A szemle kisjátékfilmjei kis örömöket okoztak. Többek között nem próbálták eljátszani a nagyok szerepét.

Óriási száj, szuperközeliben, amint kinyílik, s benne a nyelv és a fogak helyén egy hatalmas szem. A száj bezárul, majd ismét rányílik a szemre. Aztán ritmikusan: száj, szem, száj, szem… Az expresszív képet Örkényi Antal kísérleti animációs filmjében, A nyúl teremtésében láttam. Nagyszerû logója lehetett volna – akár ama téves asszociációkat keltõ felfelé liftezõs helyett – a Harmincadik Magyar Filmszemlének: a Corvin mozi tereiben csoportokban locsogó megannyi értõ száj, ahogyan közölni akarja, mit látott éppen a vetítõterembe bejutott szerencsés szem.

A nyúl teremtésében egyébként az animátor-teremtõ komoly erõbedobással – egyetlen nyúlgerinc ritmikus ficánkoltatásával – végül egy közönséges mezei nyulat teremt. Ha szemtelen vagyok, ez meg a honi filmgyártás. Ahol az elszánás az elõzõ évekhez képest tényleg heroikus, s ez a filmekbõl is visszaolvasható, hiszen aki ma filmez, a közönség elé jutás, sõt, lassan már a fizetség esélye nélkül, csak megszállott lehet. Másrészrõl pedig mintha elemi filmteremtõ gesztusok újratanulása folyna, amiket egyszer már az arany idõkben a magyar film is tudott. Hogyan lehet megfilmesíteni egy igazi magyar mítoszt? (6:3) Melyek a melodráma alapszabályai? (Egy tél az isten háta mögött, Közel a szerelemhez) Lehet-e fõiskolai vizsgafilmekkel egyenesen a televízió nagyközönségéhez szólni? És így tovább. A zsûri nem volt meghatódva a biztató részeredményektõl, nyilván ezért nem adott ki néhány fontos díjat. A szakmai közönség viszont igen. S ezért honorálta felfokozott érdeklõdéssel az idei Szemle legszürkébb filmnyulát is.

Mindenki a jó és rossz elõjeleket mérlegelte. Látszik-e már valami az új évezred magyar filmjébõl – mert úgy tûnik, lesz ilyen –, vagy csak a régit fogják feltalálni újra az évtizedes pauza után? Ha jól mennének a dolgok, a kísérleti és kisjátékfilmek mondanának errõl a legtöbbet. Hiszen aki egy-két kisfilmben bizonyít, annak néhány év múlva a nagyjátékfilmes mezõnyben kell felbukkannia. Mindez távolról sincs így. A kisjátékfilm sokszor kényszerpálya, évrõl évre komoly nevek is – idén Szász János (Temetés), Szederkényi Júlia (Bóbita) –, akiknek egy egészséges filmgyártásban két-három évenként kellene nagyjátékfilmhez jutniuk, kisfilmekkel szerepeltek. Az elõzõ évek jó emlékû kisfilmalkotói (Mispál Attila, Mészáros Péter, Cs. Nagy Sándor, Bollók Csaba) közül pedig egyedül Bollóknak sikerült elsõfilmmel elõállnia. A harmincadik szemlén tulajdonképpen kis örömökkel kellett beérnünk. Azzal például, hogy a huszonkilencedikkel ellentétben nem a kisfilmeknek kellett eljátszaniuk a nagyok szerepét. Meg azzal, hogy a kisfilmes mezõny sok új nevet, jó filmeket vonultatott fel, s némi folyosói kérdezõsködés után az is kiderült, legalább annyi köztük a nem diplomás, mint a diplomás. Ebbõl pedig az következik, hogy a filmhez jutás embertelenül nehéz terepén ma fontosabb a tehetség, mint a papír.

De a fõiskolás papírvárományosok idei bemutatója is a kis örömök körét gyarapította. Simó Sándor és Kende János osztálya nyolc részben dolgozta fel Török Sándor Erdélybõl ideszármazott harmincas évekbeli írónk kevéssé ismert albérletregényét, az Idegen várost. Nyolc rész, nyolc albérlet, s ugyanannyi lehetetlen, reménytelen, félbolond széthulló magyar család az ántivilágból, félórás közelképekben, igényesen fényképezve – sajnálatosan videóra –, rég nem látott sztárokkal, kitûnõ fõiskolás és amatõr színészekkel. A sorozat a magyar kismesteri film, valamint a régi tévéjátékok legjobb pillanatait idézte (sõt egy-két epizód, Hajdú Szabolcsé, Groó Dianáé, Pálfi Györgyé meg is haladta), de színvonalas teleregényként is mûködött. Maga a tény, hogy ez a közönséggel kokettáló feladat sem tanárnak, sem hallgatónak nem derogált, változást mutat a fõiskola hagyományosan arisztokratikus szemléletében.

A versenybe bejutott 15 film egytõl egyig elszánt alkotók munkája volt. Sûrû, erõt sugárzó darabok, nagyszerû operatõrökkel (a Temetést Tóth Zsolt, a Mozdulatokat G. Tóth Kinga, a Biztosítást Pados Gyula fényképezte), s legtöbbször azzal a vággyal, hogy legyen végre filmarca a helynek, ahol élünk.

Gyõrik Mihály például majdnem megcsinálta a kilencvenes évek végének érvényes Budapest-filmjét (versenyben van még tavalyról Domokos János Kolorlokálja). Sokáig, pontosan a rendszerváltásig, szerintem Peter Hutton–Mész András fekete-fehér álló képekbõl összerótt Budapest-filmje volt érvényben az alvó, zsibbadt nagyvárosról, amelyben semmi nem történik, két millió lakójából elvétve kerül valaki a kamera látószögébe, a Lottó és Centrum áruházak fényreklámja az egyetlen (vizuális) esemény. Gyõrik filmje, a Keresztutak egy emberekkel és jármûvekkel tömött se szép, se ronda metropoliszt mutat, negyven percig tartó ritmustalan idegtépõ zakatolást, amit helyenként Lajkó Félix bomlott hegedûfutama kísér. Az emberek, mint a fababák lökõdnek az iránya nincs áradásban, s hét hõsünk – a lány, a fiú, a barátnõ, a kisgyerek, az autótolvaj, a koldus és az orosz szotyolatermesztõ – minduntalan keresztezik, eltérítik, kisiklatják egymást úticéljukban. A film nagy erénye a hiteles Budapest-atmoszféra megteremtésén túl, hogy a rendezõ rendkívül precízen kidolgozta azt a bonyolult véletlenhálót, amelyben a hét szereplõ mozog, s történetesen szerencsétlen irányba determinálja a többiek mozgását is. Minden fordulat a legjobb ritmusban érkezik, dramaturgiailag kifogástalanul. Kisebb szépséghiba, hogy a szereplõk játékában nincs ilyen összhang , az orosz meg a tolvaj néha sok, a fiú meg a lány kicsit színtelen. A kisgyerek viszont tökéletes.

A Keresztutakhoz egészen hasonló filmet képzelt el Fésõs András is (Street Heart Beat) egy zenésszel, egy vakkal, egy szendvicsemberrel meg egy amerikaival, csak láthatóan nem volt elég pénze kidolgozni a figuráit (a film mindössze nyolc perc): a dolog úgy marad abba, hogy valamennyiüket egybetereli egy kékbuszon, mely elviszi a társaságot a végállomáson – s tán még az Óperencián is túlra…

Ha egyetlen nagy városvízióvá szerveznénk az utóbbi szemlék idetartozó dokumentumfilmjeit, a Külön (Pater Sparrow) és a Mozdulatok (Bíró László) érdekes fejezetei volnának az összeállításnak. Páros kûr mind a kettõ. A Külön a Gellérthegy egyik ismert, Szabadság-hídra nézõ kör alakú teraszán játszódik, de Sparrow, akiben a mezõny legfiatalabb rendezõjét tisztelhetjük, kicsit úgy is használja e teret, mintha színpadon lennénk. Az öngyilkosságot fontolgató lány és az odatévedt fiú abszurd beszélgetésben járja körül: le kell-e ugrani a szirtrõl, s ha igen, akkor mi közöd hozzá? A napszak és hangulatváltásokat fekete leblendék tagolják – a megoldás, ha helyén van, a szép emlékû Florida, a paradicsom óta mit sem veszített erejébõl. A fiú egészen jó, a lány sem olyan rossz, a szerkezet köralakú, mint a helyszín, és meglepõen érett – nem mondom meg, le ugrik-e végül valamelyikük, hátha vetíteni fogják valahol. Jó a filmzáró montázs is, s az egész láthatóan egy forintból készült. Sparrowról szerintem még hallunk...

A Mozdulatok is fillérekbõl készülhetett, két szereplõvel egy utcasarkon – bár a 35 mm-es technika nagyon viszi a pénzt, s ez a 15 perces darab filmre forgott. Két cigány-zsidózó "fõnök-tanuló" leosztású barátnak praktikus problémája akad: meg kéne hosszabbítani valahogy a munkanélküli segély folyósítását. A mentõötlet szerint, amit Budapest egyik lepusztult szegletében találnak ki és bonyolítanak le, kölcsönösen hasba szúrják egymást. Bíró feszes párbeszédeket írt a filmhez, egyik szereplõje, Nagy Ervin az igyekvõ "köcsög" szerepében pedig egészen kitûnõ. Figyelemreméltó a Mozdulatokban a dinamikus, "rántásos" kameramozgás: semmi köze az amatõrök kaszálásához, s ördögien megoldja a vágásokat is. Lars von Trier "dogmája" nyomán próbálgatják ezt mindazok, akik megértették, hogy egy film ereje elsõsorban a kamera elõtt megnyilatkozó ember hitelén múlik, s kevéssé a jól komponált képeken.

A súlyosabb vállalások szépen besorolnak a magyar film komorabb, filozofikusabb "fekete" irányzatába, s azt folytatják kicsit rövidebben, amit Tarr Béla, Fehér György, Janisch Attila, Szász János csinál. Maga Szász a Temetés címû harminc perces kisjátékfilmmel vett részt a Szemlén. Fekete-fehér pusztulás-képek, málló táj, lakhatatlan belsõk, rettenetes piszoárok. Egy nap története – egyetlen párhuzamos montázs –, amelyben két gyûrött férfit egyszerre lök ki nyomorúságos vackáról valami ismeretlen erõ, hogy egymást váltva megforduljanak bizonyos helyeken. Apa és fia, a fiú árnyékként tapadva, mégis mindig épp elszalasztva apját, s végül lekésve halálát, mert az apa életének utolsó napja ez. A Temetés címû novella Hajnóczy Péter Jézus menyasszonya kötetében olvasható, de a film csak nyomaiban, néhány motívum erejéig emlékeztet rá és a címadó kisregényre – ilyen az egyik legátütõbb pillanat, a vonatból meglesett dzsipes embervadászat. Szász mintha inkább a novella cselekményének elõzményeit vizionálná, stílusa, alakjai azonban mások. Aki Hajnóczy világára kíváncsi, csalódni fog. Pedig a delíriumos látomásokat és kõszürke realitást váltakoztató Hajnóczy írások mindig oly konkrétak, akár egy filmforgatókönyv, mégsem akadt még senki, aki hûségesen feldolgozta volna. Szászt ismerve persze ez nem meglepõ. A Woyzeckbõl is eltüntette a sistergõ Büchnert, a Witman fiúkban is nyoma veszett Csáth cizellált õrületének. Szászt vonzzák a felbomlott írók, írások, de filmjeiben az õrület és zaklatottság csendéletszerû lenyomatát látjuk csupán. Pedáns, gyönyörû képeket a végállapotról. Hogyan jutottunk odáig – a lélek amint örvénybe kerül, s megfeszítve küzd –, ezt megtudni jobb visszafordulnunk a rendezõt inspiráló szerzõkhöz. A Temetésben több a drámai erõ, mint Szász elõzõ filmjeiben, a figurák viszont sokkal kevésbé körülhatároltak. Az egész mintha a rendezõ elsõ filmjét, a Szédülést folytatná.

A Temetés egyébként Fái András producer vizsgafilmjeként került a versenybe. Nem volna érdektelen tudni, mit tett hozzá a filmhez a végzõs producer. Ez a Szemle ugyanis ismételten szólt a producerek kínzó hiányáról, hiszen a legtöbb kis- és nagyfilm tulajdonképpen évek óta érezhetõen elmarad önnön lehetõségeitõl. A fáradhatatlanul pályázó, kilincselõ, kapcsolatait mozgató, "pénzösszesöprõ" producer már egyértelmûen létezik, de a rendezõ szellemi partnere, gyengeségeinek és tehetsége természetének tudója, akinek ízlése megbízható, személyisége mûvészileg is respektálható – nos, az ilyesfajta producerbõl szerintem nálunk alig van, pedig õ lehet a kilábalás egyik kulcsfigurája. Vajon a Temetésben mi Fái érdeme? Esetleg õ javasolta Máthé Tibor helyett ezúttal a nagyszerû Tóth Zsoltot? Õ hozta a Hajnóczy-novellát, vagy amit nehezen tudok elképzelni, pedig lehetséges irány: õ választotta Hajnóczyhoz Szászt? Netán az õ ötlete volt a film végi bizarr feloldás, a legyõzött fiú, Székely B. Miklós láttán felcsendülõ sláger, a Sohase mondd?

Az út, amit a nézõnek meg kell tennie két ember elgyötört lelkének szorongásos tájain, a Lamm címû filmben hasonló a Temetésbelihez. A Lamm kafkai történetének forgatókönyvét Pólik József írta, s õ is jegyzi a filmet rendezõként, az operatõr Cs. Nagy Sándorral együtt. Biztosra veszem, hogy egy elhagyott szovjet katonai lakótelepváros szolgált a film helyszínéül – nem kizárt, ihletõjéül is. Ide érkezik meg Lamm és a fekete asszony, önként, egy-egy fényképpel a kezükben, mert itt hajtják végre – a fénykép tájékoztat a pontos helyrõl – az ismeretlen okból rájuk rótt halálos ítéletet. A filmötlet meglepõen hasonlít Erdély Miklós Tavaszi kivégzéséhez, a fekete-fehérben tartott, mívesen fényképezett hóhérváros mûködése, figurái azonban inkább olyan régi mesterek szürrealizmusát idézik, mint Bunuel vagy Resnais. A Lamm alkotói nagy biztonsággal mozognak ebben a térben és ebben a filmmûvészeti hagyományban. Az asszony szerepében Nyakó Juli átalakult lénye – mintha a Szerelmem, Hirosimából lépett volna elõ – igazi meglepetés.

Kántor László diplomafilmje, az Álombánya viszont mintha Gothár Részlegétfolytatná. Az operatõr, Vivi Vasile Dragan is összeköti a két filmet, valamint a romániai helyszín, Kántornál a vízben álló, elárasztott Bözödújfalu, a rémületes Ceausescu rezsim szimbóluma, meg a hozzá tartozó ipari város. Az itt lakókat nem ítélte halálra valami arctalan hatalom, legalábbis nincs a kezükben a kivégzés színhelyének fotója. A létezõ romániai szocializmus utolsó éveiben vagyunk, amelynek építõi erodálódott lélekkel közlekednek a kocsma, a "vívmány" – a soha el nem készülõ erõmû – és az otthonuk saras háromszögében. Csiki László írta a film alapjául szolgáló novellát, középpontban egy tönkrement, boldogtalan lakótelep-szépével. Az asszonyt alakító Maia Morgenstern játéka miatt fogunk rá emlékezni.

Egészen vigasztalan lenne ez a sor, ha nincs Szederkényi Júlia Bóbitája. A Filmszemle egyik jutalomdarabja volt, bánhatja, aki nem látta.A csupa zene, csupa kép Weöres Sándor gyerekverseket Szederkényi körbekerítette gyerekekkel, fûvel, réttel, széllel, esõvel, békával, vízzel és Melis László zenéjével. S mindezt oly természetesen és bõséggel, mintha valami varázslat alatt filmezett volna. Nem tudtam meg, kicsoda vagy micsoda Hidegpác meg Melegpác, a róka rege meg a Haragosi, Szederkényi nem Weöres szürreális képeit fordította le, csak megteremtett egy mágikus közeget, a kisgyerekek bogárlelkének vizuális lenyomatát. Az egész Szemlén nem volt együtt véve ennyi képi találmány (operatõr: Imreh István), ennyi lélekkel telt kép, mint a Bóbitában. Ha már nem adták ki, az én díjam neki jár.