A magyar dokumentarista a szabadság kis köreit járva a tébolyult történelembe botlik. És õrangyalokba.

Dokumentumfilmezni nehéz: a filmre vett valóság nem tud olyan érdektelen lenni, ellentétben képzelt hõsök kitalált történeteivel, hogy ne volna figyelmünkre érdemes. Ami mögött megszenvedett sors feszül: odahagyhatatlan. Kevésbé fennkölten: az élet -- ki tudja, hogy csinálja -- érdekes, különben nem bírnánk végigülni. Ezért van, hogy a szemle harmincöt dokumentumfilmje közt egy rosszat sem láttam. De jót sem -- tenném hozzá máris erõs túlzással, igaztalanul az egyes filmekkel szemben, mert mindegyik tisztes munka (a Dunai exodus hatvan perce pedig éppenséggel az a fekete-fehér mágia, amire a filmszalag rendeltetett), de alapos okkal a mûfajt illetõen. A dokumentumfilmben ugyanis jóval több van, mint amire mi -- alkotók, nézõk -- használni szoktuk. És ezt az alapjáraton, a szociográfikus érdeklõdésen, a társadalmi szolidaritáson túli költõi többletet olykor évszámra nem találom az amúgy rendkívül becsületes és létfontosságú magyar dokumentumfilmekben. Nehéz sorsokat gyakran látni, emlékezetes képeket csak elvétve. Pedig van rá esély: a Cigányoktól és a Vízkereszttõl Huszárik dokumentum-líráján Gazdag szociogroteszkjén (Hosszú futásodra mindig számíthatunk) és Salamon egypercesein át (Egy nap a szeméttelepen) a Kolorlokál személyes városnaplójáig több példát is hozhatunk.

Nehéz körülírni, mit is hiányolok: nem mûvészkedést, nem bölcselkedést, nem szociolírát, vagy "szép képeket", hanem azt a bátorságot, hogy a dokumentumfilmes merje rendezõnek tekinteni magát. Hiába mondogatja a kritika immár évtizedek óta, hogy a valóság dokumentálása önmagában éppoly kevéssé bizonyító erejû, mint díszletek közt ágáló színészeket filmre venni, nincs sok foganatja. A dokumentumfilm a régi síneken fut tovább, az "igazság", a "valóság" felé. A dokumentumfilmes, attól tartva, hogy csorbítaná filmje objektivitását, ritkán mer személyes lenni. Pedig a személyesség éppenséggel az igazmondás feltétele, s nem akadálya. Többletteher, nem pedig könnyebbség. Mert a személyesség nem parttalan, a mûvészet szigorú játékszabályai kötik, nem ajánlatos slamposan szerkeszteni, pongyolán bánni a képpel, mert akkor az lesz, amit mi akarunk. Márpedig ennek a korlátlan hatalomnak nem sok köze van a mûvészethez. A mûvészet, akár a demokrácia, megosztja a hatalmi ágakat, az "igazságot" a rendezõ, az élethelyzet és a mûfaj csak együtt, egymással vitázva, küzdve mondhatja el. A lassúság, kuszaság, unalom nem pusztán stiláris probléma, hanem kontrollvesztés, ha a rendezõ személyes vízióját nem korlátozza sem a lefilmezett esemény, sem a mûfaj játékszabálya, ott zsarnokság van minden mondatban, minden képsorban. A dilettantizmus biztos ismérve: azt hinni, hogy az igazság ideát van, hogy már a mû megalkotása elõtt létezik, itt van a fejemben gondolja a dilettáns játékfilmes, ott van a kamerám elõtt, véli a dilettáns dokumentumfilmes. Nincs ott; a nyelvvel, a kamerával, a nyíltszíni drámával, a szereplõkkel folytatott küzdelembõl születik meg, ha ugyan megszületik. A dokumentumfilm sikere kilencven százalékban azon áll vagy bukik, sikerül e becserkelni a témát, súlyos és drámai (vagyis látványos) eseményt találni. De a beleélés és szenvedélyes érdeklõdés nélkül sem nyomára akadni, sem végigkövetni nem lehet a történetet, nem elég nyomni a gombot, a rendezõ fejében ott kell lennie minden eshetõségnek, minden fordulatnak, hogy rajta lehessen a kamerájával, különben három lépésben mattot ad neki a valóság. A szemle dokumentumfilmjeiben sokszor bekövetkezett. Nem lehet például tíz perces (sem nem informatív, sem nem drámai) vágóképet mutatni egy földárverésrõl, mert nincs az a nézõ, aki ezt a tortúrát eltûri. Nem lehet azt gondolni, hogy minél többet beszél egy riportalany, annál többet fog elmondani. A dokumentumfilm nem élhet vissza azzal, hogy minden ember végtelen mikrokozmosz, a portrét meg is kell festeni. A helyzet annyival súlyosabb, hogy a kapuk elõtt (sõt már a tévék legnézettebb mûsorai között) ott egy újfajta, fényesre lakkozott, áramvonalas bulvárdokumentarizmus, amelynek látványos semmitmondásával csak egy magát mûvészetnek, s nem pusztán mozgóképes szociográfiának tekintõ valóságfilmezés veheti fel sikerrel a versenyt.

Mélyföld krónikásai

Almási Ózd-sorozatában vagy Schiffer Videoton-sztorijában is a testközelségtõl lesznek publicisztikánál jóval többek a rendszerváltás áldozatairól szóló dokumentumok, a rendezõ, akinek élete évekre összefonódik egy csoport balsorsú ember életével, nem messzirõl jött idegen többé, hanem -- ha sorstárs nem lehet is -- beavatott rokonlélek. Mindkét film az illúziókkal szembesít, Almási a múlt illúzióival, azzal a sorsrontó reménykedéssel, hogy miközben a tegnap szerény biztonsága talpalatnyivá zsugorodik, majd kicsúszik a lábak alól, az ózdiak még mindig régi dicsõségükbe kapaszkodnak. Schiffer hatrészes Fehérvár-sorozatának elbocsátott munkásai is tragikusan élik meg a múlt összeomlását, de nekik nagyobb az esélyük az újrakezdésre, Fehérvár, Ózddal ellentétben, prosperáló térség (a Philips, a Ford és más világcégek néhány év alatt kétszázmilliárd forintot ruháztak be itt). A Törésvonalak III. része (a sorozat utolsó darabja) azt mutatja, ebben sincs sok köszönet. A fehérvári sikertörténetek hideglelõsebbek, mint a munkanélküliség rémtörténetei. "Nálunk az ember a legfontosabb." -- mondja az egyik óriáscég személyzetise. Schiffer jó érzékkel közbekérdez: "Hát nem a profit?" -- "Igen, a profit az elsõ, de a profitot csak jó emberekkel lehet elérni." -- vágja ki magát a referens. Így is van, csakhát a fehérvári munkaerõ igazából azért becses, mert olcsó (tizedéért robotol, mint német vagy francia társa), és korlátlanul kizsigerelhetõ, mert az elmúlt években csontjába ette magát a félelem a munkanélküliségtõl. Falanszterben járunk, a (hazai mércével mérve) jól fizetett kényszermunka patyolattiszta üzemcsarnokaiban. Érdekvédelem nincs, van viszont önigazgatási meeting, ahol a munkás elmondhatja építõ javaslatait a véleményére szívrepesve váró világvállalatnak. A Szabadnép-félórák, a húsprogramot megvitató KISZ-gyûlések (máig nem értem, miképp kellett volna egyetemistaként a vágómarhatenyésztést támogatnom) baljósan mézédes közszelleme lebeg a futószalagok felett. Horror, hány élete van a gonosznak? Hány alakban képes újra és újra visszatérni?

Nagytörténelem, nagyipar. A kisember mindig a rövidebbet húzza. A magyar dokumentumfilm hagyományos erénye, hogy alulnézetbõl filmez, sorsokban gondolkodik, s nem a nagytörténelem szempontjai szerint. Nem kérdéses, kinek az oldalán van az igazság, az érdekeinkre hivatkozó kaján História újra és újra ránk töri az ajtót, fordítva ritkán szokott történni. A privátmagyarország feltérképezését nem Forgács Péter sorozata indította el, hanem Sára Pergõtûze, Ember Judit Pócspetrije, a Gulyás testvérek Málenkij robotja, Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia Recskje. A visszaemlékezésekbõl ugyanaz a történet rajzolódik ki, mint Forgács archív-sorsmontázsaiból: privátmagyarország nem volt, talán nem is lesz, örök harcban áll azokkal a gigászi erõkkel, amelyek -- hol államosítva, hol magánosítva --, újra meg újra megpróbálják bekebelezni. És rendre alulmarad, és rendre talpra áll. Mint Elek Judit "szabad embere" a máramarosszigeti zsidó mérnök és amatõr hegymászó, aki a haláltranszport elõl a havasokba szökött, és mert volt mersze félni, megmenekült, hogy aztán Sinistra abszurdját is ép lélekkel állja. Régi történet, de hát mi dolgunk vele? Csak annyi, hogy most is ajánlatos tudni, hogyan szökhet ki a szoros õrizetbõl a halálraítélt, állam és polgár háborújának a rendszerváltással korántsincs vége, csak a módszerek és a csataterek mások. Ha Schiffer utópia-kritikájának nem hinnénk, mert a jövõt még nem ismerjük eléggé, ahhoz, hogy ne bízzunk benne, Dénes Gábor Zárójelentésén fenn fogunk akadni. Elsõre csak jól megvágott, pergõ riportfilmnek látszik az egészségügy katasztrofális helyzetérõl, a szociológusok, orvosok helyzetelemzéseiben nincs félmondatnyi üresjárat (a vágóképekben annál inkább, minden tévéhíradóban ezeket a málló falú kórtermeket látjuk, az ágy fölé hajló nõvért, meg a villogó monitorokat, kivétel talán csak a film elején boncasztalra dobott tetem, azt meg kár volt megmutatni, a film nélküle is sokkoló). Már akinek, frissek-fittek vagyunk, mi közünk hozzá? Csak annyi, hogy negyvenhárom éves kárpát-medencei férfiemberként két-három éven belül jó esélyünk van egy végzetes szívrohamra, ha megúsznánk, néhány évvel arrébb nikotin vagy az olcsó szeszek állítanak falhoz, és ha még mindig nem értettünk a szóból, hogy ez itt nem nekünk lett kitalálva, rosszul táplált kisnyugdíjasként biztos elvisz az elsõ komolyabb influenza. Peregnek ránk a baljós tények: az elmúlt húsz évben háromszorosára emelkedett az ötven év alatti magyar férfiak halálozási rátája, évtizeddel csökkent az átlagéletkor, egy ma születõ cigánygyerek tíz évvel hamarabb fog meghalni, mint egy nem cigány, Kõbányán hat évvel kurtább az élet, mint a Rózsadombon. És így tovább. Nincs hadüzenet, csak névtelen hõsi halottak hekatombái. Mint századokkal ezelõtt a pestis után, most is fogadalmi oszlopokat kellene állítani a magyar falvakban és városokban: infarktus-emlékmûveket, stressz-táblákat, az ismeretlen alkoholista sírját. A filmnek csak egy hibája van, szakértõk és illetékesek beszélnek benne, nem az áldozatok. Dénes Gábor helyében a folytatásban, a Gulag-filmek mintájára eléjük raknám a mikrofont, meséljék el lágertörténetük, milyen volt idehaza a málenkij robot, hogyan húztak le negyven évet a Lángban, harmincötöt a lõrinci fonóban vagy a Csemege (Meinl) pénztárgépe mögött?

Esendõ õrangyalok

Angyalok évada jött el a magyar filmben. "Az õrangyalom egy barom" -- mondja a Visszatérés félkegyelmûje. Ahogy elnézem Grunwalsky filmjében azt a vad falusi bûntelevényt, legfeljebb felnyírt hajú õrzõ-védõ angyal vigyázhat szegény Lovasira. A régi rend harcos angyala az új esendõ angyalra. Mert hiszen, ha nem égi küldött, szeráfi énekével, sebezhetetlen együgyûségével, hogyan máshogy kerülne a bûnfilm sûrû sötétjébe ez a különös figura. A szentképecskék megbocsáthatatlan téveszméje szerint az angyalok légiesek és unalmasak. Pedig az angyal mulatságos ("megbotlik óriás két szárnyában, ha lép"), Jancsónál is a buta auguszt sírásó hátán nõnek hungarocell-szárnyak. Ha angyal száll le Babilonban, abból nem lehet más, mint tragikomédia. Annyira kínosan nem illik ide. Mégis, az angyalok valamit tudhatnak rólunk, amit mi magunk sem, ha a bajban folyton itt teremnek.

Nem a skolasztikus egyházdoktor szól belõlünk, metaforát keresünk, akár a filmek, arra nézve, van-e még helye a jóságnak e bûnbe bódult és közönyös világban. Igen, van aki a mindenkori gettóba zártak, elhagyottak, kiközösítettek védelmére kel. Ha így gondoljuk el az angyalt -- és a hitbéli giccset, a hõsies pózt, az érzelgõsséget felejtsük el, mert embert csak esendõ ember menthet -- a dokumentumfilmen is átrepülhet. Megesik például olyasmi, hogy valaki fejébe veszi, szellemileg sérült kamaszokkal fog színielõadást tartani, hónapokon át próbál velük, kínkeservesen, mert csonka-bonkák a lelkek, nehezen forognak a gondolatok, görcsösek, ficamodottak a testek, de végül mégiscsak ott játszanak a színpadon. Az elõadás persze olyan, amilyen lehet, nem a Taganka, Bob Wilson vagy Peter Brook társulata jut róla eszünkbe, de nem is ez a lényeg, hanem ami addig történt. Ahogy a leírt, sutba vágott, berozsdált lelkek e játék-terápiától csikorogva életre kelnek az kész csoda. Játék az egész, rakja helyére a csodát Zelki János: senki nem akarja itt senkivel sem elhitetni, hogy a szellemileg sérült gyerekek ugyanolyanok, mint a többiek. Mások, de nem értéktelenebbek. A próbák során önbizalmak gyarapodnak, szerelmek szövõdnek, Dawn-kóros Romeók és Júliák találnak egymásra, hitetlenkedve látjuk, mert a fene nagy szépségkultusz nem hagyja megtanulnunk: a boldogság számára közömbös az edény formája.

Ahogy az emberi tartás, az erkölcs sem a boldog kevesek kiváltsága. Sõt, odalent ugyanazt megemelni százszor nehezebb, és -- láss csodát megint -- megemelik. Széthullott faluszéli család, gyûrt arcú alkoholista apa, mosónõszerû csapodár anya, hét szép gyerek, némelyik más apáktól, az egyik a vakok intézetében, a másik a mozgássérülteknél, nõdögélnek elvadultan az országban szerteszét, mígnem egyikük, a legidõsebb (már huszonéves) nagylány nekiindul, és megkísérli újra összefogni a széthullott családot, egy csokorba kötni a pipacsokat, úgy ahogy sikerül, megint alig hiszünk a szemünknek (Tölgyesi Ágnes: Pipacsok). Budakeszi, hajléktalan-telep. Ruhát osztanak a csöveseknek. Szabott rendje van, kinek mennyi jár. Egyikük már három-négy pulóvertõl dagad. Kitör a népharag: a tolvajt kidobják a teleprõl (nem ez volt az elsõ árulása). A kamera utána fordul, s látjuk amint az egyik hajléktalan (egy igazságérzettõl kapatos fiatal férfi) még a tolvajt felé rohan és nekiesik, agyba-fõbe rugdalja, mire társai lefogják. Majd a gondnoknõ korholja szelíden: meg akarod ölni, börtönbe akarsz jutni, nem volt neki elég büntetés, hogy kiraktuk a jóból? Nem veszed észre, hogy az önbíráskodással szétversz itt mindent? Micsoda képtelen erõfeszítés megint: hajlék épül a hajléktalan szállón, társadalom a társadalomból kihullottak között, talán már csak ott, köröttük csupa rom. (Mihályfy László: Igazságtétel). De mielõtt elragadna bennünket a homeless-romantika, nézzük meg e film párdarabját is (Lénárt Imre--Hudák László: A tequila-banda), ott nem válik be a kamera-terápia (az egyik alkotó maga is hajléktalan), a felvevõgép nem az önismeret eszköze lesz, hanem az agresszió, a csoporton belüli hatalmi harc fegyvere.

A szabadság kis köreiben gondolkodni, nem a politikától várni angyali tetteket, hanem magunkban bízni eleitõl fogva, kis lépésekkel átkelni a végtelen aruvimi erdõn, szívós aprómunkával életre kelteni mondjuk egy kistelepülést, mint azt Pilisszántó mészégetõbõl lett jókedvû, örökmozgó polgármestere teszi, és nem azért, hogy Szántó gazdag, rátarti nagy falu lehessen, hanem hogy jó legyen ott élni (Fuzik János: A kõ volt a kenyerünk) vagy akár csak egyedül dögönyözni a kövér földet, fenntartani egy paraszti gazdaságot (Buglya Sándor: Nem mindenki Szabó Géza ám), a mai magyar dokumentumfilmezés érdeme, hogy ezt a látszólag jelentéktelen kistörténelmet a nagyhistória mellé, sõt fölé emeli. Mert ez tart meg, és ez menthet meg, ha úgy hozza a végzet.

És a végzet mifelénk különösen gyakran hozza úgy, már csak azért is, mert ezt a mikrocivilizációt sohasem becsültük eléggé. De azért volt, és van, és ellenszegül a pusztulásnak. A hajdani mindennapok hordalékából szerkesztett Privát Magyarország sorozat dokumentumait épp élet és halál, a kiegyensúlyozott magántörténelem és a tébolyult közhistória örökös árapály-hullámzása teszi egyszersmind kozmikussá és mágikussá. De talán soha ennyire erõsen, mint most a Dunai exodusban. Ennek a filmnek nem egy személy, nem egy család, hanem egy egész közösség a hõse, pozsonyi és bécsi zsidók, akik elhatározzák (1939 nyarát írjuk, ez az utolsó pillanat, amikor még elhatározhatnak bármit is), hogy az üldöztetés elõl Palesztinába menekülnek. Kibérelnek egy magyar és egy szerb dunai sétahajót, melyek a Fekete-tengerig szállítanák õket. Az "Erzsébet királyné" kapitánya, Andrásovits Nándor, kitûnõ szemû amatõrfilmes, megörökíti a gyötrelmes dunai exodust. Majd egy év múltán egy másikat is, a besszarábiai németek kényszerû hazatelepülését. Ez a keresztmozgás, a zsidó exodus és a német exodus párhuzama (kiegészülve egy filmre nem vett, de felemlegetett harmadik -- lengyel -- exodusszal, hiszen a besszarábiai kitelepülõket Poznan környékérõl elûzött lengyelek helyére telepítik) megsokszorozza, és egyszersmind mindenki számára átélhetõvé teszi a botrányt. Ahogy a fasizmust sem lehet német ügyként szemlélni, az exodust és a holocaustot sem érthetjük, meg ha azt hisszük, hogy csakis zsidókkal eshet meg. A Dunai exodus máig érõ történetet mesél, s nem egy befejezett, lezárt, mégoly borzalmas történelmi pillanatot. Mindaddig új fasizmusok és új holocaustok fenyegetnek, amíg a történelem így le tudja rohanni magánéletet, amíg a vidám sétahajó egyik napról a másikra ördögi hajóhintává változhat, mely ide-oda röpíti a nem kívánatossá lett népeket.

El lehet ugyanezt mondani történészi szakmunkákban is (Forgács különben a korábbiaknál is alaposabb kutatómunkával térképezi fel a két exodust), de ezt a félelmetes sétautat, ezt a kísértethajót, ezeket a rettegésbõl örömbe, örömbõl kétségbeesésbe útrakelõket látni kell. Ha ugyan bármiféle hitrõl még szó lehet, a szemünknek egyelõre még hiszünk. "Filmez?" -- kérdezi egy álmából ébredõ pozsonyi menekülõ a kapitányt, Forgács szájról olvassa le utólag és írja ki a filmszalagra a rég elszállt kérdést. "Igen. Filmre vettem." -- válaszolhatná a kapitány, aki mint tudjuk, isten után az elsõ. És a hajó megy, a szenvedések és reménységek története tovább pörög, jó látni, hogy a hídon 1998-ban is állt valaki.