Tabuterhes dán családi dráma kézikamerával, voyeur-szemszögbõl elbeszélve. Az Idióták után újabb Dogma-törés.

A dán filmesek tabudöntõ manifesztuma, a Dogma 95 olvastán mintha idõgép röpítene -- egyszerre a múltba és a jövõbe. Bár a kiáltvány a következõ évezred filmstratégiáját fogalmazza meg, határozottan és ellentmondást nem tûrõen, a szellem, a tónus a korai filmavantgárd, a neorealizmus, s mindenekelõtt a nouvelle vague múltidejébõl ismerõs. Dogma a dogmák ellen -- a mindenkori lázadók harsány, figyelemkeltõ hangján. A Dogma 95 tárgya ugyanaz, mint az elõdök manifesztumaié: a hazugság, a mozgókép szemfényvesztése. A halottak világa, miként Visconti nevezte 1941-es deklarációjában: "Néhány filmvállalatot felkeresve gyakran megtörténhet, hogy az ember hullákba botlik, akik magukat élõknek merészelik hinni... Azonban a bennük dolgozó bomlási folyamat olyan bûzt áraszt, amely az egy kissé gyakorlott orrot nem kerüli el... Halottként élnek, nem vesznek tudomást az idõ haladásáról, a tükörrõl, mely színeváltozott, megszûnt világukat vetíti nekik vissza, azt a világot, melyben szüntelenül kóboroltak a krétával kijelölt papírpadozaton..." A halottak világával a legkövetkezetesebben a neorealista tradíción iskolázódott nouvelle vague számolt le, elhagyván a hullaszagú mûtermeket, kisétálva "az életbe", újragondolva -- Welles és Renoir nyomán -- a montázs szerepét ("Tilos a montázs!" -- hökkentett meg Bazin), elterjesztve a belsõ vágást, a hosszú snitteket, aktivizálva a kamerát és a kép mélységi dimenzióját. Új esztétika született, mely több lényeges ponton újrafogalmazta a némafilm montázstechnikájára építõ -- késõbb Hollywoodban a manipuláció technikájává sekélyesített -- filmes nagyesztétikák téziseit.

Évtizedek teltek el azóta -- a filmtörténet bõ egyharmada --, s a film most újra "hazugság-piac", ahogy Brecht írta annak idején. A lázadó mozgalmak vagy aláhullottak, vagy a perifériára szorultak, néhány szent tehén kóborol már csak a rezervátumban, sznob kultúrtúristák szórakoztatására. E vigasztalan helyzetben egy ismert és egy ismeretlen skandináv filmes -- Lars von Trier és Thomas Vinterberg -- kiáltványt tesz közzé, filmalkotói antidogmát, kötelezõ elõírásokat a kötelezettségek nélküli, szabad filmkészítésrõl. Kizárólag valóságos helyszíneken szabad forgatni, írják, nem kell sem díszlet, sem kellék, tilos az utószinkron, a kísérõzene, csak könnyû kézikamera használható, tilos a megvilágítás, a szûrõ és az optikai trükk, az elbeszélés terének és idejének valóságosnak kell lennie, ilyesmik...

Ismerõs mondatok és eszmék, alig átigazított formában. Ma sem kevésbé aktuálisak, mint négy-öt évtizeddel ezelõtt voltak.

Ámde...

Az avantgardisták, a neorealisták és a Bazin köré tömörült újhullámos ifjoncok mögött egyaránt tektonikus történelmi-társadalmi mozgások robajlottak, õk ezek médiumai, alanyai, s gerjesztõi voltak. Magyarán: dühös kiáltványaik a kor szellemét visszhangozták. Most ennek semmi jele. Váratlanul jött az áldás, ahonnan nem vártuk: a sötét, hideg északról, hol valaha nagy filmmûvészet virágzott -- a legendás dán némafilm, a rideg, titokzatos "északi iskola" --, ám most egyetlen ismert filmesükrõl tudunk: a vitatható mûvészi értékû, ámde kétségkívül eredeti és sikeres Lars von Trier-rõl. Ha valakire, hát az õ filmjeire nem a nyers valóságközeliség jellemzõ: finnyás, sznob melodrámákat készít, nagy tehetséggel, ám elõzékenyen belesimulva a korszellembe: ilyen volt az Európa, A bûn mélysége, a Hullámtörés. Sikeres, befutott rendezõ lett általuk, mustrák ünnepeltje, az ilyenek ellen szoktak az ifjak fellázadni kézikamerás, low budget filmjeikkel.

Most -- ifjabb kollégája, Thomas Vinterberg társaságában -- maga lázad, többek között az ellen, amit eddig mûvelt. A Dogma 95 nemcsak abban különbözik elõdeitõl, hogy nincs mögötte komoly szellemi-mûvészi mozgalom, hanem abban is, hogy -- tudomásom szerint -- ez a filmtörténet elsõ olyan tabudöntõ manifesztuma, amelyet nem vehemens ifjonc, hanem elismert, s akár konzervatívnak is bélyegezhetõ mester bocsátott ki. (Talán ezért is a kiáltvány legmeghökkentõbb kitétele: "Nem szabad, hogy a rendezõ neve szerepeljen a fõcímlistán".)

A lázadó manifesztumok, persze, nevetségesek maradnának, ha nem követnék õket filmek, melyek visszamenõleg, a gyakorlatban igazolják a jól csengõ tézisek alkalmazhatóságát. A szürrealisták, a neorealisták, a nouvelle vague-os fiatalok igazát nem deklarációk tették kétségbevonhatatlanná, hanem a nyomukban készített remekmûveik.

A "dogmatikus" dánok sem a levegõbe beszélnek, ezt legalább két filmjük bizonyítja: von Trier Idiótákja, mely a legutóbbi Titanicon volt látható, s Thomas Vinterberg cannes-i zsûridíjjal és elsõfilmes Európa-díjjal ékesített Születésnapja. A szemlélet, a stílus, a technika szembeszökõen hasonló: hozzájuk a használati utasítás a Dogma 95-ben olvasható. Imbolygó kézikamerával felvett, egyetlen helyszínen játszódó történet, színészek és az õket követõ operatõr laza improvizációja -- azaz személyesség, szabadság és olcsóság, miként azt a francia újhullámosok megálmodták. Mintha a technikai fejlõdés mostanra érné utol Godard-ék mozgóképi utópiáját. Kamerát az emberek kezébe, mindenki csináljon filmet, minden film legyen személyes napló, az öndokumentálás eszköze, valahogy úgy, ahogy azt Godard példaképe, Dziga Vertov hajdan megálmodta. Eltörölni a rendezõi foglalkozást, kamerát minden gyári munkásnak -- a hatvanas években ez még fantazmagóriának tûnt, a "követeljétek a lehetetlent" filmes változatának. Ma már nincs gyakorlati akadálya.

Von Trier és Vinterberg mozgalma mögött nincs semmi, csak az új évezred technikája. Ám ez nem kevés. S ezért kell komolyan vennünk mind igénybejelentésüket, mind az ennek nyomán készült figyelemreméltó filmjeiket. Mert az érzékeny, marokba fogható kis kamera megszabadít attól a hagyományos gyártási rendszertõl, melynek béklyójából eddig egyetlen filmes iskola sem tudott eredményesen kibontakozni, s lett ezért históriájuk a kényszerû megalkuvások története. A dánok dogmája azért felszabadító, mert azt állítják, elérkezett az ideje, hogy mindenki szabadon filmezhessen, a maga örömére, s az eredmény nem "amatõrfilm" lesz, hanem zaklatott, nyers, erõteljes új stílus.

Az Idióták és a Születésnap e stílus meggyõzõ dokumentumai. A Születésnap -- önmagában is tabudöntõ -- cselekménye amúgy kevéssé érdekes. A dramaturgiai alaphelyzet a drámairodalomból ismerõs: népes dán család érkezik egy kastélyszerû luxushotelba, hogy megüljék a tekintélyes, tehetõs családfõ hatvanadik születésnapját. Ám a legidõsebb fiú ünnepi köszöntõjébõl vérfertõzõ pederasztiára derül fény, melyre hajdan a tisztes atya kényszerítette ikergyermekeit. A két áldozat közül már csak a felnõtté lett fiú vehet részt az ünnepségen: lánytestvére a születésnap elõtt öngyilkos lett. Tettének oka, mint azt fivére sejteti, a gyerekkori trauma. A sima felszín kárpitja felhasad, s mögötte szédítõ mélység nyílik meg: az elegáns, finom ünnepség káoszba és szégyenbe fúl. Mindez elmondható lenne hagyományos kamaradráma-formában is -- gyerekkori emlék- és fantáziaképek, mint valamely régi von Trier-filmben --, ám a Születésnap lényege nem a történés, hanem az elbeszélõi stílus: a sétáló kamerával nagyközelibe hozott szereplõk laza, improvizatív játéka, a látószög folyamatos, nyugtalanító billegtetése. Mintha rejtett kamerás híradófelvétel tudósítana szupertitkos eseményekrõl. Ahogy a rendezett felszín szilánkjaira hasad, úgy törik darabokra a kép is. Ha a mozinézõ voyeur, miként azt Bunuel és Hitchcock egybehangzóan állította, akkor Vinterberg kamerájának látószöge a leselkedõ -- kéjlesõ -- izgatott, zavart pillantása. A felvevõgép nem semleges, láthatatlan gépezet, hanem keresõ, kutató, érzékeny jószág, akár az emberi szem. Ez a fajta film nem megmutat: kalandozásra invitál. Von Trier filmkészítõi módszerüket a pszichodrámákhoz hasonlította, nem alaptalanul. A Születésnap izgága, kukkoló kamerája súlyos családi pszichodráma illetéktelen nézõjévé lesz. Keresõjén át csoportos lelki sztriptízt lesünk meg, bûntudattal terhes voyeur-örömmel.

SZÜLETÉSNAP (Festen) - dán, 1998. Rendezte: Thomas Vinterberg. Írta: Mogens Rukov, Thomas Vinterberg. Kép: Anthony Dod Mantle. Zene: Lars Bo Jensen. Szereplõk: Ulrich Thomsen (Christian), Henning Moritzen (Helge), Thomas Bo Larsen (Michael), Paprika Steen (Helene). Gyártó: Nimbus Film. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 106 perc.