Az európai film egyre fontosabb szemléjére idén az amerikai függetlenek hozták a legjobb darabokat.

A 39. Thesszaloniki Fesztivál áttörést jelentett a kortárs filmmuvészet értékeit bemutató nemzetközi rendezvények menetében, mivel tavaly az A-kategóriás nagyfesztiváloktól eltekintve a macedón fováros lett az európai megmérettetés egyik kitüntetett helyszíne. A görög kultúrpolitika térnyerésének köszönhetoen ugyanis idén márciustól nemzetközi dokumentumfilm-fesztivált is vendégül lát a város, az egyik felújított multiplex pedig folyamatosan musoron tartja a fesztivál felfedezéseinek javát.

A boséges és bátor eloválogatásból a legfrissebb, a befogadót kihívás elé állító és a szórakoztatás elsodlegességét megkérdojelezo Új-horizontok érdekelt, amelynek keretében -- a tizenkét meghívott alkotás mellett -- egy-egy rövidebb összeállítás szerepelt a francia és amerikai függetlenek filmjeibol, hat filmmel bemutatkozott a Good Machine produkciós iroda, valamint három-három munkával egy svájci, egy spanyol és egy francia kísérleti filmmuvész.

Vezeto filmes nagyhatalom

1998-ban, nálam, az amerikaiaké volt a foszerep. Lehet, csak az érto válogatásnak köszönheto, de úgy tunik, Sundance-re szakosodott jenki függetlenek a bombabiztos tematikák, a deviancia-verziók többnyire klisészeru filmes feldolgozásai után valóban és meroben újszeru kísérletekbe fogtak.

Todd Solondz neve az Isten hozott a babaházban óta ismert nálunk, Thesszalonikiben harmadik játékfilmjével, a Boldogsággal aratott hangos tetszést. Dübögött és hujjogott az egyetemistákból álló nézotér a hajnalba hajló premieren, dolt-borult és borzongott a közönség, és az eredeti, fanyar, néhol zavarbahozó debütálás után két évvel bizonyossá vált, hogy Solondzzal számolni kell az újdonságra nyitott, Amerikába még bele nem fáradt mozistáknak.

“Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.” Kosztolányi írja ezt a boldogságról, és Solondz nagyon hasonló felismerésekre jut. A sztori bizarr és morbid, hiteles és megrázó, egy család, három lánytestvér és szüleik, valamint a velük kapcsolatba kerülo epizodisták története, csupa félresikerült élet aprólékos rajzolata.

Joy a szüloi házban él New Jersey-ben, érzékeny és magányos, gitározgat és angolt tanít egy bevándorló központban. Trish egyszeru hátébé, mindene a gyerek és a férje. Helen Manhattanben szenveleg, divatosan világfájdalmas verseket ír nagy sikerrel, emocionális kvóciense meglehetosen alacsony, amitol viszont megállás nélkül szenved. Idos szüleik, a kapuzáráson jóval túl, valamelyik floridai elefánttemetoben teszik pokollá egymás életét, a mama féltékeny és hisztis, az apát alakító Ben Gazzara pedig belegyengül az ot kitartóan ostromló, jobb napokat látott szomszédasszony ölébe.

Mindegyikükkel történik valami rossz, életképtelenek, írnám, közben pedig dehogy, a rémségek dacára, a változás legkisebb esélye nélkül csinálják tovább az életüket napra nap, amíg világ a világ, hibbantak, kriplik és pederaszták között.

Joy miatt öngyilkos lesz egy szánalmas udvarló, kiközösítik, mert nem sztrájkol együtt a kollégáival, és mikor bátorságát összeszedve testközelbe enged egy orosz férfit, az az aktus végeztével eltulajdonítja a hifi-tornyát, sot, másnap a tanáriban felpofozza a szangvinikus szláv feleség. A hús-vér tapasztalatokra és valódi érzelmekre vágyó Helen dekadens vergodésében felhívja magához az ot telefonon kitartóan zaklató férfihangot, akirol kiderül, hogy a szomszédban élo maszturbáns óriáscsecsemo. A legrövidebbet a legátlagosabb, Trish húzza: férje, a meno pszichiáter, elaltatja és sorra eroszakolja meg tízéves forma kisfia barátait.

Pokoli, infernális történések ezek, reménytelen és kilátástalan a mu belvilága, mégis, a nézopont, a hangütés, a film formanyelve, az ötvenes évek klasszikusait idézo bevilágítások elviselhetové, sot, érdekfeszítové teszik a borzalmakat.

Gyengébb idegzetuek behunyt szemmel védekeznek sokszor a moziban a vizuális atrocitások ellen, félrefordítják fejüket, befogják a fülüket, amikor olyan inzultus éri oket, amelyet nem tudnak vagy akarnak elviselni, mikor reccsen az ízület vagy pukkan a szemgolyó, de mit tegyenek akkor, ha egy pufók, szemüveges kiskamasz arról beszélget szeretett édesapjával a nappali díványán, hogy ot is fenékbe csinálná-e, mint tette azt a pajtásaival... Ez elol nincsen hova szaladni, mint ahogy felkészületlenül szembesülünk az önkielégítés tapétára freccseno végtermékével vagy a darabos hányás asztalt beborító látványával. De mindez az amerikai filmes narráció szigorú hagyományát követve, a valószeru realizmus szabályai szerint, hihetoen történik, pontosak a karakterrajzok és indokoltak a motivációk, hibátlanok az alakítások és az arányok -- ez a bo két órás pszichoanalízis a Good Machine istálló, sot, talán ez egész fesztivál legizgalmasabb darabja volt.

Szapora centek

A tapasztalati valóság felol közelíteni Darren Aronofsky p -jéhez nem vezetne sehova, jóllehet az elso filmes rendezo elmekórtani tanulmányát praktikusan létezo közegben, a Wall Street dominálta, rátarti pénzvilág toszomszédságában végzi el, ahol idos kínaiak tai-chi-chuanoznak a csúcsforgalmas délutánban, a diner pultjánál meg barkós rabbik mélyednek el a kabalisztikában, fahéjas hosszúkávét szürcsölgetve.

Max, a hibbant matematikazseni a misztikára és a spiritualizmusra fogékony ezredvég reprezentánsa. Szent meggyozodése, hogy a világon minden megmagyarázható egy titkos kóddal, amelynek biztosan köze van a Pitagorasz-tétel címadó együtthatójához, mivel a 3.141 a geometrián kívül felbukkan más tudományágakban, a biológiában és a statisztikában is. Max veszettül dolgozik a laboratóriumában és marokszámra szedi a nyugtatókat. Max vizionál, legyek lepik el a teret, nyúlós, zselészeru ragacs képzodik körülötte és gyakran elered az orra vére. Max egyre közelebb jár az igazsághoz és az orülethez. Max tudására igényt tart egy meno brókercég, valamint egy furcsa, ortodox zsidó szekta, akik a tórát fejtegetve próbálják kiókumlálni a számsort, a Messiás eljövetelének idejét.

A lidérces, kafkai, mikropszichotikus eseményláncolatban egyetlen nyugvópont, a kályha, ahonnan újra nekiveselkedhet a feladatnak, öreg barátja és sakkpartnere, aki féltve buzdítja a katatón numerológust: jó úton jár, de vigyázzon, hallgasson az intuícióra, mert ha pusztán logikai úton kívánja megfejteni a muködési mechanizmus alapképletét, ha kizárólag deduktív módon kíván rendet lopni a káoszba, az végzetes lehet.

Max szeme elott csíkban rohan a tozsdeindex, fogy az ideje, egyetlen esélye, hogy a teljes szellemi leépülés elott sikerül eredményre jutnia és ráver egy kört az idegösszeomlásra. A poént abban a reményben nem árulom el, hogy a Sundance-díjas filmet meghívja valamelyik magyar fesztivál, annyit azonban elárulok, hogy a Black & Decker fúrógép nem véletlenül hever az egyik polcon.

Hangulatában, tónusaiban és anyagkezelésében a p , a pályakezdo David Lynch Radírfejéhez hasonítható, amelynél fontosabb amerikai debütálás talán nem is volt az elmúlt huszonöt évben. Aronofsky radikális, lendületes, rendhagyó és lenyugözoen tehetséges, többek között Jancsó Miklós is tanította. A p -t hatvanezer dollárból forgatta úgy, hogy ismeroseinek ezer dolláros tulajdoni részeket adott el. Most egy második világháborús sci-fi-n dolgozik.

Kusturica hollywoodi baklövésében, az Arizonai álmodozókban és Abel Ferrara maffia kamaradrámájában, a Temetésben játszott Vincent Gallo, aki a független, félfüggetlen filmszcéna fiatalabb színészsztárjaihoz, például Tim Roth-hoz méltó alakítást nyújtott, Szalonikiban viszont rendezoként mutatkozott be a Buffalo ‘66-tal. Minden, ami kedves a kisköltségvetésu amatorfilmes kísérletekben, ott van Gallo vásznán. Nehezen körülírható sajátságok ezek, ahogy az alkotók a maguk javára fordítják a hiányt, és a szukös anyagi kereteket eredeti ötletekkel töltik ki. A Buffalo tematikája, a kép a képben-technika újszeru és esztétikailag is érvényes alkalmazása, valamint a képzetlenségük okán hiteles foszereplok teljesítménye miatt lett üde, kultikus film. Távoli asszociáció, mégis az Etudök gépzongorára jutott eszembe a vetítoben, annyi ebben a munkában a szeretet.

A címnek különben semmi köze a legendás 66-os úthoz: a Buffalo egy futballcsapat neve, 1966-ban, Billy születésekor éppen csak lecsúszott a kupa megnyerésérol, azóta a fiú anyja, Anjelica Huston mezben és baseballsapkában nézi folyamatosan vissza videóról a meccset, miközben az apa, Ben Gazzara, a kisszobában karaokézik klasszikus musical számokat. A rokonait senki sem választhatja meg.

A jövo a no

Claire Dolan ír bevándorló prostituáltként keresi kenyerét New Yorkban, keményen dolgozik, hogy kivásárolja magát a stricijétol. Claire call-girl, nem az utcán strichel, hívásra megy házhoz vagy irodába, kliensei tehetos üzletemberek. A Claire Dolan,Lodge Kerrigan második filmje, amerikai-francia koprodukcióban készült, és szerintem az utóbbi évek egyik legfontosabb muvészfilmje.

Ha nem a legfontosabb.

A jéghideg üvegfelületek, foncsorozott ablaktáblák, high-tec épületek között, minimalista enteriorökben játszódó történet hibátlanul és oszintén mutatja be a férfiak determinálta világban helyét kereso, önmagát megvalósító, ezredvégi no figuráját.

Hogy Katrin Cartlidge Gena Rowlands-hoz fogható nagy színészno, tudja, aki látta ot Mike Leigh rendezéseiben (Mezítelenül, Két angol lány...), ezzel az alakításával azonban eléri, hogy a színészethez, hosszú ido után, ne mesterségként viszonyuljunk és a megjelenítést ne ihletett pillanatokban sikeresen megoldott feladatnak tekintsük csupán. Cartlidge olyan színmuvész, akinél a játék több, mint szakma. Legyen egyik napról a másikra élo, forró véru, punk lány, középosztálybeli átlagpolgár vagy luxuskurva, igyon sört üvegbol, lodörögjön a bolhapiacon vagy teázzon egy méregdrága étteremben -- mindent elhiszünk neki és róla, mindennek elhisszük ot.

És még csak nem is jó no.

Sovány, törékeny, márványarcú, huvös, elfojtott, tipikus angol.

Viszont képes úgy végigszeretkezni másfél órát a vásznon fél tucat férfival, hogy minden egyes aktusnak más jelentése van, a dugásokban és szerelmeskedésekben az önfeladás és a kitörési szándék különbözo stációi nyernek formát a szemünk láttára, és az áruba bocsátott testi gyönyör, a büntetésként önként vállalt kúrás és az extatikus egyesülés ritka, kitüntetett pillanatai között szinte tapintható a különbség.

És még csak nem is szexi.

Thesszalonikiben szerepelt két, hazai moziforgalomba azóta bekerült film, a francia Eladó és az amerikai Sue. Nokrol szólnak ezek a filmek, gyenge, hibákat elköveto, érzékeny emberekrol. Felkavaró, jó filmek. A Claire Dolan meg még jobb.

Német igyekezet

A fesztivál díszvendége Ken Loach volt, a már említett szekciókon és a kötelezo, görög szemlén kívül önálló blokkot szenteltek a kortárs balkáni, illetve ázsiai filmeknek, de a legújabb törekvések között, a versenyprogramban valamint az Új horizontokban bemutattak két érdekes német munkát a “German Independents!” muhelybol. Érdekes, írtam, mert a németek az új angol film sikerén felbuzdulva és a hollywoodi hegemóniát tudomásul véve kísérleteznek három-négy éve olyan muvek létrehozásával, amelyek megállják a helyüket, sot, amelyek képesek felvenni a piaci versenyt a cineplexekben. Jól megcsinált, dinamikus, szakmailag korrekt munkák ezek, tisztességesen elkészített, nézheto közönségfilmek.

Ilyen volt a Banditák címu rockmese négy börtönszökevény norol, akik zenekart alapítanak. Ilyen az Ütos sokk, a nyitott társadalom mellett hitet tevo, ízlésesen kivitelezett, multikulturális melodráma, csipetnyi társadalomkritikával. A legszimpatikusabb vállalkozás ebben a trendben a Fuss, Lola, fuss!, mert ez a film nem akar többnek látszani, mint ami: mulatságos, tökéletesen kivitelezett, klipes, a 3-D animáció biztosította technikai lehetoségeket intelligensen kihasználó, ötletes és kommersz szórakoztatásnak. Dinamikus és felhotlen 81 perc, a magyar forgalmazók szíves figyelmébe.