunk. Szabó Istvánon kívül -- az õ különleges tehetségét mindenki elismerte -- talán Kardos volt az, akit formaérzékével, szikrázó ötleteivel, ugyanakkor megfontoltságával a legtöbbre tartottunk. Pedig a pálya baljós elõjelekkel kezdõdött: diplomafilmje, az Ég és föld között sziporkázó, könnyed forma-tanulmánynak készült -- egy ejtõernyõs lány lírai szerelmes történeteként --, forgatásán azonban mindnyájunkat megérintett a halál szele. Az ejtõernyõs ugrások szakértõje, a válogatott edzõje az egyik ugrásnál késõn nyitotta ernyõjét, s filmkamerával a kezében a földhöz csapódott és szörnyet halt. A film elkészült, de ez a halál a film lírai optimizmusát mintegy idézõjelbe tette.

Izgalmas évek voltak. A forradalom leverése még tapintható közelségben számunkra akkor már egyértelmû, hogy ha nem mentünk el, nem disszidáltunk, mint generációnkból annyian, hát "itt élnünk, halnunk kell", meg kell keresni a túlélés formáit. Mi soha nem tudtuk, nem is akartuk kimondani azt a szót, hogy "ellenforradalom", sem filmjeinkben, sem a magánéletben. Lehetett így is boldogulni, nem kellett tisztességtelennek lenni. A szakmai életben szerencsések voltunk. Éppen ezekben az években bizonyította az Új Hullám világsikere: lehet fiatalon, sok éves asszisztenskedés nélkül is filmeket csinálni. Volt, akit Resnais világa vonzott, volt akit Truffaut, Rozier, Malle, Godard stílusa. Kardos az utóbbiak közé tartozott, szellemessége, játékossága is feléjük terelte. A Balázs Béla Stúdióban készült elsõ rövidfilmje, a Miénk a világ ezt az örömöt, ezt a játékosságot tükrözi. Azt, amit Eluard így jellemez: "Nem számít semmi, / csak a magvak és virágok mélyébõl feltörõ / örökös lendület." Az egész film nem más, mint töredezett szerkezetû kis epizódok sora, jóformán nem is fogja össze semmi más, mint a fiatalság megállíthatatlan lendülete: lányarcok, tükrök, futások, zene.

Feri egyébként is lubickolt tehetséges ötleteiben. Közös diplomafilmre készültünk, õ lett az egyik mozgatója a Ház kék éggel címû tervnek, az osztály együtt írta, együtt forgatta volna, tanárainktól vártuk, hogy elfogadtassák, elfogadják. Nem tették. Aztán már túl voltunk a Tízezer nap dilemmáján is: lehet-e a téeszparasztságról tisztességes filmet csinálni? Részt venni, segíteni igen, megcsinálni nem -- ez volt az õ válasza is. A Fõiskolát elvégezve sem váltunk el: a Balázs Béla Stúdióban keddenként és közös forgatókönyveink szüntelen vitáiban tanultuk az írást és a rendezést. A Fõiskolán -- egymástól -- szerzett dramaturgiai ismereteinket elõbb egy Makk Károlynak írt, soha meg nem valósult majális-film megírásában kamatoztattuk, majd elszegõdött forgatókönyv-írónak Szabó Istvánnal együtt Szinetár Miklós vígjátékához. Mindegy volt, micsoda, az egyetlen szempont: tisztességtelen ne legyen. Filmet vágni, szerkeszteni is egymástól tanultak Rózsa, Szabó meg õ: egymás filmjeit vágva szégyellték volna, ha felületesen, rosszul csinálnak valamit.

A Gyerekbetegségek 1965-ben a rövidfilmek egyenes folytatása, kiteljesedése: a fantázia, a játékosság, az életöröm kifejezése. Merészségéhez meg kell érteni a kort, amelyben született. A szocialista realizmus többé-kevésbé kötelezõ stílusa nem pusztán a "szocialista" jelzõ ideológiai követelményét írta elõ (csak azt, amit a diktatúra jónak lát), hanem a stílust is, a realizmus földhöz ragadt, 19. századi elbeszélés-stílusát. A pozitív hõs, a szocialista embertípus, a valóság "igazat, ne csak a valódit" hazug követelmény-rendszerét. Ebbõl a csapdából tör ki a magyar film ezekben az években: Jancsó az Így jöttemmel és a Szegénylegényekkel, Kovács a Hideg napokkal, Szabó az Álmodozások korával. Kardos Ferenc és Rózsa János párosa szerencsés társulás: Kardos szertelen csapongását, fölényes technikai tudását, improvizatív alkatát jól ellensúlyozza Rózsa alapossága, igényessége, kérlelhetetlen pontossága. Mindkettõjükben megvan a gyermekkor iránti vonzódás, amely további pályájukat is jellemzi. Létrejön az a lírai, szubjektív realizmus, mely egy pillanatra sem szakad el a valóságtól, de minduntalan megkérdõjelezi, idézõjelbe teszi. A képzelet irracionalitásával kacérkodik a film. Nem tagadja Louis Malle Zazie-jának hatását (a fõszereplõ kislány neve Zizi), amin keresztül a francia szürrealizmushoz, Bretonhoz és Queneau-hoz kötõdik. Elõször nyer teret a magyar filmben a képzelet, amely idõnként egyenrangú a valósággal, sõt, néha szebb és vonzóbb is. A térben és idõben korlátlan ugrálás egy gyerek fantáziajátékaként jelenik meg -- legjobb példája az üldözés briliáns képsora: az épülõ Erzsébet-hídra felfutók a már kész hídon folytatják a kergetõzést. A megtalált stílust késõbb mindkét rendezõ alkalmazza filmjeiben és televíziós munkáiban.

Nem lenne érthetõ Kardos Ferenc további életútja, ha nem említenénk a korabeli magyar kritika gyászos szerepét a film fogadtatásában. B. Nagy László megdicsérte ugyan elsõ kritikájában, de azután mások egyértelmûen elmarasztalták. A technológia a filmek többségénél úgy mûködött, hogy valaki -- feltehetõleg egy "fõszerkesztõi értekezleten" vagy a Filmszemlén -- eligazította a kritikusokat, "kell-e nekünk ez a film", az érveket azután már nekik maguknak kellett szolgáltatniuk. Némi gyógyírt csak az nyújtott, hogy meghívták Cannes-ba, és Louis Marcorelles megdicsérte a filmet. A nagyobb visszhang hiánya egyébként annak is tudható, hogy készülése évében a Húsz óra, a Tízezer nap, a Szegénylegények voltak versenytársai. Jó év volt.

Így talán kevésbé meglepõ, hogy Kardos Ferenc két esztendõvel késõbb eddigi munkáihoz képest gyökeresen más filmmel állt elõ: az Ünnepnapok realista, földhöz ragadt történet egy nyugdíjas kohászról, akinek élete teli van csalódással: legjobb barátja börtönbe került, õt magát is megvádolják árulással, unokája szintén csalódást okoz neki. "Ellen-munkásfilm" ez szándéka szerint, válasz az akkori munkás-ábrázolások kliséire, noha ma már igazán nem halljuk ki belõle a lázadó hangokat. Hogy hatásos film, mannheimi díja is jelzi. Kardos ekkor dolgozik elõször a hagyományos értelemben színészekkel egy zárt, realista történetben.

A következõ mû, az Egy õrült éjszaka igazi gyöngyszem: egy "egyszerû realista történet" mázában a magyar film legjobb, parabolisztikus, ha úgy tetszik "jancsós" vonulatában, de attól gyökeresen eltérõ stílusban készült. Ironikusan, váratlan, abszurd fordulatokkal, a kor viselkedésformáin, a hatalom metakommunikációs nyelvén keresztül ábrázolja a kádárista gépezet eredetét, viszonylatait, a hétköznapi emberek kiszolgáltatottságát a mindenütt jelen lévõ, ezer szállal összefonódó hatalommal szemben. Nem tudom, aki ma látja a filmet és nem élt akkor, érzékeli-e azt a finom második szintet, amely a film iróniáját adja. Érti-e azokat a félmondatokat -- a korabeli nézõ bizony értette --, hogy ezek a rablók meg a kirabolt üzlet vezetõje egyaránt ávósok voltak; fegyvereiket, sunyi, fenyegetõ, manipuláló, korrumpáló, módszereiket, besúgóikat ebbõl a szervezetbõl hozták, mint ahogy felsõbb kapcsolataikat, sértetlenségük biztos tudatát is. "Ebben a történetben nem fegyverek játszanak szerepet" -- mondja a Kállai Ferenc alakította figura. Igen, a hatvanas évek Magyarországán a diktatúrának már sokkal kifinomultabb eszközei vannak, mint a nyílt erõszak.

A filmet a hatalom teljes elutasítása fogadja. Egyedül B. Nagy László próbálja megvédeni az 1970-es Filmszemlén (bár itt nem mutatják be), az allegória azonban túlságosan nyilvánvaló, a történet túllép az 1968-as csehszlovákiai beavatkozás után egyébként is érzékenyebb és ijedtebb ideológusok tûrésküszöbén: a filmet néhány elutasító kritika után elsüllyesztik. Ma újra nézve a színész-együttes kiváló játéka, Kende János (aki mostantól hûséges társa a rendezõnek) máig modern fényképezése, a feszes és fordulatos dramaturgia a film üzenetén túl is maradandó élményt nyújt.

Az 1972-ben készült Petõfi’73 újra "többrétegû" vállalkozás: "forradalmi passiójáték" Petõfi születésének 150. évfordulója ürügyén -- ahogy a korabeli ismertetõ mondja. A vállalkozás nagyszabású: több száz pápai diák saját elõadásában megeleveníti Petõfi sorsán keresztül a 48-as forradalmat. A fiatalok friss tekintete, az 1968-as nyugat-európai diákmozgalmak példája a magyar rendezõ számára alkalmat ad arra, hogy bemutassa: "mi lenne ha…", milyen lenne egy magyarországi diákmozgalom kócosságával, fiatalos naivságával, lendületével. Mi lett volna, ha Magyarországon nem lenne diktatúra, ha az európai eszmék, a forradalmi hullám akadálytalanul átterjedhetett volna ide is. A szép álom persze a menekülõ fiatalok napraforgók közötti reménytelen futásával végzõdik, és a dallal: "Európa csendes, újra csendes…" Kétségtelen Jancsó Fényes szelekjének hatása -- bár mindkettõ a párizsi diákmozgalmakból ered: a jelszavak skandálása, a "tacepao"-k, a túlfûtött viták és érzelmek mind Párizst idézik. Kardos nagyszerûen bánik a diákszereplõkkel, az "amatõrök" -- Kováts Nóra, Can Togay, Xantus János, Mész András, Oszkay Csaba, Csizmadia Tibor, Kánya Kata és a többiek -- egy új mûvészgeneráció megjelenését jelzik.

Az 1974-es Hajdúk újabb mûfajt teremt, a magyar westernt. Kardos mostantól egy darabig megpróbál a közönség felé nyitni: filmje ugyan nem mentes a parabolafilm egyes elemeitõl sem, rendkívül igényes képi világa a magyar film legjobb hagyományait idézi, s végkicsengése is ugyanúgy reménytelen, mint elõzõ filmjéé, de az izgalmas, fordulatos akciókban gazdag cselekménnyel megpróbál kompromisszumot kötni a közönség megnyerése érdekében.

Ezen a filmen és a következõkön kiütköznek Feri gyengéi: a türelmetlenség magával és másokkal szemben, a forgatókönyv és a jelenetek idõnkénti elnagyoltságának jelei. Egyébként rendkívül türelmes és megértõ egyéniség: sohasem bánt meg senkit, inkább visszavonul, ha konfliktusba keveredik, innen ered idõnkénti határozatlansága. Ebben az idõben nagyon aktív közéleti tevékenységet él: a Szövetség egyik titkára, stúdiótanácsok tagja, késõbb a MAFILM rendezõi osztály helyettes vezetõje, majd Nemeskürty István távozása után az újjáalakult Budapest Stúdióban helyettes stúdióvezetõ, késõbb igazgató. Az utolsó években megpróbálja átadni a Stúdiót a fiataloknak: Enyedinek, Kamondinak, Szásznak. Nem rajta múlt, hogy nem sikerül.

Mint mindannyian az osztályból, õ is végig elkerülte, hogy párttag legyen, vagy bármilyen nemtelen szerepet játsszon. Ugyancsak nehéz kötéltánc: mint szövetségi vezetõ, leveleit az adminisztráció hagyományosan úgy írja alá: "elvtársi üdvözlettel", amin nem lehet változtatni, bár mi igazán nem vagyunk "elvtársak". Haláláig így üdvözöljük egymást, nem kis iróniával.

A következõ két film (Ékezet, Egyszeregy) elõtt és közben Kardos Ferenc felfedezi maga számára a televíziózást, ahol szintén új mûfajt teremt: a Cimbora Szabó Mártával készített gyermek-magazin sorozata az igényes nevelés és szórakoztatás új útjait fedezi fel. Irodalom és képzõmûvészet, film és zene, játékosság, képzelet és nevelés szerencsés ötvözete a mûsor. Nagyon megfelel a rendezõnek, aki kényelmességbõl és az elszenvedett ütések hatására egy ideig nem akar vagy nem tud kockáztatni, ugyanakkor fantáziáját és játékosságát, a gyerekek iránti beleérzõ képességét nem vesztette el.

Pedig a legkockázatosabb, legnagyobb szabású vállalkozás még hátra van: a Mennyei seregek. Öccsével, Kardos Istvánnal -- akit maga "nevel" középiskolai tanárból az egyik legjobb magyar forgatókönyvíróvá -- Zrínyi Miklós életének utolsó szakaszát, a nevezetes vadkan-epizódot dolgozza fel. Kardos szakít a megszokott "parabola-látásmóddal", a történet már nem húzható rá a mai politikai vagy társadalmi helyzetre, hangsúlyosan megjelenik benne az irracionalitás, a képzelet játékossága. Történelmi dokumentum helyett nagyszabású vízió, arra a játékos feltevésre alapozva, hogy Zrínyi életében megjelenik egy Angyal, az Isten küldötte. Az Angyal csõdje ez a történet: nem tudja megmenteni Magyarországot a széthúzástól, a török uralomtól, de nem tudja megmenteni Zrínyit sem személyes tragédiájától, a vadkantól. Ezen a hazán az irracionális erõk sem segítenek. Mindez egy hatalmas, nagyívû passiójáték keretében, Koltai Lajos és Kovács Attila látvány-interpretációjában.

Újra meg kéne nézni ezt a filmet együtt. Talán most, ennyi év után rájönnénk: miért kerülte el a siker, holott szinte minden anyagi és szellemi eszköz a rendelkezésre állt. Talán késõn jött? Talán a megvalósítás fizikai nehézségei játszottak közre? A türelmetlenség: ha már ott vagyok a helyszínen, legyünk túl rajta minél elõbb? Meg kéne beszélni, könyörtelenül egymás iránt. Nem voltunk elnézõek -, ezt Máriássy megtanította nekünk. Talán több jót kellett volna egymásról mondani, elnézõbbnek lenni egymással szemben. Most már késõ.

Ezután megritkulnak a játékfilmek. Az 1988-as Iskolakerülõk után nyolc év telik el A világ legkisebb alapítványáig. Visszatérés ez a képes beszédre? A kutyamenhelyet alapító Franciaországból jött grófnõ és a koncepciós perben kivégzett férje után kegydíjat kapó asszony történetét Andrássy Katinka és Rajk Júlia sorsa ihlette. A rendezõ -- híven eddigi pályájához -- a kisfiút teszi története fõszereplõjévé egy olyan világban, ahol az emberek és az állatok egyaránt sunyik és aljasok. Szinte végzetszerû, ahogy -- mint elsõ filmjénél, ennél az utolsónál is -- a halál szól közbe: a forgatás elõtti napon hal meg a kiszemelt fõszereplõ, Perczel Zita, aki sok évtizedes emigrációja után a nagy visszatérést tervezte ezzel a filmmel. A forgatókönyv Kardos István egyik legjobb írásából készült. Kár, hogy nem derült ki idejében: a lírai szöveg forgatókönyvként mennyire kidolgozatlan, mennyi benne az elnagyolt szál, jelenet. Mintha Kardos Ferenc érezné: erre a történetre, erre a látásmódra a rendszerváltozás után igazán nem is kíváncsi már a nézõ. A szûkös anyagi keretek között, sebtében leforgatott filmbõl csak a rendezõ makulátlanul tisztességes tekintete néz vissza ránk.

Váratlanul ment el. Még annyi mindenrõl kellene beszélnünk. Meg kellene kérdeznem, amirõl sohasem beszéltünk egymás között: mit gondolt azon a hideg februári éjszakán, 1957-ben, amikor letartóztattak bennünket hármasban Szabó Pistával. Ültünk a Fõkapitányság sötét garázsában egymással szemben, néztük egymást és vártuk: mi lesz velünk? Fel kéne hívjam, hogy végre befejezzük az Erdély leírását, vagy kitaláljuk: mi legyen a Stúdióval.

Késõ. Pedig nem tudunk úgy gondolni rá, mint egy halottra. Mint ahogy önmagára sem gondolhat úgy az ember.