Kusturicánál nincsenek szemlélõdõ hõsök, a csöndes idillt hí rbõl se ismeri. Zajló, robogó, hars élet és lidérces álmok gomolyognak vadul lobogó vásznain.

Szép feladatnak látszott: nagyobb í vû pályaképet í rni a szaklapba egy neves kortárs rendezõrõl. Filmtõl filmig vezetõ, jól kivilágí tott, jelzõkarózott és kikövezett útnak vágtam neki, de Emir Kusturica lápra csalt, hol zsombékról zsombékra tapogatózva keres szilárd földdarabot az utazó, és jól teszi, ha a lába elé néz, nehogy mocsárba veszejtsék a rezgõ lidércfények. Kusturica igen jó filmrendezõ, csak a Balkánról jött, ahol másként járnak az órák, és minden emberöltõben egyszer kifehéredik a térkép, megváltozik a folyók szí ne, a szelek iránya. Az imént még az Európa domborzatai és vizei egyik lapját néztük, de most megindultak a hegyek; a közigazgatási térkép finoman körberajzolt rózsaszí n, almazöld és halványkék alakzatai egyszerre összefutottak, és rikoltó, ronda pacák folynak szét a papí ron. De hagyjuk a balkáni mí toszfaragást, megvannak erre a saját embereik, és az egyiket éppen Emir Kusturicának hí vják.

Emir Kusturica pályája a világ vigyázó szeme elõtt indult, reflektorok fényében, makulátlanul. Az Emlékszel Dolly Bellre ? (1981) egy tehetséges fiatalember szabályos elsõfilmje, innen és í gy jöttem, huszonnégyezer csók a családnak. Készült ennél ütõsebb film is a hatvanas évekrõl, hogy messzebb ne menjünk: a Megáll az idõ. A következõ film, A papa szolgálati útra ment (1984) elsõ ránézésre még ebbõl is visszavett. Az untig ismert kelet-európai filmtí pus, a félmúlt, az apák bûneit leleplezõ történetek egy jobban sikerült változatáról van szó. Meghitten ismerõs a helyzet is, amelyben készült: a nagyhatalmú vezér halála után felkavarodik a szenny, megnyí lnak az összeszorí tott, a befogott szájak, kipattannak a jól õrzött titkok. Tito halála után elõbb az irodalom, majd a publicisztika és a film mutatta be a jugoszláv Recsket, Goli otokot, a Jugoszláviát kiközösí tõ 1948-as Komintern határozat belpolitikai következményét. Nálunk „Tito, a láncos kutya" feliratú táblákkal a kézben hajtották utcára a népet, hogy egy hatalmas papí rmasé kutya mögött felsorakozva tegyen hitet Sztálin mellett, miközben vezetõi zárt ajtók mögött szolgálták ugyanezt a célt a Rajk-per elõkészí tésével. Jugoszláviában ezalatt a paródia persziflázsa volt mûsoron, antisztálinista kampány sztálinista módszerekkel. Nem tudom, hogy a közös partizánmúlt vagy a szép gondolatok („egyedül a világ ellen" meg „mi nem vagyunk olyanok, mint azok") ethosza tette-e, hogy a jugoszláv elõadás sokkal gyorsabban és kevesebb vérrel ment le, mint a szovjet változat. Mesa, a szép karrier elõtt álló belügyi dolgozó egy rossz szó, egy sértett nõ, egy ügybuzgó sógor miatt kényszermunkatáborban találja magát; de nem kerül veszélybe az élete, nem terrorizálják, nem teszik földönfutóvá a családját, sõt némi idõ eltelte után levelet í rhat, látogatókat fogadhat, az í téletet elõbb kitelepí tésre enyhí tik, majd feloldják. Két-három nehéz év, és már túl is vannak az egészen. Tegyük hozzá, az 1954-es születésû Kusturicának ezek már régi dolgok, nem vágnak húsba; a Dolly Bell és A papa... tanúsága szerint a kommunista eszmék röhejesek, a mindennapokban való megjelenésük (hivatalos ünnep, taggyûlés, családi értekezlet a demokratikus centralizmus talaján) idiotisztikus. Ezek a filmek úgy láttatják a szocializmust, mint ami átmeneti idõre megbolondí totta, átformálta az embereket, de a felszí nen maradt; sem az életben, sem a személyiségben nem hatolt mélyre, nem érintette az alapokat. A nagy dolgok továbbra is a magánélet szí nterein, ágyban és asztalnál dõlnek el.

Emir Kusturica mintha különös kedvvel és tehetséggel komponálna asztali jeleneteket. A halotti tor, az esküvõ, az utolsó vacsora vagy akár a lakáskiutalás megünneplése életük fordulópontján egy asztal köré ülteti az egymáshoz tartozó embereket, és a valóságos esemény, a konkrét történések szintjén -- evés-ivás, mulatozás, veszekedés, összeborulás -- szinte önmagától, mûv(ész)i beavatkozás nélkül is kirajzolódik a világ, az emberi viszonylatok szimbolikus rendje. Megmutatkozik, ki kicsoda, ki hol áll, ki kivel van.

A papa szolgálati útra ment családi drámája két asztali jelenet közé feszül ki, az elsõn a fiúk hagyományos körülmetélését ünneplik, Mesa a párt kegyébõl még részese lehet a nagy eseménynek, mit sem sejtve ül az álnok Zio sógor és a megbántott szeretõbõl sógorasszonnyá avanzsált Ankica mellett, de odalent már várja a fekete autó. A filmet összegzõ nagyszabású összejövetelen újra együtt ül a szabadban felállí tott esküvõi asztal körül minden fontos szereplõ: ki új életére készül, ki régi ügyeket zár le. Mesa kibékül a sógorával, de a felesége, akinek már ott a hasában a harmadik gyerek, engesztelhetetlen a fivérével. Zio részegen és bûnbánóan, talán számí tásból is, betöri a fejét. A felbomló ünnepi asztalnál egy ábrándos nõi hang a Szép vagy, gyönyörû vagy, Magyarországot énekli, és miközben a megenyhült húg Ziót ápolja, Mesa a pincében meghágja Ankicát, egyszerre állva nemtelen bosszút régi szeretõjén és a sógorán. A durva jelenetnek tanúja lesz a régóta áhí tott bõrfocit rugdaló gyerek, Ankica szégyenében felköti magát a vécéláncra, de nem hal meg, csak öblí t (Kundera bánt el ilyen gonoszul a Tréfa egyik nõalakjával), a nagypapának elege van, úgy dönt, hogy beköltözik az öregek otthonába, és a jugoszláv válogatott 3:1-re veri az oroszokat a helsinki olimpia negyeddöntõjében.

Most állt össze elõször az a nagyjelenet, amely a késõbbiekben Kusturica különös ismertetõjegyévé lesz. Harsány, mozgalmas, sûrû és erõteljes; a szöveg, a zene, a képek külön-külön és együtt nagy mennyiségû verbális és vizuális információt zúdí tanak rá a nézõre, de mindezt összefogja a jól kimunkált szerkezet. A fõ- és mellékalakokból, a középbõl és a szélekbõl, az elõtérbõl és a háttérbõl komponált mozgóképes tablók akkor és ott, egyszerre befogadhatóak és az emlékezetbõl késõbb szinte hiánytalan egészként elõhí vhatók -- nem ismerek ennél döntõbb bizonyí tékot egy filmrendezõ tehetségére.

Elsõ két filmjében Emir Kusturica a jugoszláv fekete film és a cseh új hullám látásmódját szintetizálta. A jugoszláv filmesek legalább másfél nemzedéke, az 1944-es születésû Lordan Zafranovictól a tí z évvel fiatalabb Kusturicáig a hí res FAMU-n szerezte meg a diplomáját. A hetvenes évek a jugoszláv film mélyrepülésének korszaka, az új hullám kifulladását követõ alkotói válság és gazdasági csõd egyszerre -- többé-kevésbé ez jellemzi az évtized kelet-európai moziját. A cseh film sem ekkor élte virágkorát, de mindkét helyen közeli és eleven még az új hullám hagyománya. Ezen a két filmiskolán szocializálódott Emir Kusturica. Az Emlékszel Dolly Bellre? cseh módra groteszk és érzelmes, de otthonról -- a jugoszláv filmtõl és a szarajevói élettõl -- kapta meg sötétebb tónusát. A Cigányok ideje elõtti filmeket -- ide tartozik a szarajevói televí zió számára készí tett két korai darab, az í ró-rendezõ Ivica Matic mûvébõl forgatott 1978-as Nevjeste Dolaze (Új asszonyt keresünk) és az Ivo Andric elbeszélésébõl készült 1980-as Titanic bár is -- az esti jelenetek, a nappal is félhomályos belsõk uralják, földszintes helyiségek apró ablakokkal, pince, félszuterén, fényképészmûterem, sötét padlás; a családi konyhaasztal a fölötte imbolygó, gyér fényû függõlámpával akár a Kusturica-film állandó kellékének tekinthetõ. A fény itt nem arra szolgál, hogy élesen vagy sejtelmesen megvilágí tsa a szépet. Kevés filmrendezõ van, aki olyan állati közönyt mutatna a szépség iránt, mint Emir Kusturica. Nem kedveskedik nekünk bájos gyermekekkel, gyönyörû nõkkel, festõi tájakkal, sem ember alkotta mûvészi széppel. Ahogy másként, nem éppen szigorú keresztényi módon í tél bûnrõl és erényrõl sem. Kusturica számára a létezés maga, az ember élnivágyása és elpusztí thatatlan életereje a legfõbb érték, ami rosszul vagy sehogyan sem fér meg az elvont erkölcsi vagy esztétikai szépséggel. Elálló fülû, túlsúlyos kisfiúk állnak tátott szájjal, pislogó malacszemmel az élet rettentõ csodái elõtt; csapott homlokú asszonyok, tüzes vérûek és hosszútûrõk harcolnak a férfiért, a családért; nagy természetû férfiak két kézzel markolnak a tálba, remegõ hús, véres cubákok, zsí ros bankók és világmegváltó eszmék közé.

A zajló, robogó, hars élettel csak az álmok kelhetnek versenyre, és a kettõ között nincs semmi. Kusturicánál nincsenek szemlélõdõ hõsök, szélárnyékos helyek, a csöndes idillt hí rbõl se, vágóképként sem ismeri, nem leli örömét a részletekkel való pepecselésben és fogalma sincs a pincelépcsõ hetedik fokán hûlt sör kivételes élvezeti értékérõl. Ezt prágai diákként sem tudta eltanulni. Az övéi pálinkákat isznak vizespohárból, vagy felfelé szûkülõ szájú apró üvegekbõl, elõjáték és teketória nélkül másznak rá a nõkre, ököllel, bicskával oldják meg a vitás kérdéseket.

Mi sem tûnik természetesebbnek, mint hogy Emir Kusturica cigányokról készí tse a következõ filmet. A Cigányok ideje persze vadromantikus mese, semmi köze a balkáni vagy kelet-európai cigányok nagyon is prózai sorsához. Kusturica ebben nem követte két hazai elõdjét, Aleksandar Petrovicot és Goran Paskaljevicet. A Találkoztam boldog cigányokkal is vajdasági roma hõsei nem a világon kí vül élnek, hanem a társadalomban, legalábbis a peremén, és változatos kapcsolatban vannak a többiekkel, szerbbel és magyarral, rendõrrel és pópával. Az 1987-ben készült Õrangyal szociográfiai hitelességû látlelet egy kilátástalan nyomorban élõ cigány közösségrõl, amely arra kényszerül, hogy koldusnak, tolvajnak adja el a gyerekeit Olaszországba. Kusturica nemcsak hogy felhasználja a témát, de el is mondatja az egyik szereplõvel, hogy errõl már készí tettek filmet.

A Cigányok idejében vasvillával hányta össze a mûfajokat, egymás után és egyszerre jelennek meg a bûnügyi és kalandos történetre, a románcra, a giccses melodrámára jellemzõ fordulatok, de nem valószí nû, hogy Kusturica sokat bí belõdött volna mûfaji kérdésekkel. Megvolt a történet váza, Gordan Mihic provizórikus forgatókönyve, Goran Bregovic eredeti meg a romák autentikus zenéje, megvoltak a figurák és a szereplõk -- köztük olyan öttalálatok, mint a nagymamát játszó Ljubica Adzovic (amatõr) és a maffiózó-pátriárkát adó Bora Todorovic --, ami több mint elég volt ahhoz, hogy mozgásba hozza Kusturica kivételes képességeit, áradó mesélõkedvét, legendagyártó, mí toszteremtõ képzeletét, dallamra, ritmusra táncoló képeit, szürrealista álomjeleneteit -- a pattogó labdát Milánó dómja elõtt, Azra felhõkkel úszó menyasszonyi fátylát --, a mozgókép mint összmûvészet teljes fegyverzetét.

A Cigányok ideje után Emir Kusturica nagy vállalkozást tervezett: filmre vinni Ivo Andric Bosznia négyszáz évét átfogó nagyregényét, a Hí d a Drinánt. Ezt a munkát hagyta félbe egy amerikai ajánlat kedvéért. Az Arizonai álmodozók felejthetõ epizód a rendezõ pályáján, az amerikai álom megfejtetlen maradt. Andric regényébõl azóta sem lett film. Kusturica azt állí tja, hogy visszariadt a roppant feladattól. Kötve hiszem: nem az a visszariadós fajta, ráadásul még nagyobb fába vágta a fejszéjét. Az elsõ világháború kitörésével záruló regény mégiscsak a múlt biztonságos terepére vezet, Kusturica viszont tûzhányóba ugrott, amikor Jugoszlávia utolsó ötven évérõl akart mitikus történelemmagyarázatot adni. Az Underground a legszélsõségesebb fogadtatásban részesült, a cannes-i nagydí jtól az életveszélyes fenyegetésekig.

Emir Kusturicát nehéz megfogni. Folyvást ellentmondásba keveredik, egyik szavával a másikat cáfolja, Jean Vigótól Felliniig, Dosztojevszkijtõl Garcia Marquezig a legellentétesebb rendezõket vagy í rókat nevezi meg példaképének. Ezzel szemben tapasztalati tény, hogy gátlástalanul lop mindenbõl, ami csak az útjába kerül. Hol zabolátlan balkáni õstehetségnek, hol kimûvelt intellektusnak mutatja magát, hol mindkettõnek egyszerre, már magam sem tudom, mit gondoljak, de abban bizonyos vagyok, hogy az alvajárók biztonságával és egy hályogkovács bátorságával dolgozik. Az elõkészí tés során talán már észben és kézben tartja az anyagot, de amikor elindul a forgatás, mintha a lovak közé dobná a gyeplõt. A Cigányok ideje a sikerültségével, az Underground a grandiózus kudarcával egyformán sokat árul el Kusturica mûködésérõl. Sokért nem adnám, ha elolvashatnám az eredeti forgatókönyvet, ha végignézhetném azt az elsõ, öt óra negyven perces változatot, amit több menetben kurtí tott meg a mozikban vetí tett 169 percre. Ez a megállást, kortynyi lélegzetet nem hagyó fékevesztett rohanás, a legprofibb akciófilmet is megszégyení tõ, forráspontig heví tett, sistergõ, töményre besûrí tett anyag talán emberibb léptékû és tempójú lett volna kétszeres idõben szétterí tve. De a lényeget illetõen nem változhatott meg. Tanulságos volt végignézni a Duna Televí zió sorozatában A papa szolgálati útra ment vagy a Cigányok ideje többrészes változatát. Az új jelenetek, a részletezõbb elbeszélés dacára megmaradtak ugyanannak a filmnek, és nincs okunk feltételezni, hogy az Underground esetében nagyon más lenne a helyzet.

A Cigányok idejét azért néztem meg többször, mert szeretem. Az Undergroundot azért, mert nyugtalaní t. Nem tartom bûnös filmnek. Csak elhibázottnak. Azt sem hiszem, hogy a meg nem gondolt gondolatok, téves politikai í téletek vitték félre. De innentõl már a spekulációk ingoványos terepére lépünk. Az Undergroundot rendezõ Kusturica nem apologetának szegõdött. Dehogy akarta tisztára mosni Milosevicet vagy Milosevic rezsimjét. Nem akart képviselni sem kisjugoszláv eszmét, sem nagyszerb gondolatot. Annál kevésbé, hogy ezeknek egyik alaptétele: bosnyákok pedig nincsenek. Hogy vannak bosnyákok, annak Emir Kusturica az eleven cáfolata, filmjeivel együtt. Az Emlékszel Dolly Bellre? vagy A papa szolgálati útra ment vásznán csupa szarajevói õslakó ügyködik. Tökéletesen normális, hétköznapi emberek, csak más nevet viselnek, más hiten vannak (vagy más hitet tagadnak meg a világforradalom nevében), más szokásokat tartanak, más ételeket esznek, mint -- szintén sokféle -- polgártársaik. Kusturica dühös a Nyugatra, mert nem érti a Balkánt, és mélységes tudatlanságában többet árt, mint használ. Ha olvastátok volna a Hí d a Drinánt, kevesebb ostobaságot mûveltetek volna. De majd én megmutatom nektek. Í gy készült az Underground, annak a médiumnak a nyelvén, amely sokkal nagyobbat szól, sokkal több embert ér el, mint az irodalom, és amelynek eszköztára maradéktalanul a birtokában van.

Az elkészült film azt bizonyí tja, hogy Kusturica tévedett. Õ sem érti, õ sem tudja megmagyarázni, ami most a Balkánon történik. És nem játszható el az utolsó jugoszláv szerepe sem -- mégiscsak a szerb-magyar-zsidó Danilo Kis volt az utolsó jugoszláv, aki meghalt még azelõtt, hogy kitört volna a gyalázat. Nem tartható fenn egyszerre a békében együtt élõ népek szép és nagy országának (amit vétek volt szétrobbantani) és a titói Jugoszláviának mint nagy hazugságnak a képe. Hasonló ellentmondásba keveredik a partizán múlt felemlegetésekor: Jugoszlávia (egyes) népei ellenálltak a náciknak; a zsarnoki hatalom hamis mí toszra épí tette legitimációját, a hõsök tüzénél mûpartizánok meg sok kis usztasa sütögette a maga pecsenyéjét. De nem járt jobban Kusturica a szerbekkel sem: nem kértek abból a nemes igyekezetbõl, amellyel az elsõ számú közellenségnek kikiáltott szerbek becsületét akarta helyreállí tani.

De, ha lehet, még kegyetlenebb csapást mért rá, hogy saját közege, a film is ellene fordult. Az Underground kicsúszott a kezébõl, fölébe nõtt, lesodorta a lábáról. Nem tudott ura lenni a nyelvnek, a történet(ek), a figurák, a motí vumok és metaforák mind önálló életre keltek, és saját logikájukat, törvényeiket követték. Kusturica mindig is hajlamos volt a barokkos túlzásra, zaklatottságra, tobzódásra, ami az Undergroundban felfokozottan, túlhajtottan jelentkezett, ez egy veszélyes film, meg lehet részegedni tõle.

Amikor ezt í rom, NATO-gépek bombázzák Jugoszláviát, Belgrád népe az utcán tüntet vagy mocskos óvóhelyeken zsúfolódik össze rettegve; a jugoszláv hadsereg iskolákban, kórházakban helyezi biztonságba az értékes haditechnikát és csapatösszevonásokat hajt végre Koszovóban, ahonnét tí zezerszám menekülnek az etnikai tisztogatás elõl az albánok. Itt vonaglik a szemünk elõtt Európa utolsó soknemzetiségû régiója, a Balkán. Ne nevezzük multikulturálisnak, ez a szép gondolat jóval késõbb, nosztalgikus visszasí rás formájában jelentkezik majd. Elõbb még tûzzel-vassal választják szét egymástól a népeket, és a nagyhatalmak asztalán vonalzóval meghúzott új határok közé terelik õket. Sok kis acsargó, etnikailag tiszta állam születik, és negyven vagy ötven évre megint megáll az idõ a Balkánon.

Ez most nem a mûvészek ideje. Emir Kusturica is erre a belátásra juthatott, mert Fekete macska, fehér kandúr címû legújabb filmjében csöndesebb, biztonságosabb vizekre hajózott, megtért ártatlan romái körébe.

Emir Kusturica filmjeit a Duna TV vetítette.