Tiramisú

Produkció már csak elvétve szükséges mindehhez, a (meg)szerzés öröme fontosabb az elõadásnál.

Sose gondoltam volna, hogy egyszer még szurkolni fogok az állami magyar televízióért, mint a felvilágosult abszolutizmus udvari fodrászmûhelyébõl demokráciadúlta rommá lett intézményért. Reménytelenül. Az MTV elõbb cserben hagyott, a TV2-nek föláldozott kettes mûsora 1 (egy) százalékos nézettségnél tartott, amikor nemrég lecsonkolták. Nincs is rá szükség, az emberek a pénzt akarják nézni, a pénz meg a kereskedelmi televízióknál van, a megvásárolt húzónevek, a hosszabb távra kibérelt hazai és idõrõl idõre kikölcsönzött nemzetközi sztárok képében. A pénzhez kell mûsort gyártani, hogy az további pénzeket teremjen. (Szegény közszolgálat még az ellenkezõ hiszemben agonizál, pénzt koldulna a mûsoraihoz, amelyek nyomán újabb mûsorok születhetnének.) "Ha te megveszed az NBA-t, én megveszem Friderikuszt" -- ez az árutõzsde-harc köti le a publikumot, és az alkuszok bekiabálásai közepette emelkedik vagy esik a közös placcon ugyanannak a tíz kicsi dj-nek az árfolyama. Produkció már csak elvétve szükséges mindehhez, a (meg)szerzés öröme fontosabb az elõadásnál: egy diszkósztár helikopteres bejövetele önmagában sokkal nagyobb esemény, mint az a százszor elunt nóta, amelyet aztán mellesleg elénekel, s amelyre igazán nem is figyel senki. A következõ adás-vétel izgalma, a merõ zsigeri kíváncsiság kioltja a két antré közti tartalmakat.

A hazai médiapiac felosztásának háborújában a kilõtt mûsoridõk, dezertáló mûsorvezetõk látványa köré lerakódik a nemzetközi televíziózás minden hordaléka. Az egykori "olvasó nép országa" ma a harmadik világ sokszázmillió analfabétájának készült kisegítõ meséket bámulja. Az Esmeralda hihetetlen sikerét vélhetõleg csak akkor lehetne felülmúlni, ha valahol egy habókos (mohó?) milliárdos egész frekvenciát vásárolna meg, s naponta reggeltõl-estig folyamatosan játszatna egy történetet (ez a kifejezés persze csupán felületesen használható a neoprimitív narrációkra), a nézõk együtt kelnének, feküdnének hõseikkel. Színészi játékra s más megformáltságokra így végképp nem kellene ügyelnie (most sem ügyelnek).

Ahhoz ugyanakkor szegények vagyunk, kicsi nyelvpiaccal, hogy közvetett, elegánsabb reklámhordozóként, illetve központi költségvetésbõl fenntartható alternatív kulturális csatornákról álmodozzunk. (A színvonalas, békebeli filmklub és kevésbé színvonalas Kárpát-medencei szolgálgatás ötvözetét nyújtó Duna TV roppant luxus; elodázhatatlan fejlesztése kivihetetlen lesz, egy összállami fúzió pedig tönkreteszi.) A kereskedelmi tévék mûvészeti kínálata -- természetesen -- a gyarmati áruházakéra emlékeztet: a töméntelen dömping, bóvli és hamisítvány mellett feltûnik a couleur locale áruvédjegye (lásd Nyugat), és itt-ott kósza sorminták szegélyezik a pultokat, jelezve a kulturális illemszabályok betartását, ami igazán méltánylandó gesztus egy kereskedõtõl. A Muszáj Herkules például mindenkinek jól jöhet a Herkules, a JAG és a Magnum után éjjel háromnegyed kettõkor, ha valaki meg csak a versre volna kíváncsi, hát az felhúzza a vekkert, ahogy ausztrál olimpiák idején az úszódöntõkre szokta.

Miképp a vers (éjjel) nem az, aminek látszik, hanem valami helyett áll, úgy minden más árú is valami egyébnek a képviseletében lehet kelendõ. Ez az egyéb: a mindenkori divat. S mert a divat egynemûsít, a legkülönbözõbb mûsortípusok kísérteties hasonlóságot mutatnak. Olyan ez, mint az olasz sütemény magyarországi karrierje: ma már minden cukrász kitesz a vitrinbe egy tálat, amelyen igen változatos színû-állagú-ízû tésztadarabok kapják ugyanazt a feliratot, néhol a nagyobb meggyõzés érdekében csokoládéval rá is csurgatják: TIRAMISÚ. Nem az. De a divat nagy úr, a cukrász megcsinálja, a közönség megeszi. Lehet tehát, hogy az egyik mûsor eredetileg vetélkedõ volna, a másik reggeli hírmagazin, a harmadik meg varieté, mindegyikre fölírhatnák: TALK-SHOW -- érdekes emberekkel. Mert a teljes elarctalanodás korában ez a divat, az érdekes ember. És ki az érdekes ember? Ma is a szakállas asszony. Csak nem a piactéren mutogatják, hanem mûholdon, gigantikus mennyiségben. Az éneklõ rendõr, a feltámadott öngyilkos, a Dalít majmoló író. A kanálhajlítgató, a krokodilidomár, a sörivóbajnok. Aki látta Delont. Védegyletük is van: a hatszázas szókinccsel rendelkezõ szpíker tálalja a többszörösen csõdöt mondott száguldó riporternõt, és viszont. Hol sváda van, ott sváda van minden meghívott kuncsaftban.

Nem csoda, ha a nézõ olykor elvonókúrára az óceánok mélyére menekül. Érezhetik e növekvõ igényt a csatornák is, mint a másnaposságra gondosan felkészülõ szilveszteri vendéglõs: soha ennyi vízalatti filmet nem sugároztak, mint manapság. Érthetõ. A mi érdekes embereink lármája után valóságos áhítattal bámulhatjuk a sas-ráját, amint a mélységes csöndben vitorlázik.