She's So Lovely - amerikai, 1997. Rendezte: Nick Cassavetes. Írta: John Cassevetes. Kép: Thierry Arbogast. Zene: Joseph Vitarelli. Szereplõk: Sean Penn (Eddie), Robin Wright Penn (Maureen), John Travolta (Joey), Harry Dean Stanton (Köpcös). Gyártó: Miramax. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 96 perc.
Nick Cassavetes tényleg a szerelemrõl csinált filmet.
A szerelmet mint önmagáért és önmagában valót mutatja meg. Még olyasmit sem sugall róla, hogy õrült. Pedig megtehetné. Azt sem mondja, hogy bûnös, azt sem hogy gyilkos. Azt sem, hogy ártatlan. Ezek ugyebár mind hozzákötnék a szerelmet valami máshoz, õrülethez, bûnhöz, gyilkossághoz, ártatlansághoz. És együtt ahhoz a valamihez, amit lángoló szenvedélyként még a romantika százada szépséges emberi értékként mennybemenesztett.
Megtudhatjuk: az ezredfordulós személyiség-roncsok szenvedélye kicsit másmilyen. Nehéz meghatározni milyen is, mindenesetre a csendes, szórakozott értékvesztés biztosan jellemzi. Szenvedély: valamit elrontani, elveszíteni, azután még jobban lerontani, és megint elveszíteni. És sok-sok bocsánatot kérni útközben.
Maureen egy napon arra ébred, eltûnt a férje mellõle. Magassarkú cipõjében lebukdácsol hát a kocsmába, hogy igyon, hogy kérdezõsködjön, hogy csak úgy ellegyen, és mellékesen keresse a bajt. Itt ugranának be a bohém párocskákra vonatkozó õsrégi közhelyek, de azután kiderül, nincs itt bohémság. A férj nem sziporkázó, nem zseniális, nem is igazán erõszakos. Beteg, de nem veszélyes, mozivászonról számos változatban ismert pszichopata, nem volna jutalomjáték egy Nicholsonnak, hanem csak gyógyszeresen beállítható, egyszerû kis terhelt, tizenkettõ belõle egy tucat, akit kiengednek, bevisznek, aki meg is úszná, ha nem volna pisztolya, aminek viszont elõbb-utóbb -- ezt azért itt is mindenki tudja -- úgyis el kell sülnie. Nyomorult kis ember nyomorultan lehet szerelmes. Vagyis nem kerekedik ki semmi akárcsak lélektanilag épületes (amit legalább tanítani lehet) se bókból, se vallomásból, se féltékenységbõl.
Csak annyi biztos, hogy színész legyen a talpán -- Sean Penn --, aki ezt el tudja játszani: akinél a kicsit õrült ember kicsit érdekes gesztusai sosem lesznek nagyon õrültek és nagyon érdekesek, de azért megmaradnak baljósnak és félelmetesnek, ahogy egy hajléktalan párocska erotikus civódása betegen, öregen, részegen -- mondjuk éppen Kelet-Európában, talán éppen Budapesten valamely metróalagútmélyi szerelmi fészekben.
Az ezredvégi poén pedig az, hogy ebbe az érdektelen semmiségbe, a kis érzelem, kis értelem nyomorúságába mégiscsak vissza lehet kívánkozni! Sõt. Hõsnõnk nem csupán vissza óhajt térni kényszer-gyógykezelt elsõ férjéhez, a jóképû, becsületes, tehetõs másodiktól, de környezetükben mindenki más is úgy gondolja, hogy ez elkerülhetetlen. Hogy az esztelenség csábítása hatalmas. Hogy a John Travolta által játszott második férj ellen éppen az szól, hogy annyi minden szól mellette. Az pedig elég is.
Cassavetes itt is egy közhelyet kerülget. Dehogy is a bohém gyõz a nyárspolgár felett, dehogyis a tisztaság a romlottság felett, dehogyis Szását "hívja az erdõ" Szergejhez attól a bizonyos kozák legénytõl.
Ha ezekrõl mind nincs szó, akkor marad a teljes motiváció-mentesség. Marad a "csak". Ezt a "csak-ot" sikerül a történet végsõ indítékként elfogadtatnia a rendezõnek. Legalábbis addigra, mire a szintén szerelmes Travolta kezébõl groteszk dulakodás után kicsavarják a pisztolyt. Hogy mit is jelent ez a játékos nyomorúság, úgymond szerelemmel nyakon öntve, ezt talán éppen ez a jelenet példázza legszebben, ahogy a gyermekeit elhagyni készülõ anya sikoltozva tiltja a csöppségeket a papa lefegyverzésének nem nekik való látványától.
Legyen esztelen, ami kisstílû, és kisstílû ami esztelen! Így szól tehát a tétel, a szenvedély mai tétele.
Így szól - egy nagyon-nagyon fáradt világban.
Hirsch Tibor
The Thin Red Line -- amerikai, 1998. Rendezte és James Jones regényébõl írta: Terrence Malick. Kép: John Toll. Zene: Hans Zimmer. Szereplõk: Sean Penn, Woody Harrelson, George Clooney. Gyártó: 20th Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 170 perc.
A II. világháború egyik jelentõs ütközete, a melanéziai Salamon-szigetek egyikéért, Guadalcanalért folytatott harc áll az új amerikai produkció cselekményének középpontjában. James Jones regényét 1964-ben már filmre vitte a tömegjelenetek mestere, Andrew Marton. A fõhõs -- ha egyáltalán van ilyen, hiszen jónéhányszor szem elõl tévesztjük -- egy többször dezertált közlegény, aki büntetésbõl eleinte szanitécként segíti társai küzdelmét.
A húsz évvel ezelõtti Mennyei napok tehetséges rendezõje, Terrence Malick azzal a megoldással, hogy a kamera nézõpontja jó ideig megegyezik az amerikai katonákéval, rendkívüli hatást ér el. Az egység partra száll a szigeten, ellenség egy szál se. Behatol a dzsungelbe, ellenfélnek nyoma sincs. Megrohamoz egy dombot, a japánok nem láthatók. Aztán hirtelen -- ki tudja, honnan? -- géppuskatûz, gránátrobbanás ritkítja a támadók sorait. Percek múltán feltûnnek a dombtetõrõl védekezõk is, a nézõ pont akkor pillant meg közelrõl egy-egy japánt, amikor a vásznon az amerikai harcos. Aki esetleg rögtön meg is hal.
Nagy film lehetne Malické, ha nem locsogna annyit. E sommás vélemény pontosításra és árnyalásra szorul. Legalább két vonatkozásban hagyta cserben arányérzéke az adaptáló-rendezõt. Stílszerûen szólván: két órára való puskaporát lõtte el majd' három óra alatt. Bár gyenge pontjai kezdettõl fogva szembetûnõek, kétharmadáig erõteljes a mû. Nem a vér látványával riaszt el, a szenvedést, a haláltusát többnyire az arcokon játszatja le. A csúcspont, a hegytetõ elfoglalása után azonban lecsökken az intenzitás, s teret nyer a filmre alkalmazás téves koncepciója. Azok a hosszas belsõ monológok, párbeszédek, amik egy regény kontextusában hatásosak lehetnek, itt közhelyes, patetikus, terjengõs filozofálgatásnak, moralizálgatásnak bizonyulnak. "Méltóképpen" koronázza meg e vonulatot a zárókép: a vízbe hullott kókuszdióból friss hajtás nõ ki. Sajnos túlságosan is lefordítható: "élet sarjad a halál után".
Egyetlen mondat viszont jó, hogy elhangzott. Errõl szól a film, maradéktalanul egyet is érthetünk vele: "A háború nem nemesít."
Harmat György
The Faculty -- amerikai, 1998. Rendezte: Robert Rodriguez. Írta: David Wechtel és Bruce Kimmel. Kép: Enrique Chediak. Zene: Marco Bettrami. Szereplõk: Elijah Wood (Casey), Deliah Proffitt (Jordana), Josh Hartnett (Zeke), Laura Harris (Marybeth). Gyártó: Dimension Films. Forgalmazó: Mokép. Feliratos. 106 perc.
A texasi Robert Rodriguez eddigi életmûve alapján nyugodtan nevezhetné magát Reneszánsz Rendezõnek, még monogramot sem kellene cserélnie fejkendõin: szellemi hazája antik mûfajaiba lehel új életet (ranchero-filmek Peckinpah-módra, mexikói vámpír-horror tarantinósítva), biztos léptû polihisztorként eligazodva a zsánerfilmek labirintusában. A reneszánsz és a manierizmus között azonban keskenyebb a határsáv, mint Mexikó és az USA között: erre friss filmje, a Faculty a legszemléletesebb példa.
Rodriguez ezúttal a hidegháborús ûrinvázió-filmet helyezte át az ohio-i Kevin Williams Gimnázium repedezõ falai közé, amelynek lakóit idegen lény fertõzi meg egy intergalaktikus hatalomátvétel kezdõ hadmozdulataként. Paranoiás tinédzser-horrorjához az õsforrás helyett a feldolgozásokból merít: konkrét jeleneteket, képi gegeket, dialógus-részleteket emel át Carpenter Dologjából és a két Testrablók-utódból, a hézagokat pedig korai Cronenberggel és egy Alien/Lény-féle fináléval tölti ki. Remake-be szabott testrészekbõl álló szörnye mégis életképes - hála egyetlen kicsiny szikrának. A Faculty fülbemászói ugyanis valódi utópiát kínálnak a lepusztult középiskolának: a tétova, jellegtelen tanári kar megizmosodik, felszámolja a diák-önkényt és a rejtett drog-készleteket, kreatívabb, sõt humánusabb oktatási módszereket választ - a diákok közt megszûnnek a szigorú kaszt-határok, még a legelesettebbek is csúcsragadozóvá fejlõdnek. Hiába pusztul el látványos keretek közt az anyakirálynõ, a záró képsorok édenében álma megvalósulni látszik: minden diák rendi lesz, nincs több deviáns (leszbikus, anarchista, sci-fi rajongó), csak médiasztárok és futball-hõsök - a (p)orosz utas módszer idegenben gyõzi le a humánpedagógiát...
Figyeljük együtt az eget, kétségbeesett magyar kollégák! Ha szerencsénk van, hozzánk is eljönnek a hajdani megszállók csápos leszármazottai, hogy iskoláinkban helyreálljon a rend, és július négyrõl szóljon az ének.
Varró Attila
Taxi - francia, 1998. Rendezte: Gerard Pirés. Írta: Luc Bresson. Kép: Jean-Pierre Sauvaire. Zene: IAM. Szereplõk: Samy Naceri (Daniel), Frédéric Diefenthal (Émilien), Marion Cotillard (Lilly), Emma Sjöberg (Petra). Gyártó: Canal+/ARP. Forgalmazó: Intercom. Feliratos. 86 perc.
Daniel, az egyszerû arab srác motoros pizzafutár volt, most azonban nagyobb lóerõre vált: megkapja régen várt taxiengedélyét, és hozzákezd szédítõ száguldozásaihoz a napsütötte Marseille utcáin. Csakhogy a véletlen Émilient, az ügyefogyott zsarut teszi utasává, aki örömében, hogy túlélte a lendületes fuvart, alkut ajánl: Daniel megtarthatja a jogosítványát, ha segít neki kézrekeríteni a rendõrséget az idegösszeomlás szélére kergetõ német bankrabló-bandát. Ettõl kezdve arab és francia egyre fokozódó barátságban üldözik a káposztafejûeket, egészen a boldog (és igen ötletes) végkifejletig.
A film szívmelengetõ öszinteséggel idézi azt a korszakot, amikor a komédiák még nem szóltak egyáltalán semmirõl. További archaikus vonása, hogy szemérmetlenül halmozza a valószerûtlenségeket, ráadásul ezt roppant mulatságosan teszi. Hihetetlen gazdaságossággal kerül mindent, ami nem a (többnyire) kifogástalanul jó poénokat szolgálja, még a szerelmi szál (amibõl Danielnek és Émiliennek is jut egy-egy) is példásan hanyagolódik. (Ezt legfeljebb azért lehet sajnálni, mert így egy igen mutatós hölgy lesz epizódszerepre kárhoztatva.)
Általában véve Besson lendületes forgatókönyve, a marseille-i kulõr lokál, az akrobatikusan kivitelezett és fényképezett utcai száguldozások, valamint a ripityára tört autók örvendetesen nagy száma emeli az átlag fölé ezt a kiválóan eljátszott, tempós komédiát.
Ágfalvi Attila
American History X - amerikai, 1998. Rendezte: Tony Kaye. Írta: David McKenna. Kép: Tony Kaye. Zene: Anne Dudley. Szereplõk: Edward Norton (Derek), Edward Furlong (Danny), Beverly D'Angelo (anya). Gyártó: New Line Cinema. Forgalmazó: Flamex. Feliratos. 114 perc.
A cím egy magánkurzusra utal, amelyet a színesbõrû iskolaigazgató személyesen tart Hitler-imádó tanítványának, és ez a címe annak a házidolgozatnak is, amelyben a fiú felidézi, hogyan is került neonáci csoportjába. Bátyja, az ünnepelt tolvajölõ ugyanezen a napon hagyja el a börtönt, ahol bizony történt vele egy-két dolog, ami elgondolkodtatta. A történet a két fiú fekete-fehér flashbackjeivel kerekedik egésszé.
A film a botrány porfelhõjében közelített bemutatója felé; nem a témája, hanem rendezõjének temperamentuma miatt. A reklámfilmes fenegyereknek számító angol Tony Kaye ugyanis zokon vette, amiért a New Line vezetõi saját elképzelésükre formálták elsõ játékfilmjét. Kaye a hollywoodi sajtóban fizetett hirdetésekben adott hangot nemtetszésének, majd le akarta vetetni nevét a filmrõl; az Amerikai Rendezõk Egyesülete azonban figyelmeztette, hogy e kettõhöz egyszerre nincs joga, így Kaye most saját céhe ellen indított pert.
Azt, hogy a filmnek pontosan mely részeit érinti az alkotók nézeteltérése, nem tudom, de annyi biztos, lehetne rajta csiszolni. Az elevenbe vágó témát, a mások életmódjával szembeni erõszakos türelmetlenséget ez a film képes nem egyoldalúan -- a (faj)gyûlölet ritkán egyoldalú -- és ettõl különösen átélhetõen bemutatni. Ezért kár azokért a pillanatokért, amelyekben az ábrázolás módja nem tetszik.
A szituációk hitelesek, a képek ütnek, az alakítások, különösen a bátyot játszó Edward Nortoné, még sokáig velünk marad. Olykor csak egy hajszálon múlik, ha elromlik egy jelenet, olyasmin, mint a hatásvadászatba hajló belassítások, néhány helyzet zavaró leegyszerûsítése és fõként a tanulságot szájbarágó záró-monológ. A dráma ettõl azonban még mûködik, a gyûlölet témájához illõen a fordulatokat nem annyira a logikus szükségszerûség, mint inkább a kiszámíthatatlan, irányt vesztett indulat vezérli.
Nevelõs Zoltán
Patch Adams – amerikai, 1998. Rendezte: Tom Shadyac. Írta: Steve Oedekerk. Kép: Phedon Papamichael. Zene: Marc Shaiman. Szereplõk: Robin Williams (Patch Adams), Daniel London (Truman), Monica Potter (Carin), Philip Seymour Hoffman (Mitch). Gyártó: Universal. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 115 perc.
Robin Williams, aki döntõen kétféle arcot tud vágni: egy gügyét a humoros és egy fájdalmasat a szívszorító jelenetekhez, a film elején még Hunter Adamsként kerül be az elmegyógyintézetbe, hogy öngyilkos hajlamaival megbirkózzék. Pontozással gyõz, amint rájön, hogy az addig kezelhetetlennek tartott betegekkel a közös nyelv a tréfa, móka, kacagás. Adams, aki egy rögtönzött önismereti foglalkozás során a Patch (Tapasz) nevet veszi föl az új keresztségben, immár a sárgaház falain és a magánélet örvényein túl beiratkozik az orvosi egyetemre. A lélek szenved, és jajgat a test -- ismeri föl az öregecske medikus. Egyre terebélyesedõ hitvallása szerint a gyógyulás illetve a halál elfogadhatóvá tételének leghatékonyabb módja, ha a betegeket a nevén szólítjuk, szemben a kedveskedõ, de némiképp személytelenebb „négyeskével", és különbözõ maskarákba bújva, vagy utolsó kívánságaikat teljesítve mosolyt csalunk szenvedéstõl cserepes ajakukra. Elõbb a gyermekosztály lakóit vidítja föl, aztán az idõsebb pácienseknek is segíti átélni második gyerekkorukat, majd a kísérlet csúcspontjaként az utolsó stádiumában "ki-tudja-miért-búslakodó" hasnyálmirigy rákossal érteti meg, hogy nem is olyan nagy dolog a halál. A mi ellenszenvünk mellett Patch kivívja a dékánét is, viszont elnyeri a gyönyörû, ám egy pedofil sok év elõtti zaklatása miatt frigiddé lett Carin szívét.
A huncutsággal gyógyító ingyenkórház engedély nélküli praxisáért beperelik, kis híján kirúgják az egyetemrõl, ám a Holt költõk társaságából kifénymásolt szolidaritási jelenet megnyitja számára a doktori cím felé vezetõ utat. Carin tragédia áldozata lesz, Patch önmagát vádolja, míg a környezete a „Semmirõl sem tehetsz, te csodálatos ember vagy…"-kezdetû népdallal csitítja. A „megtörtént eseményeken alapuló" Patch már-már odahagyná hétköznapi csodái helyszínét, amikor egy pillangó, amirõl a néhai Carin oly sokat mesélt, rászáll a szívére -- az Úr szava, ugye --, Patch meg, ez a derék mókamiki, visszafordul, hogy valahol a Nagy Vízen túl most is minden reggel a mi üdvünkért ébredjen, értünk, betegeskedõ boldogtalanokért.
Gyurkovics Tamás
You've Got Mail - amerikai, 1998. Rendezte és írta: Nora Ephron. Kép: John Lindley. Zene: George Fenton. Szereplõk: Tom Hanks (Joe Fox), Meg Ryan (Kathleen Kelly). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 115 perc.
A Fox-család csúnya, nagy és arctalan könyvhálózata terjeszkedik, el akarja nyelni a környék 42 éve bejáratott kedves gyerekkönyvesboltját. A plázák világából úgy látszik Amerikában sem mindenkinek a színes léggömbös, flitteres ’hepi’ bevásárlás marad vissza esszenciaként, habár a film hangulatavétele könnyed, vígjátékszerû.
Joe Fox az Interneten egyre bensõségesebb viszonyba kerül egy hölggyel (kukacos címe ’Shopgirl’), az email-jelenség mindinkább vonzóbbá válik a számára s viszont. Semmi konkrét adattal nem rendelkeznek egymásról, fogalmuk sincs, hogyan nézhet ki a másik, csak mi, nézõk tudjuk, hogy ’Shopgirl’ nem más, mint a fenyegetett kis könyvesbolt tulajdonosnõje, Kathleen. Izgatottan tekintünk elsõ személyes találkozásuk elé, ám a harmadik negyedben a film sajnos taktikát vált. S ettõl a ponttól néhányan talán végképp "igazságtalannak" fogják tartani Kathleen és Joe Fox erõviszonyait. Az óvatos Fox ugyanis megtudja, kivel is levelezik valójában. Elõször kétségbeesik, majd megkezdi a kis boltocska bekebelezésével párhuzamos ellenakcióját.
Annak ellenére, hogy a két embert a számítástechnika vívmányai vezetik el egymáshoz, a régi dolgok nem veszítenek erejükbõl. Az öreg Fox szívesen emlékezik arra az idõre, amikor még bélyeget kellett a levélre ragasztani, Joe rajong A keresztapáért, Kathleen pedig a Büszkeség és balítéletért. Ezért is figyelemre méltó, hogy a sztori alapja egy 1940-es László Miklós-film, melynek címe azonos Kathleen könyvesboltjának nevével: Shop Around The Corner.
Lémy Benkõ Attila
Stepmom -- amerikai, 1998. Rendezte: Chris Columbus. Írta: Gigi Levangie. Kép: Donald M. McAlpine. Zene: John Williams. Szereplõk: Julia Roberts (Isabel), Susan Sarandon (Jackie), Ed Harris (Luke). Gyártó: Columbia Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 126 perc.
Filmünk mûfaját tekintve filmdráma, nem az a bizonyos szociológiai látlelet, amelyben a hõs elbukva a társadalmi igazságtalanságokkal szemben végül is a csatornában végzi, hanem a könnyes-szomorú magánszféra világa: harc a szeretetért, végsõ harc a betegség ellen.
Julia Roberts a harmincas sztárfotós messze nem a Grimm-mesékbõl ismert gonosz mostoha; igazodva filmünk címéhez édes, akit a vér szerinti édes, Suzan Sarandon igyekszik megakadályozni abban, hogy elhódítsa a kaukázusi krétakör közepén tipródó csemetéit.
A mûalkotás mértéktartóan korrekt, az eredmény: félédes; a nemi diszkrimináció elkerülése végett a tusakodás tárgya egy fiú, egy lány; a két fõszereplõ más-más korosztály hasonlóan vonzó képviselõje; sõt, a drámai elem is a helyes arányok figyelembevételével adagolt: Suzan halálos beteg ugyan, de csak módjával haldoklik. Aktuálpolitikai felhangjait tekintve filmünk azonban mellõzi a mértéktartást: Bill Clinton, az impeachment végeredményét (tévesen) prognosztizálva már mint bukott elnök a párbeszédek tárgya, valamint bizottsági meghallgatására is történik némi eufemisztikus utalás Suzan gyermekeihez intézett igazmondással kapcsolatos nevelõ szándékú megnyilatkozásában.
Ha az elõbbiek tükrében visszatekintünk a történetre, minden világos: mozgóképben elbeszélt republikánus családmodellt láthattunk, mely racionalitását bizonyítandó még a hímnemû honpolgár két (!) törvényes frigyére is rábólint, megmutatva milyen a korrekt férfiúi magatartás a libertinus kicsapongással szemben. Mindezt a mûfaji hatáselemek olyan professzionális arányérzékével, hogy mi tagadás még a cinikus kritikus szemébe is csal néhány (krokodil)könnyet.
Hungler Tímea
Holy Man -- amerikai, 1998. Rendezte: Stephen Herek. Írta: Tom Schulman. Kép: Adrian Biddle. Zene: Alan Silvestri. Szereplõk: Eddie Murphy (G), Jeff Goldblum (Ricky Hayman), Kelly Preston (Cindy). Gyártó: Touchstone Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 113 perc.
Míg a farizeusok Krisztust csak megölték, az európaiak belõle és övéibõl pojácát csináltak – írja Brunner, Hamvas Béla fordításában.
Ennek a rendkívül ötletesen magyarított címû filmnek a kulcsszereplõje, G (Eddie Murphy) tökéletesen reprezentálja azt a képet, ami a nyugati világban él a Vízöntõ-korszak Keresztelõ Szent Jánosairól. Mezítláb, kamu-indiai zsákcuccban rója a kánikulában fuldokló várost, csuklóján rózsafüzér-szerû karkötõ, feje tar kopasz, reggelire kizárólag gyógyteát iszik (hajnalban), és lelkiismeret-ébresztõ humanista általánosságokat hadovál minden helyzetben és minden napszakban. Mellesleg gondolatolvasó, profi bûvész és hipnotizõr. Ezt a képességét használja ki egy TV-shop csatorna, amely hasztalan igyekszik a nézõkre tukmálni „csöpp fröccs" fantázianevû bidét, Zorro-álarchoz hasonlatos szemmasszírozót és soul – túlélési készletet, amit még James Brown is kultivál. G viszont bizalmat ébreszt az emberekben, és amikor egy élõ adás folyamán „belemászik" egy hivatásos rábeszélõgép elõre megírt spontán monológjába – hiába kapnak elõször fejükhöz a csatorna médiaszakértõi –, a nézõk teljes gõzzel vásárolni kezdenek, G pedig tévésztár lesz.
Itt már vaskos logikai-dramaturgiai bukfencek „hányódnak" (a csupaszeretet szent ember lerombolja a stúdió díszletét, minden reklámban a vásárlás abbahagyására szólít fel – az eladási indexek viszont folyamatosan nõnek, egy ráncait elektromosan simítgató „vaslady"-t élõben rákapcsol a 220-ra). A film azért magabiztosan pereg tovább, cselekménye kisebb fordulatokkal is eltart másfél óráig, és csont nélkül hozza az összes formai ízléstelenséget, a szerelmi kibontakozás-jelenetek ezerszer látott giccsétõl az érzelmes búcsú sztereotip dialógusáig. Mindenre mentség lehet a filmbeli tévécsatorna szlogenje: a magasabb tudatállapot filozófiája és az alacsony árak nonstop vásárlást eredményeznek.
Simon Birch - amerikai, 1998. Rendezte és John Irving regényébõl írta: Mark Steven Johnson. Kép: Aaron Schneider. Zene: Marc Shaiman. Szereplõk: Ian Michael Smith (Simon Birch), Joseph Mazzello (Joe), Ashley Judd (Rebecca), Oliver Platt (Ben). Gyártó: Walt Disney Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 113 perc.
A film egy aprócska fiúról szól, akinél már az is csoda volt, hogy életben maradt, hiszen alig volt több születésekor öt centinél. A megjelöltség természetesen küldetéstudattal párosult, Simon Birch-nek személyes kapcsolata van Istennel. Amikor Simon egy véletlen balesetben barátja, Joe gyönyörû édesanyját megöli, igazán szorosra fûzõdik kettejük viszonya. Egy feladatuk van: megtalálni Joe igazi apját.
A film hamisítatlanul amerikai sziruptömeg. S a legfelháborítóbb benne az, hogy Simon testi fogyatékossága hatásos fogás csak, álszent együttérzésre apellál a betévedt nézõnél. A film összemossa a testi tulajdonságot az Istenhittel, lelki óriássá növeli Simont, aki erkölcsileg mindenki fölé emelkedik kicsiségébõl adódóan. Néhány ponton, mintha oldani kívánnák az alkotók az érzelgõsséget, ezért bájosan csomagolt kedveskedõ humort adagolnak a történetbe. De ez éppen a nagy igazságok és érzések kimondására készíti fel a nézõt. Vagyis ritmikailag kétségtelenül jól tagolt a film, érzelmileg pedig átlátszóan hazug. A legnagyobb kár talán a fõszerepet játszó Jan Michael Smith-t éri, hiszen figurájában, egyéniségében ott rejlik az életszerû problémákkal való szembesülés kínja és öröme, de ebbõl a film semmit sem használ ki. A rendezõ sokkal inkább azzal foglalkozik, hogy tíz befejezéssel akár tízszer többet facsarjon ki e bosszantóan bárgyú történetébõl és a zsebkendõkbõl. Még az elsõ lezárás után kisebb csalódással távozhattam volna, így csak arra gondolhatok vigaszképpen, hogy talán mindenki ízlése szerint megtalálhatja a maga befejezését. Az utolsót mindenesetre már megbocsájthatatlannak tartom: Simon Birch egykori barátja húsz évvel késõbb -- akárcsak a film elején elindul Birch sírjától mély értelmû gondolatokkal és veretes érzelmekkel a fejében, hogy tudtunkra adja: õt megérintette kis barátja imént felvezetett élete. Jó neki!
Carmin profond - spanyol-mexikói, 1996. Rendezte: Arturo Ripstein. Írta: Paz Alícia Garciadiego. Kép: Guillermo Granillo. Zene: David Mansfield. Szereplõk: Regina Orozco (Coral), Daniel Gimenez Cacho (Nicolas), Marisa Parades (Irene). Gyártó: Ivania Films / MK2-Wanda Films, Instituto Mexicano de Cinematografia, TVE. Forgalmazó: Cirko Film - Másképp Alapítvány. Feliratos. 114 perc.
Zavarbaejtõ film. Mint József Attila másfélmázsás „láttam a boldogságot"-meghatározása, vagy mint Pasolini zsigeri kegyetlenségû Salo-filmje. Szerelem- és fájdalomszakadékok filmje, lebilincselõ bûndícséret. Gyönyörködés abban, ami életveszedelmes, kockázatos. Asszociációk buja sokszorossága a tébolyig. A Vérvörös a vágy filmje. A szerelem, mint iszonyatos, kizárólagos szenvedély, pusztító betegség, démoni megszállottság parázslik a Charles Boyer-rajongó trampli, a formaldehid illatú balzsamozó-tündér, a nimfomán ápolónõ: Coral Fabre (Regina Orozco) és Nicolas Estrella (Daniel Gimenez Cacho), a spanyol álomlovag, egyúttal Boyer-hasonmás románcában, ki a nõben antik istennõt keres. ("Szívügyekben az ember biztosra megy, nem találgat!") A meglepetések botrányos filmje, elõre ki nem számítható poénokkal sziporkázó blõdli. Az ámokfutó pár eszelõs melodrámája morbid, igazi mozi. Mintha a legjobb némafilmes, burleszkes hagyományokat ötvözné a klasszikus romantikus mesék falvédõ-szövegeivel, majd váratlanul örkényi groteszkkel, mrozeki nihilizmussal.
Egy film, egy rendezõ, megszólal a saját hangján. 1996-ban Velencében díjazták a legjobb forgatókönyvet, zenét, díszletet, és a mexikói Oscar, azaz Ariel-zuhatag a színészi alakításokat is méltányolta. Az újabban filmek forgalmazását is magára vállaló Cirkogejzíresek - a fáma szerint - egy Mignon nevû underground moziban fedezték föl a Vérvöröst két esztendeje, s jó érzékkel csaptak le a hazai palettán eleddig ismeretlen izgalmakat kínáló alkotásra.