A táncoló testek megörökítése az állóképkészítõk privilégiumának számított - egészen mostanáig.

A táncmûvészet máig nem rendelkezik olyan átfogó, széles körben használt partitúrával, amellyel egy-egy mû hosszú idõ után a szerzõ-koreográfus közremûködése nélkül is hitelesen reprodukálható volna. Emiatt a mozgásmûvészetben a film- és különösen a videótechnikának kulcsszerepe van. A táncpremierek régóta elképzelhetetlenek a kamerák jelenléte nélkül. Ha a tánctörténész kutatásba kezd, elõször a mozgóképhez fordul.

A mozgókép immár a kortárs tánc színpadán is megjelent: a hazai koreográfusok közül jónéhányan - Kovács Gerzson Péter, Goda Gábor, Mándy Ildikó, Markó Iván, Balázs Mária és Ladányi Andrea - használnak az elõadásaikon filmet.

1992 õszén a Pas Op flamand kortárs mûvészeti fesztivál keretében tíz táncfilmet láthatott az Örökmozgó közönsége. A táncfilm ekkor még teljesen ismeretlen volt felénk. A mûfaj lényege, hogy túllép a puszta rögzítésen, produktumai önálló alkotások, amelyekben a vágó és operatõr az elõadók munkatársa, a filmrendezõ pedig a koreográfus uralkodótársa lesz. A Pas Op programjában szereplõ táncfilmek szereplõi kivétel nélkül Európa-hírû társulatok voltak; a flamand tánckirálynõvel, Anna-Theresa de Keersmaekerrel pedig maga Peter Greenaway készített filmet.

A hazai kortárs tánc alkotóival a ‘90-es évek második felétõl dolgoznak együtt filmrendezõk. Az eddig elkészült mûvek közül négy mûnek a megvalósítását az 1996-ban alakult Közeledések program segítette. A Közeledések a hazai kortárs táncélet jelentõs intézményének, a Mûhely Alapítványnak kezdeményezésére, a Pro Helvetia Svájci Kulturális Alapítvány támogatásával jött létre. A program záróeseményén együtt volt látható a négy, 1996-98 közt készült munka: Kaszim Tarek és Kovács Gerzson Péter, Gém György, Zimmermann Zsolt és Xantus János filmje.

Az Astral, Tarek és Kovács Gerzson alig negyedórás munkája széles közönség elõtt az 1996-os filmszemlén mutatkozott be elõször. Az alkotás a Tranz Danz, Kovács Péter Gerzson társrendezõ együttesének színpadi elõadásából került ki a szabadba, egy hévízforrás területére. A forrásvízbõl kicsapódó mészkõ alkotta vakítófehér teraszokon és a szétterülõ, gõzölgõ víz mosta, iszapos platón, egyedülállóan szép szcénában játszódik a film. Jankura Péter operatõr elõbb érzékeny természeti közelképeken pásztáz: sarat, sziklahátat mutat. Az egyik felület egyszerre finoman megmoccan, megfeszül, megcsavarodik. Csak ekkor eszmélünk: az objektív elõtt festett bõr, alig beazonosítható testrészek mozognak. Egy ember. Helen Goodwin testfestései dermedt lávává, pihés elefántbõrré, pikkelypáncéllá változtatják az Astral táncosnõjének és táncosának testfelületét. A kinyíló képeken pedig lenyûgözõ tájban, keleti kalligráfiaként mozgó táncosokat csodálhatunk. A látvány valóban különleges: szinte snittenként más-más színekben pompáznak a szereplõk. A váltakozó színek és ecsetvonások a koreográfiához hasonló érzékenységgel követik Dresch Mihály és Kovács Ferenc zenéjét. Az Astral szép, tiszta táncfilm: megmutatja a mozgó emberi testet, annak teljes pompájában, mellõzve a túlzó kameramozgást, a technikai hókuszpókuszokat. A festészet, a mozdulat és a celluloid olyan egyedi találkozása, amely e munkát a mûfaj legjobbjai közé emeli.

Egy évvel késõbb három klasszikus képzettségû táncos szereplésével készült Gém György rendezésében a Panameuravideo címû kilenc perces rövidfilm. Az Astralhoz kísértetiesen hasonló helyszínen, lapályszerûen szétterült, nedves homokon sudár, festett testû táncosnõ. A háttérben teraszos mészkõ, hévízforrás... Mintha ugyanazt látnánk. Gém hosszú címû, rövidtávú filmje effektekkel, filmtrükkökkel, pozitív-negatív játékokkal zsúfolt. Jung Zseni fotói, festmények, lebegõ vásznak, közelképben pásztázott zongorahúrok és billentyûk árasztják el a képet. A Ladányi Andrea készítette koreográfia sok-sok apró darabra törik. A tánc ezúttal mellékszereplõ egy vitatható ízléssel összeállított összmûvészeti forgatagban. A Panameuravideo nem enged rácsodálkozni és belekeveredni a táncba: míg az Astral esetében az emberi mozdulat kavar fel és mozgat meg, addig ez utóbbiban a torlódás, az egymást kioltó ötletek és fogások zaklatnak, amit csak kevéssé csitít Faragó Béla remek zenéje, valamint a táncosok, akik azért néha egy-egy teljes mozdulatsort is bemutathatnak.

Zimmermann Zsolt rendezte a Phobos együttes Nemek címû táncfilmjét, Nagy Zoltán koreográfiáját. A Phobos fiatal formáció, a magyar kortárs tánc egyik nagy ígérete, akárcsak Zimmermann, aki a társulatot (erõsen filmes felfogásban) azóta már színpadon is rendezte, az 1998-as Krimi címû elõadásban. A Nemek profi munka, érzékeny, minden rezdülésre figyelmes operatõrrel (Ruskó Sándor), látványtervezõvel (Major Ákos) és fõvilágosítóval (Szûcs József). A film nagyon lassú tempóban indul: komótosan kitárulkozik, megmutatkozik, hogy méltón fogadhassa játékosait. Neszekkel és terekkel ismerkedünk, aztán az észrevétlenül beinduló gépezet, a tánc mechanizmusa betölti a képet. Ruskó és Zimmermann szakít a táncábrázolás kliséivel: váratlan szögekbõl, finoman komponált képein teljesen üres, néptelen teret is mer ábrázolni. Termeken, színeken, fényeken át kísér a táncosok nyomában, akik igazi színészként, mozdulataik mellett az arcukkal is teljesértékû szerepet játszanak. A kamera által leírt ívek-kanyarok-hurkok pedig szinte maguk is a koreográfia részei. A kép együtt lendül és állapodik meg - néha lihegve - pihenni a táncosokkal. Fred Frith zörej-nesz zenéje láthatatlan figurákkal népesíti be a történetet, amely nem szól semmi újról: mint a címe is mutatja, nemek, nemi szerepek, férfiak-nõk egymással vívott csatái zajlanak huszonnégy percen keresztül, szimbolikus, letisztult mozdulatokban. A film eleganciája, a fény, mozgás, koreográfia, operatõri munka, ritmus igényessége, egységesen magas színvonala kiemelkedõ munkát eredményezett.

A Mozgó Ház Társulás 1997 decemberében mutatta be Xantus János rendezésében Plan séquence danse - Idézd majd fel! címû elõadását a Petõfi Csarnokban. A Közeledések program negyedik filmes darabja ennek a munkának szerkesztett, 55 perces változata, amelynek felvétele élesben, az elõadáson készült. Xantus a sokoldalú, progresszív és egyéni stílusú társulattal újszerû színpadi mûvet készített: a Plan séquence saját meghatározásuk szerint "az elsõ MOZGÓképszínHÁZi õsbemutató". A rendezõ az eredeti elõadásban is kiemelt helyen szerepeltette a mozgóképet, mintegy megkettõzve az elõadás cselekményét. "Minden csak látszat, festett az ég is" - a Petõfi Csarnok közönségét képben-hangban egyaránt megtréfálták.

A darab elsõ világháborús katonatörténet. Fõszereplõje Honffy Bogár hadnagy, késõbbi lefokozott honvéd közlegény, krúdys asszonyok, tisztek és bohémek között. Árvai György látványtervezõ és Gerlóczy Sári jelmeztervezõ a patinás szerelmi történetet aprólékosan felépített világba helyezte, életképei a legkisebb részletig korhûek. Az elõadás szereplõi némafilmet játszanak: a szín két oldalán egy-egy mikrofon mögött álló színész és színésznõ hangjára tátognak. A színi alakok némelyikét többszörös szereposztásban láthatjuk; Bogár szerelmét például váltakozva három lány játssza. A legmarkánsabb "trükk" viszont kétségkívül a mozgókép használata: a színpad fölé függesztett vászonra egy korabeli filmfelvevõgép kulisszadobozába zárt, gördülõ állványra szerelt kamera fekete-fehér képei vetülnek. A színpad statikus összképében mozgó kamera nagyításszerû közeliket mutat, vagy egyszerûen ugyanazt a totált, csak másik szögbõl, ahonnan a látványt - mondjuk a takarások miatt - a nézõi tekintet nem foghatja be. A színészek által kezelt kamera megkettõzi a színjáték képét, illetve egyidejûleg fekete-fehér némafilmmé varázsolja a darabot. A Plan séquence a korábbiakban megidézett három filmtõl abban mindenképpen különbözik, hogy színházi dialógusokat használ, ám a hangkölcsönzés miatt mégis mozgásszínházi produkciót látunk. Xantus színpadi filmezés-ötlete színház és film különös házasságát eredményezi: a két médium izgalmasan egészíti ki egymást újabb értelmezésre, teljesebb befogadásra és - számos látvány-geg okán - nevetésre sarkallva a nézõt. A folyamatosan mozgó, szinte élõ díszletfalak, a meglepetést nemes filmkészítõi hagyománnyal ötvözõ vizualitás minden ízében illeszkedik a Közeledések célkitûzéseihez: sajátos, ezredvégi gesamtkunstot látunk - ilyen formában Magyarországon valóban elõször.