Theo Angelopoulosz hû maradt régi témáihoz: borongós görög tájak, magányos emlékezõ, rég elveszett otthonosság.

Korosodó férfi és hontalan, útkeresõ kisfiú. Mester és tanítványa is lehetne talán, hisz annyi ehhez hasonló képet, gondolatot hallottunk, láttunk már. A férfi kórházba készül, a gyermek pedig menekül. Egyiküknek a találkozás a vég kezdete, másikuknak a kezdet vége. A férfinak ez a nap egyben a múlt utolsó felvonása, a gyermeknek a jelen nem más, mint a jövõ ígérete.

Theo Angelopoulosz új filmjében ennek az akár archetipikusnak is nevezhetõ párosnak egy napig tartó barátsága, útkeresése adja a történet szövetét, alapját. Az idõs férfi elutazni készül, környezetének nem árulja el, hogy az út nem távoli tájakra, felfedezni való vidékekre, megismerni vágyott helyekre vezet, hanem a továbbélés reményével kecsegtetõ, mégis az elmúlás kikerülhetetlenségét sugalló egészségügyi intézménybe. Hû házvezetõnõjét elküldi, lányától elbúcsúzik, maga mögött hagyva eddigi világát. Közben pedig emlékezik. Gyermekkorra, házasságra, a múlt immár elfeledett helyszíneire. Az Albániából szökött görög nemzetiségû kisfiúval egy véletlen folytán találkozik. A rendõrségi razzia elõl futó gyermeket védelmébe veszi, majd elengedi, hogy aztán véletlenül újra találkozzanak egy titkos gyermekvásáron. A fiúcskát innen is kiváltja. Hazaküldené a gyermeket, ám a ködös, infernális határátkelõtõl mégis visszafordulnak.

Az örökkévalóság és egy nap tipikus helyzetek, õsi metaforák láncolatának szövevénye. Az emlékezés prousti folyamata ismétlõdik kiválasztott, nem ismételhetõ és soha meg nem történt pillanatokban. Hõsünk író, saját regényének zárófejezetét írná, de közbeszól a véletlen, az élet és a lezárni készült könyv megtelik nyitott kérdésekkel és elhallgatott válaszokkal. Angelopoulosz hõse ezúttal nem keresi a nagy egész széthullott darabjait, mint az Odüsszeusz tekintetében, hanem rádöbben arra, hogy nincs lezárható történet és élet, borítékolható befejezés. Ami megmaradt és talán leginkább tettenérhetõ a rendezõ mûveiben, az az egész iránti vágy, a nagy történet összerakása és megtalálása. A magánmitológia és a nagy szavakkal társadalminak nevezhetõ kérdések egyrészt léteznek, másrészt összekapcsolódnak.

A saját sorsát kutató író ugyanúgy a testvériség, szolidaritás, szabadság hármasságában mozog, mint a Vándorszínészek, illetve az Utazás Kithirára hõsei. Az örökkévalóság alaptétele, miszerint az egész világ, a mindenség magyarázható és értelmezhetõ egyetlen mondat -- a címbeli kifejezés -- megfejtésével, nem mutat mást, mint a rendezõ bizakodását és reménykedését. Angelopoulosznál még létezik egyfajta közös tudás, mely átadható és megismerhetõ. Csak itt, egy ilyen biztos lábon álló világban természetes, hogy a talált gyermeket ki kell menteni mind a rendõrség, mind az emberárusok karmai közül. Az alapvetõen romlandó világban õrzött alapértékek éppúgy megtalálhatók a hontalan kisfiúban, mint a megidézett költõóriás Kavafiszban, vagy az író fõhõsben. A tudatállapotok változnak, a történelem forgását nem lehet megállítani, de az értékekhez ragaszkodni kell.

A film formája, az archetípusok jelenléte, a hosszú, idõt és teret egyaránt manipuláló beállítások is erõsítik a világ, a sors felszín alatti állandóságát. Az erõs, metaforikus képek, a szimbólumokban való beszédmód, a múlt századi költõ és a jelenkori szereplõk egy térben bemutatása sem szolgál mást: vannak egyértelmû összefüggések, összetartozó jelenségek, melyek elbújhatnak ugyan a tudat mélyén, de az emlékezés feltarthatatlanul felszínre hozza õket. A mûvészet, a gondolkodás szerepe Angelopoulosznál még õrzi elmélkedõ, tanító és reflektáló jellegét. Még feltételezi a közös tudást, melynek elemei a befogadók számára egyértelmûek vagy némi alkotói segítséggel megfejthetõek. Korunk, mely már messze túl van a minden eltörött fogalmán és kétségbeesve keresi már az apró darabkákat is, megnyugszik az olyan alkotások láttán, ahol a cserépdarabkák még felismerhetõ nagyságúak és összerakásuk mûvelete sem lehetetlen. Ide kívánkozik Jancsó példája, akinek hatvanas-hetvenes években készült képeivel -- sõt, talán még az egyén és a történelem viszonyáról való gondolataival -- jelentõs rokonságot mutatnak a görög rendezõ filmjei. De épp a Nekem lámpást… világít rá az alapvetõ különbségre: Jancsónál korszellem van és fragmentumok, melyekre csak ironikus, játékos és bizonyos mértékig távolságtartó válaszok adhatók, a közös tudás elveszett vagy átalakult szlogenszerû felkiáltó mondatokká. Jancsónál a kilencvenes években a politika, a történelem nem ágyazható be semmiféle egészbe, transzparens csupán a hétköznapok szétszabdalt forgatagában.

Angelopoulosz hisz hát a sorsban, a közös történelemben és a szavakban. A film címe nem más, mint a fõhõs feleségének válasza arra a kétségbeesett, ám mindnyájunkat erõsen foglalkoztató kérdésre: mi a holnap? Hõsünk író. Papíron nyugvó mûve nem befejezett, de számára úgy tûnik, élete lezárult. Az elmúlás felé menekülne, de elébe lép a holnap, az élet a kisfiú személyében. Ám a szavakban való hitnél is erõsebb a képekbe vetett bizalom.

Már eldõlt, hogy a kisfiú nem megy vissza Albániába, már ott marad az íróval. Túl vagyunk a pokol kapujaként ábrázolt határállomáson, ahol majdnem mozdulatlan emberek ködbe veszve csüngenek az országválasztó drótkerítésen. Túl vagyunk az eleinte szótlan gyermek elsõ monológján, melyben viszontagságos sorsát, menekülését adja elõ. Túl vagyunk az író elsõ emlékezésén, mely a házassága körüli felhajtást mutatja be. Ekkor következik az a brutálisan erõs jelenet, melyben a kocsmai tükörben látjuk a gyermeket. Arca egyre riadtabb, szorongóbb. Belépõ katonák tükörképét látjuk, majd a nyugodtan fogyasztó, megszomjazott íróét ugyanott. A gyerek már sehol. Kint sírdogál. Nem kapunk közvetlen magyarázatot a menekülés okára, de elegendõ ok az egyenruhától való félelem, a hatalom önkéntelen durvasága. A tükör pedig összehoz gyermeket és írót. A görög értelmiségi éppúgy génjeiben hordozza a csengõfrászt, az erõszakszervek diktatúráját, mint a kelet-európai gondolkodó. Számukra az autoriter világ, a központosított parancs sosem válhat teljesen elfeledetté, múlttá. A kisfiúnak pedig élõ, tapintható jelen. A történelmi helyzet hozhat tehát változást, ideiglenesen megszûnhet a félsz, de mindig lesznek számkivetettek, vesztesek, akiknek nem adatik meg a félelem nélküli lét. Az írót mintha már a gyermek sorsának rendbetétele vezérelné. Kutyáján már túladott házvezetõnõje fiának hagyományõrzõ esküvõjén, mely jóval tradicionálisabb, mint saját, egykori lagzija. Le kell zárnia a gyermek múltját, hogy õ maga is élhessen. Újabb sötét, barlangszerû helyszín. A kisfiú és sorstársai vesznek búcsút elhunyt cimborájuktól. Rituálé ez is, akár a korábbi házasság. Mindkét esetben erõs a kompozíció. A forma ad értelmet a tartalomnak. A születés és a halál formája. Vagy a tenger változatlan, örök formája, a távolban a folyton a nyílt tenger felé mozgó hajókkal. Angelopoulosz örök metaforája a tenger, a távolodó uszály. Hõse sem véletlenül emlékezik tengerparton. A fesztelenség, az öröm szabadsága mindig összefügg az óceánnal, az elveszett, csodaszép feleséggel és a gyermekkort is idézõ, a boldogság alapjának tekinthetõ parti házzal, amit lánya -- aki nem emlékezik, nincsen múltja -- már eladott.

Az emlékezés sem a múlt kritikátlan megidézése. Az író jelenkori kopott kabátjában, kissé rendezetlen, lemondásat tükrözõ viseletében vegyül el egykori barátai között. Az emlékképekben minden napfényes, világos, vidám, egyedül õ, az emlékezõ más. A múltról csak a jelen ismeretében lehet emlékezni, a múltbeli esemény és a jelen közötti szakadék egy pillanatig sem áthidalható. Minden tettben, gondolatban ott van az addig átélt egyéni, sõt a közösen megélt élet is. Vagyis az örökkévalóság. Semmirõl sem gondolkozhatunk a tapasztalat nélkül. Ezért kell felkutatni az Odüsszeusz tekintetében a század eleji filmtekercset, hiszen már az egész századról tudósít és ezért szállhat fel a menetrendszerinti buszra az ifjúkommunista forradalmár és a múlt századi, hazát váltó költõ is. Erõsen stilizált, formalista megoldásokat kapunk így, melyeket nehéz elfogadni, ha már nem hiszünk a nagy egységben és az erõsen összefonódó, láthatatlan összefüggésekben.

Angelopoulosz még hisz a szóban, a képben, a sokkoló kompozíciókban, és hõsével reménykedik: a múlt megtalálása esetén nem kell erõszakosan lezárni, hanem a tapasztalatok birtokában folytatni kell a gyakran reménytelennek tetszõ életet. A kisfiú elhajózik, az író pedig marad, hisz nincs egyedül.

AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG ÉS EGY NAP (Mia eoniotita ke mia mera) -- görög, 1998. Rendezte: Theo Angelopoulosz. Írta: Tonio Guerra, Petros Markarisz és Theo Angelopoulosz. Kép: Giorgosz Arvanitisz. Zene: Eleni Karaindrou. Szereplõk: Bruno Ganz (Alexander), Isabelle Renaud (Anna), Despina Bebedeli (anya). Gyártó: Greek Film Center--Paradis Film--Intermedia. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 132 perc.