Vannak közönségsikereink, remekmû-töredékeink, partiképes fesztiválfilmjeink, jó színészeink, örökifjú mágusaink és máskéntfilmezõ pályakezdõink. Botrányok pedig nincsenek.

Rég nem volt már ilyen jó évünk, legmerészebb jóslataim váltak valóra, amelyeket a tavalyi, szerény ütõerejû szemle után kockáztattam meg, részben azért, hogy tartsam magamban a lelket. Most azt sem tudom, minek örüljek jobban, az igazi közönségfilmeknek, a hét szûk esztendõ után ismét tisztes számban fellépõ fiatal elsõfilmeseknek vagy a megújult szerzõi filmnek? Annak, hogy immár vannak partiképes mozgóképeink, lesz mit vinnünk a külországi fesztiválokra? Hogy végre elõálltak a bátrak, akik vállalták, hogy birokra kelnek a magyar valóság nevû fenevaddal? Esetleg annak, hogy nincsen egyedül üdvözí tõ út, többen több irányban próbálkoznak, változatos tematikai, mûfaji, stiláris változatosság ütötte fel a fejét, ami arra (is) utal, hogy a filmcsinálók már nemcsak a hangjukat meg a képüket keresik, hanem a potenciális nézõket is.

Aranycsinálók, mágusok

A 30. filmszemlére nem készült tökéletes, hibátlan remekmû. de a játékfilmcsinálás (és a világ) mai állása szerint csak a steril vagy a hazudós mozi lehet tökéletes, ilyennel viszont hazai hozzájárulás nélkül is el vagyunk látva. A mi tökéletlen filmjeink között a Simon mágusnak van a legkevesebb hibája, épp csak annyi, amitõl a magunkénak érezhetjük. Enyedi Ildikó most megtalálta a kényes egyensúlyt a szép képek, gyönyörû gesztusok, a tobzódó motí vumok és a történetmondás egyszerûsége között. Le tudott mondani arról a perfekcionizmusról, ami a Bûvös vadászban valójában a mese ellenében hatott. Végre kedvére való szí nészekkel dolgozhatott, mesteri, és szinte eszköztelen alakí tásokat láthatunk Andorai Pétertõl (most jöttünk rá, mennyire hiányzott), Nagy Maritól, a „kis barna" szerepében a szó szoros értelmében lefegyverzõ, poétikusan fiatal francia lánytól, Julie Delarmes-tól. A rendezõ választása úgyannyira tökéletes, hogy szí nészeinek akár meg sem kell szólalniuk a karakterformáláshoz. Halász Péter egyenesen kegyetlen feladatot kapott, amit egyedül csak í gy, távolságot tartva lehetett eljátszani.

A Simon mágusnak jó a zenéje, jók Máthé Tibor képei, de ami a legjobb, hogy mindezek nem válnak külön a filmtõl, amely arányos egészet alkot velük. Ez javarészt a tiszta, átlátható és erõs szerkezetnek köszönhetõ -- éppen ez volt a legnagyobb hiánycikk az új filmekben. Egyszerûen arról van szó, hogy Enyedi érti a mesterségét, és fölényes szakmai tudását egyre inkább puszta eszközként használja. Megtanult lemondani -- a mûteremtést nevezhetnénk akár a lemondani tudás mûvészetének -- és tudja, hogyan lehet láthatatlanná tenni a dolgokat. A Simon mágusnak van üzenete, erõteljes koncepciója, személyes indí ttatása -- de ezt az üzenetet nem kell megfejteni; nem kell ismernünk a korai gnosztikusokat, sem Péter és Simon életét, szembenállását, sem a rendezõ mesterét ahhoz, hogy maradéktalanul értsük és élvezzük a filmet.

A Simon mágusnak mintha ikerdarabja lenne Kamondi Zoltán filmje, Az alkimista és a szûz. A Halálutak és angyalok után többen is párhuzamot vontak Enyedi és Kamondi világlátása, „miszticizmusa" között, és ha nem egy idõben forgatnak, nehéz volna megtartóztatnunk magunkat az áthallások gyanújától. Érjük be azzal, hogy mindketten euromesében -- a hollywoodi mesemondás lassan alakot öltõ, lehetséges antitézise -- utaznak, nem véletlenül szegõdött hozzájuk ugyanaz a francia producer.

Mindkét film szerteágazó történeti, mitológia alapokra épí ti a maga jelenkori, ma játszódó és a mának szóló meséjét. Ezt kéretik szó szerint venni: bár a Simon mágus és Az alkimista nagy í vben elkerüli a didaxist és a moralizálást, letagadhatatlanul ott munkál bennük a taní tó célzat, egy igazabb életre vezérlõ kalauz szándéka.

Nagyon hasonló alapról indulnak ki -- ez a világ nehezen lakható hely, rikí tó sminkje, dús cicomája csak az öregségét, a sebhelyeit kendõzi, elérkeztünk egy pontra, ahonnét nincs tovább, nem tudni, hová tartunk, inog alattunk a föld, és ebben a pokoli zajban nemhogy egymás, de már a saját szavunkat sem értjük. A posztmodern létállapot, ismerjük. Ahonnét mindketten ugyanahhoz a végsõ instanciához érkeznek: legegyszerûbb és legegyetemesebb, romolhatatlan érzéseinkhez. Hogy ez roppant banális? Az, hála légyen Istennek.

Kamondi sokat mondogathatta Macbeth-tel: merem, mit férfi merhet, ki többet mer, nem ember. Vadromantikus történetet álmodott az aranycsinálás titkát megszállottan kutató vegyészrõl, a hivatásos gladiátorról és az ötödik elemként mûködõ, delejes képességekkel bí ró leányról, egymást érik a csodák és rémségek, az egész roppant gótikus, zaklatott, egyszerre kimódolt és vásári, és nagyon hajlamos a szétesésre, az egyik csodája, hogy idõnként mégis összeáll, miközben -- akárcsak Enyedi Ildikó filmjében -- olyan képek, jelenetek ütnek át rajta, melyeket nem fogunk elfelejteni. Az alkimista és a szûzet a papí rforma és a kimûvelt intellektus szerint ironikusnak kéne tartanunk (hogyan is lehetne más?), én mégis azt gyaní tom, hogy a szerzõ inkább komolyan gondolja, ettõl olykor megrémül, és akkor muszáj egyet hülyéskednie. Két kiváló lengyel szí nész (Danuta Szaflarska és Dariusz Bonaszewsky), a förgeteges Ónodi Eszter és a sokoldalú Növényi Norbert viszi a prí met egyfelõl, Melis László húzós zenéje másfelõl. Egy rövid kitérõ erejéig szóba kell hoznom a látványtervezõk mostoha sorsát, nemhogy dí j nem jár nekik e hazában, de még emlí tés sem. Talán azért, mert csak két esetben játszanak kulcsszerepet: ha sok pénz van a filmre, meg ha kevés. Gondoljunk bele, miképpen lehetséges abból a szûk magyar költségvetésbõl látványt produkálni, áradó szegényszag és ordí tóan olcsó megoldások helyett. Mit látnánk Medvigy Gábor operatõr, Ágh Márton, F. Kovács Attila látványtervezõ és Berzsenyi Kriszta fantasztikus ruhái nélkül?

Rondabugyrok

A leghatalmasabb vállalkozás Grunwalsky Ferencé: filmre vinni a másik Magyarországot. Nem a gengszterekét, õk itt csak mellékszereplõk. És a Visszatérés sem a sajtó oly népszerû fekete krónikáit és szörnyülködõ publicisztikáit festi vászonra. Grunwalsky nem sopánkodik, és nem fest: odavágja az egészet, bele a pofánkba. A kicsi, de nagyon erõs Bogár Pállal együtt támadt fel és tért vissza Grunwalsky is. Annak idején megcsinálta a nyolcvanas évek Magyarországának filmjét (Egy teljes nap), a szocialista társadalmi álfilm ellenében dolgozva, ami valamennyiünk üdvére mára végleg kimúlt. (Csak fel ne támadjon az is, mert vannak jelentkezõk, akik szí vesen mennének sí rt döngetni.) Most talán megérezte, hogy szükség van rá, vagy csak hiába várta, hogy jönnek majd mások, akik elvégzik helyette a piszkos munkát, tessék, mindjárt vége a kilencvenes éveknek.

A Visszatérés megint csak tökéletlen film. Grunwalsky maga csinált mindent -- í rta, rendezte, fényképezte, szerintem a zenét is õ válogatta --, de a szintén kiemelkedõt alkotó dí szlet- és jelmeztervezõ mellett elkelt volna egy dramaturg is, hogy kiszedje az öncélú, fölösleges epizódokat, a lényeget nem érintõ üresjáratokat, a mafiózó feleségének hosszan mesélt tantörténetét vagy Kispál magánszámát. Ami Vayer Tamás, Hujber Balázs és Lénárt Mária munkáját illeti: vidéki kisváros, az út túloldalán a fényes benzinkút, az innensõn a nagy magyar gány, hajdani 4. sz. italboltból Espressóvá avanzsált kocsma, a számos rétegen a hatvanas évek uralkodó dizájnjával, a hozzátoldott kerthelyiség hullámpalával, a sufnik, melléképületek, bódék, toldalékok gazdagsága, a soha be nem fejezett, még a megépülése elõtt lelakott családi ház, és az itt élõ emberek, azok a mackófelsõk, virágmintás otthonkák, cicanadrágok! Azt csak félve merem emlí teni, hogy Grunwalsky mennyire nincs tekintettel azoknak a nézõkre, akiknek nem ér nyakig az ingerküszöbük. A fõhõs hugának kicsavarják és eltörik a lábát,a férjének kitolják a szemét, egy öregasszonyra nylonzsákot húznak és élve beleforrasztják egy vashordóba. Értem én, hogy ebben a filmben végképp nem lehetett finomkodni, érzékenységeket politikailag korrektül kí mélni. Azt is tudom, hogy az amerikai akciófilmek durvább, cifrább erõszakkal operálnak, de ott nem veszí tek semmit, ha elfordí tom a fejem a vászontól, és akár oda is nézhetnék: az efféle moziknál egy pillanatig sem gondol arra az ember, hogy bármilyen szinten közük van a valósághoz, pláne a sajátjához. Grunwalsky mozija pedig az életünkre tör.

Õrületes kezdés, nem emlékszem, mikor láttam ilyet utoljára, elõbb a szöveg nélküli életkép a kocsmában, ami ködbe veszni, lebegni látszik, egy figura háttal nekünk a csocsót piszkálja, társa az asztalnál bambul, aztán körbepillant, és áttölt valamennyi sört a másik korsójából a magáéba. Megérkeznek az asszonyok, váltanak pár szót, egy sötét ballada felütése. Zsuzsa hazamegy, ledõl, csönd. Vele együtt ugrunk rémületünkben, amikor hirtelen feltépik az ajtót

A Visszatérésben nem beszélnek sokat, ennél csak az lehetne jobb, ha még kevesebbet beszélnének. Csak a szuszogás, a hörgés, a nyögés, a sóhaj, az öklendezés, az üvöltés, a vinnyogás, a sikoltás. Óriás arcok töltik be a vásznat, rettegõ, romos, szétesõ, reménytelen arcok. A két dí jnyertes szí nésznõé, Csere Ágnesé, Varga Kláráé mellett Udvaros Dorottya és a majdhogynem néma szerepet játszó Vasvári Emese, Ladányi Andrea arca. A Visszatérés a nõk filmje.

Rég látott és új szí nészek. Mások az arcok. Ezek az új filmek nem használhatják (legfeljebb idézetként) a reklámhordozókat, a szappanoperák és egyéb szórakoztató tévémûsorok nézettségrobotosait. Még sincsen szí nészhiányunk. Vannak újak, és nem csak külföldrõl. Vidékrõl, a szí nházi élet perifériájáról, a pincékbõl, az ismeretlenségbõl.

Három ördögi szí nészt látunk Salamon András A kí nai lány munkací mû, végül a suta Közel a szerelemhez cí mre keresztelt filmjében. Valamiért azt gondolom, hogy Salamon András tudna nálunk olyan filmeket csinálni, mint a briteknél Ken Loach. A Közel a szerelemhez csak megerõsí tett ebben a hitemben, pedig nem lett olyan a film, Salamon talán nem ambicionálta, vagy -- ami valószí nûbb -- nem volt elég bátor hozzá. Ami í gy is sikerült neki, az egy fantasztikus szerelmesfilm, a faluról jött kisrendõr és kí nai lány meséje. Ez a történet úgy hetven-nyolcvan perces lehet, a Közel a szerelemhez azonban 112 percig tart. Megint a stí lustöréssel van a baj, vélnénk elsõre, de -- ebben az esetben egészen különös módon -- a forgatókönyv a hibás. Könyv alakban is megjelent elbeszélés az alapja, jó a történet, de Salamon mintha nem gondolta volna végig a játékfilm eltérõ mûfaji sajátságait. Ami a szövegben nem igényel magyarázatot, bõven elég róla egyetlen utalás, az a filmen lóg a levegõben; a film más viszonyban áll az evidenciákkal, jóval kevésbé támaszkodhat a nézõ képzeletére, és Salamon elmulaszt támpontokat adni ahhoz, hogy a látható történések mögé odaképzelhessem a fõhõs hétköznapjait, egyáltalán azt, hogyan rendõrködik egy ilyen naiv falusi gyerek, hogyan válnak jóindulatúból gyûlölködõvé a társai. Nem miért, hanem hogyan. Mert a nézõ -- a rendezõvel ellentétben -- tudja kezdettõl fogva, hogy nem lehet jó vége ennek a szerelemnek, és döbbenten nézi a film elmaszatolt befejezését.

Máskéntfilmezõk

A magyar film felszálló ágát jelzi a pályakezdõ rendezõk jelentkezése is, akadozását pedig a sok bicegõ történet, és áporodott nemzedéki gondolat. A nemzedéki film igényével lépett fel a Pohárnok Gergely -- Hazai Attila rendezõpáros. Hazai korábbi hasonló próbálkozását (Rám csaj még nem volt ilyen hatással) ismételte meg, ezúttal belépve a kamera mögé is. A Cukorkékség akkor jutott volna többre, ha megoldja vállalt feladatát, Hazai Attila Feri -- Cukorkékség cí mû regényének mozgóképi átmentését. Hazai szövegeinek van egy sajátossága, amely nélkül elveszí tik érdekességüket: végig eldöntetlen kérdés, hogy komolyan kell-e vennünk õket. Akár stí lusbravúrnak is tekinthetjük, ahogyan a Feri vagy a Budapesti skizó egyensúlyoz a naturális és az ironikus (sõt parodisztikus) határán. A film azonban meg sem próbálta képben adni vissza ezt a kettõsséget, rövid tétovázás után megindult a viccesség felé vezetõ könnyebbik úton. A cí mszereplõ Vécsi Tibor lehetne akár tökéletes Feri, de amikor az alkotók a karakter helyett újra meg újra a szemtengelyferdülésére játszanak rá, kénytelenek vagyunk azt kí vánni, hogy inkább zenéljen. Marozsán Erika erõlködés nélkül hozza az ide kellõ nõi figurát, de nem többet, ám itt van Kovácsy Tibor, aki egyedül, az alkotók ellenére is ráérzett a stí lusra, és nézhetõvé tudta tenni ezt a fülledten belterjes és minden tekintetben másodlagos filmet.

Ígéretes, bár nehezen nézhetõ Dyga Zsombor darabja, a Séta. Tipikus elsõfilm, az iskolai szí njátszás örvén elkövetett diákcsí nyek keverednek benne a mindent (lehetõleg egyszerre) elmondani nagyot akarásával. Jóllehet a Sétának van története, egy nagyigényû utópikus-fantasztikus-messianisztikus sztori (mely, ha jól tudjuk Clifford D. Simak-tõl vétetett), a film epizódok laza füzére lett. A rendezõ nem tudott ellenállni Holmes (ejtsd: holmes) doktor, Stolwerk kisasszony és a rózsaszí n fajdkakas csábí tásának: ha eszébe jutott egy remek ötlet vagy egy muris név, akkor nemcsak betette, de benne is hagyta a filmben. A fõhõst például Fosch Dénesnek hí vják, bár ennek filmünk szempontjából semmi jelentõsége, ráadásul Tandori Dezsõ is megí rta már, hogy ilyen név nem található a telefonkönyben. A pályakezdõk mentségére hozom fel, hogy vannak igen jó képeik, sõt jeleneteik, a filmes narrációval pedig az igazi nagyágyúknak is meg szokott gyûlni a bajuk.

Szándék és megvalósulás szerencsésebb találkozását hozta az Európa Expressz, amibõl akár még közönségsiker is lehet. Egy ideje elkezdték ijesztgetni a népet, hogy készül egy igazi, pergõ, amerikai módi akciófilm. Nem tudom, mi történhetett, valakik, valahol, a filmkészí tés valamely fázisában egyszer csak felocsúdtak az amerikai álomból. Ideális esetben a producer vette észre, hogy ebbõl nem néz ki más, mint lekváros bukta és közröhej, és ügyes mozdulattal átállí totta a váltót. Horváth Csaba filmjébõl igazi, pergõ magyar módi kommandósfilm-paródia lett. Az Európa Expresszen duplán lehet nevetni, elõször magán a filmen, másodszor azon, hogy elképzeljük, milyen lenne ugyanez komolyban.

A szemlén a középnemzedék is felvonult. Szõke András letette soros dolgozatát a szerzõi film általa mûvelt személyes, már-már intim változatában. A nézõnek itt nincs esélye: muszáj szeretnie az alkotót, elfogadni minden hibájával együtt -- ha ezt nem vállalja, be se üljön a moziba. Engem mindannyiszor levesz a lábamról a természetességük, a bumfordiságuk és õszinte, termékeny szüzsmötölésük. Elhiszem minden kockájukat. Viszont zavar a formáló elvvé tett slamposság; õk nem azt mondják, hogy minden elmegy, hanem azt, hogy minden bejön. A dramaturgia elutasí tása végsõ soron ide vezet: ha útjukba akad Demjén Rózsi, akkor hétszentség, hogy ott fog dalolni a vásznon, és semmivel sem lesz kevésbé hangsúlyos, mint a fõszereplõvé tett öreg fogadó, a kút vagy a Badár. Ha kiderül, hogy Szõke briliánsan utánozza a szibériai õslakókat, akkor jó tí z percen át osztja meg velünk ezt az örömteli felfedezést. Az viszont jó, amikor megmutatnak valamit, amit szépnek vagy érdekesnek találtak, meg az is, amikor a forgatókönyvben az áll, hogy a barátok nehéz esõben indultak útnak, közben meg hétágra süt a nap. Egy rendes stáb ilyenkor leáll, vár, vagy beveti az esõcsinálót, õk viszont hisznek a szó hatalmában, és bemondják, hogy akkor most esik. Mint a mostani Három cí mû filmben. Egyébként a három az élet, a halál és a szerelem, vagy a férfi, nõ, gyerek, esetleg valami egészen más.

Régen láttuk már Can Togay nyári filmjét (Nyaralók). Ez most egy szép téli film lehetne, ha nem zsúfolná tele -- témákkal, motí vumokkal, hangsúlyos figurákkal, epizódokkal, hangulati és stí luselemekkel, utánérzésekkel. Mintha hét év minden tervét, elképzelését ebbe a munkába gyömöszölte volna: nevelõdési regényt, a felnõtteket gyerekszemmel, a táj, az erdõk, a völgyek, egy hegyi falu s hozzá még a mozi varázsát -- lehetetlen nem gondolnunk a Cinema Paradisóra --, régi filmek (A Nibelungok, A nagy ábránd, Dr. Caligari, Az utolsó ember) emlékezetes jeleneteit, a szép mozipénztárosnõ és a hallgatag favágó románcát.

Bollók Csaba elsõ nagyjátékfilmje (Észak, észak) is téli, késõ õszi film, és a minimalizmus diadala. Egyetlen nap, egyetlen út, hosszú biciklizések, rövid találkozások, nincs benne semmi felesleg, a történet maga a táj, az utazás a tájban, az egész film a biciklizés sebességét, ritmusát követi. Ha ez metafora lenne, hát a nézõ lelke rajta.

Magyar mozi

A Corvin mozi a konstruktí v káosz állapotában leledzett egy héten át, a szemléket kí sérõ fokozott érdeklõdés (tömeg) persze megszokott, de most volt valami új fuvallat a levegõben.

Maradjunk a tényeknél. Mozimûsor, 1999. február vége, és mintha csak visszarepülnék az idõben, mint a jó Tuti, a 6:3 lelkesült hõse. Kilenc új (a tavalyi vagy az idei szemlén bemutatott) magyar film megy, ezek közül hármat érdemesnek láttak bevinni a multiplexekbe is. Az ismert sikereken túl (Tí már, Koltai) meglepõen jól szerepel az alig-költségvetésbõl készült Presszó. Jancsó Miklós újra nagyjátékfilmet forgatott, és ami ennél is váratlanabb: a film már hetek óta igen jól megy. Tavaly tizenegy magyar játékfilmet forgalmaztak -- már ha forgalmazásnak tekinthetõ az, ha az ország egyetlen mozijában egyetlen kópiával néhányszor levetí tenek valamit. Ha nem, akkor csak nyolc filmrõl beszélhetünk, amelyekre csaknem 400 ezer nézõ vett jegyet. Mit kí ván a magyar nemzet? Ezt egyelõre nehéz megmondani, de idén is borí tékolnék egy jóslatot: a magyar film ebben az évben meg fogja duplázni a nézõi számát. És ez a legkevesebb.

A 30.Magyar Filmszemle díjai

Legjobb rendezõ díja: Enyedi Ildikó: Simon mágus

Legjobb nõi színész: Csere Ágnes és Varga Klára (Grunwalsky Ferenc: Visszatérés)

Legjobb férfi színész: Andorai Péter (Simon mágus) és Eperjes Károly (6:3, Can Togay: Egy tél az isten háta mögött)

Operatõri díj: Máthé Tibor (Simon mágus)

Legjobb forgatókönyv: Salamon András: Közel a szerelemhez

A zsûri különdíja: Tímár Péter: 6:3

A Pesti Mûsor közönségdíja: 6:3

Gene Moskovitz-díj: Jancsó Miklós: Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten

Mozisok Országos Szövetségének díja: Koltai Róbert-- Kern András: A miniszter félrelép

Életmû-díj: Böszörményi Géza rendezõ, forgatókönyvíró, Gaál István rendezõ, forgatókönyvíró,vágó, Garas Dezsõ színész, Horváth Teri színésznõ, Makai Árpád operatõr

A fõdíjat, a legjobb elsõfilmes rendezõ és a kísérleti- és kisjátékfilm kategória díját a zsûri nem adta ki.

Dokumentumfilmes fõdíj:

Forgács Péter: Dunai exodus

Tölgyesi Ágnes: Pipacsok

Rendezõi díj:

Zelki János: Játék az egész

Kategória díjak:

Gyarmathy Lívia: A mi gólyánk

Mihályfy László: Igazságtétel

Csukás Sándor operatõr (Muhi András: Koko, Kisfaludy András: Elszállt egy hajó a szélben)