Andric történelmi regényeiben elõre látta a délszláv múltat: a tespedést, a rontást, a vezíreket.

Azért még érhetik meglepetések a magamfajta háborúban hátországi szolgálatra alkalmas veteránt is. Nézem, hallgatom Emir Kusturica televíziós monológját (rövid bejátszások híres filmjeibõl), õ maga sem tündérkedélyû ember, inkább afféle sprõd, de ez nem számítana, hanem a mesterei közt emlegeti Ivo Andricot, a szerb látnokot. Amennyire én tudom: a mostani délszláv háború idején Jugoszlávia-szerte, valamennyi etnikum területén ledöntögették Ivo Andric szobrait, fütyültek rá, hogy õ méltán nevezetes, Nobel-díjas írójuk (egy igazi nagy író), inkább gyûlölték amiatt, hogy több volt, mint a Balkán lelkiismerete, egyszerûen (bonyolultan, árnyaltan és sziklakeménységgel) megírta õket - több évszázadig visszamenõen. Továbbá, bizonyos, hogy Andricot képtelenség a szerb irodalmi kreclibe beszippantani, függetlenül az írott nyelv használatától. Azután, említendõ ama kiváltsága, hogy nem kellett adóznia a titóizmusnak, sem a szocreál ilyen -- olyan, finomultabb változatának. Anélkül dolgozhatott Tito országlása idején, hogy belsõ emigrációba kényszerült volna. Egyszerûen: tûrték és távolból tisztelték.

Nálunk, Csuka Zoltán és Vujicsics Sztoján lenyûgözõ mûfordításainak köszönhetõen, szinte egész életmûve hozzáférhetõ, mégis, az úgynevezett irodalmi beltenyészetben is maximum a Híd a Drinán szerzõjeként tartják számon s tisztelik, mint távoli jelenést. Szerintem, ez mindannyiunk kárára van (beleértve a nem-olvasókat is).

A híres skopljei hidat, a dél-európai török építészet már-már mitikus remekét említve, Kusturica nemigen büszkélkedett a négy évszázados mûtárgy modern tûzfegyverek általi lerombolásával (most külföldiek építik újjá), sem azzal, hogy mindegyik balkáni etnikum töri-zúzza az õket rokonian összekötõ szimbólumokat (irodalom, képzõmûvészet, historikum, építmények, szertartások, kereskedés, film, és így tovább).Végtére is Underground címû agyondíjazott filmjében maró öngúnnyal ötvözve õ sem cselekedett másként.

Ivo Andric számára azonban az irodalom (és benne a világ) az európai hagyomány poétikájához igazodva vált mûvelhetõvé. Történetesen a"híd" sodródó, áramló epizódusait is zenei elvek alapján komponálta, amelyekben megfér nyári békesség öldöklõ csatákkal, tiszta historikum személyes lázálmokkal, szelíd közelképek leírásai a gyûlölködés mély áramaival, kavargás, csillapodás, s nem kitüntetetten szerb, török, bosnyák, zsidó, horvát, magyar, rác, dalmát, makedon igazságtétel szerint. Andric nem volt afféle igazságosztó.

Van egy alig ismert regénye: Vezírek és konzulok, 1812 tájékán, a napóleoni háborúk végsõ kifejletekor játszódik, színtiszta bosnyák helyszíneken. Európai szemszögbõl nézve a világ végén. Persze, a török uralom béklyóiban élõ csarsija (elegyes népközösség) számára a fényes Porta is messze van. A hatalmat megtestesítõ vezírek: pasák, szpáhik bensõ udvartartása mérgezett, a karrierjük forgandó. Amíg látszólagos állandóság uralja az országot, a népcsoportok megférnek egymással. A hegyi falvak népe a városlakókkal. A különféle egyházak befelé élnek. A modernizáció eszméje itt senkit sem háborgat. Mi lehet furább, bizarrabb küldetés az ide akkreditált, két, egymásra fenekedõ, európai nagyhatalom, Ausztria és Franciaország konzulátusaiénál? Háttérben a távlati, még titkolt gyarmatosítás szándékával? Mi fájdalmasan groteszkebb, minthogy a két diplomata köteles szakszerû jelentéseket haza-fogalmazni? És egymás törekvéseit preventíve keresztülhúzni? A pasákkal, agákkal külön-külön szót érteni?

Semmit sem értenek meg a zavaros, vad földrész életébõl. Képtelenek átlátni tanácsadóik, informátoraik segédszolgálati indítékain. Felfigyelnek jelekre, de nem tudnak belõlük logikusan következtetni. Maga a terep is rejtély: miért jó mindenkinek, hogy az utak járhatatlanok? Miért gyûlölködik mindenre egy pravoszláv egyházfi, amikor vallási ügyekben az oszmánok a megvetésig nagyvonalúak? Miféle impulzusra szabadul el a pokol országszerte? Hogy a tombolásban kifáradjon, lecsillapodjon.

Regényt olvasunk: lineárisan a történet kibontakozása kudarchoz vezet, a jelenetek (közösségiek vagy magántermészetûek) érzékletesek, de át meg át vannak szõve víziókkal, hallomásokkal és miniatûr esszékkel, amelyek a civilizációs párbeszéd reménytelenségérõl tanúskodnak. És mégis, mi, olvasók Ivo Andric tolla nyomán beavatási szertartás részeseivé válunk. A csarsija avagy a balkáni népközösségek múlttal fertõzöttek - sejteti az író - a jövõnél, pláne a "haladás eszméinél", amelyekre idegenkedve, elutasítólag tekintenek, még gyûlölt vezíreiket is többre tartják. Mert minden alattvaló a lelke mélyén dölyfös kényúr. A polgár fegyvertelen senki. Az író fegyvert nem viselõ kobzos vagy krónikás: hatalom-nélküli majdnem senki.