Chabrol, az újhullámos rebellis félszáz film után az egyenletes francia minõség megtestesítõje lett.

Elmúlt 1998, és vele szép csendben elmúlt egy évforduló is: a Nouvelle Vague, a francia Új Hullám indulásának negyvenedik évfordulója. Lehet persze vitatkozni, hogy mikor kezdõdött az a folyamat, amit azután utólag címkéztek fel a hangzatos névvel, hiszen tudjuk, „már Renoir is…", de Jean Vigo egész biztosan „újhullámos" szemléletû filmeket csinált – másrészt viszont van, aki az irányzat (iskola? mozgalom?) létét is vitatja. Mindenesetre tény az, hogy 1958-ban mutatták be Malle Szeretõkjét, ekkor kezdi Rohmer Az Oroszlán jegyébent, Truffaut a Négyszáz csapást, Resnais a Szerelmem, Hiroshimát, és ekkor készült a huszonnyolc éves Claude Chabrol elsõ két filmje, az Unokafivérek és A szép Serge is. A hajdani zöldfülû ifjoncból mára a legterjedelmesebb életmûvet felmutató francia rendezõ vált, akinek közel hatvan mozifilmjébõl alig néhányat forgalmaztak „normálisan" Magyarországon. Örülni kell tehát, hogy a televízió jóvoltából most hat, 1986-1995 között készült filmjét láthatjuk, ha nagy korszakának, a nagyjából ’68 és ’73 közötti éveknek tökéletesre csiszolt lélektani kamaradrámáira továbbra is várnunk kell.

A bûn mindennapjai

Az ifjú Wolf, magát újságírónak hazudva, beférkõzik a tévésztár Legagneur otthonába, ahol titokzatos bûntények után kutat, s mikor házigazdájának levakarhatatlan udvariassága mögül elõvillan a farkasmosoly, akkor…

Paul, egy jól menõ szálloda tulajdonosa egy nap fejébe veszi: szép és fiatal felesége megcsalja õt. Ettõl kezdve pokol számára az élet, s mire felesége számára is azzá változtatja, addigra…

Marie tiltott abortuszokkal tartja el magát és családját a második világháborús Vichy-Franciaországban. Férje kiszorul közös életükbõl, egyre megalázóbb helyzetekbe kerül, így aztán egy nap cselekvésre határozza el magát, és…

Az egyszerû sorból származó, és nem éppen makulátlan elõéletû háztartási alkalmazott a szintén kétes múltú postáskisasszonnyal együtt hirtelen úgy érzi, eljött a bosszú ideje az õket megalázó társadalmat mintegy megszemélyesítõ családdal szemben, így hát fogják magukat, és…

Viccnek és kriminek nem illik lelõni a poénját, nem teszem hát én sem. A fenti vázlatok azt hivatottak érzékeltetni, hogy Chabrol filmjei, legalábbis cselekményük alapján, legtöbbször beilleszthetõek a „bûnügyi filmek" amúgy eléggé képlékeny kategóriájába. Fordulatos történeteik az utolsó pillanatig tartogatnak meglepetéseket, szereplõik pedig rendre áthágják a törvények és az erkölcs által megszabott határokat. „A kis témák védelmében", írta Chabrol, a kritikus hajdan egy cikke fölé a legendás Cahiers-idõkben, és Chabrol, a rendezõ hûséges is maradt hajdani elképzeléseihez: szorgalmasan forgatja évi egy (de sokszor kettõ, sõt három) filmjét, szánandó vagy megvetendõ, de többnyire tökéletesen átlagos, mégis súlyos bûnöket elkövetõ hõseirõl. ( Hiába nagy regény a Bovaryné, tökéletesen illeszkedik ebbe a sorba, hiszen legfeljebb napihír-érdekességû a házasságtörõ vidéki asszony öngyilkosságának a története.) Mégis, akár csak ezt a hat Chabrol-filmet végignézve is érezhetõ, itt-ott szorít a kényelmesnek ígérkezõ kategorizálás. Bûnregény, Tar Sándor Szürke galambjának alcíme illik talán legjobban a Chabrol-történetekre is. Bûnfilmeket látunk.

Van egy Chabrollal kapcsolatban sokat emlegetett kulcsszó, mely hivatott lenne a kritikusok szerint meglehetõsen elegyes igényû és minõségû életmûvet egynemûvé formálni, a morál. Annak ellenére makacsul tartja magát a vélekedés, miszerint Chabrol lenne a francia film nagy moralistája, hogy nemegyszer kijelentette, nem szereti ezt a szót (szívesebben beszél etikáról), és minden létezõ eszközzel kerüli, hogy ítéletet mondjon vagy mondasson hõseirõl. Más kérdés, hogy az élveboncoló élvezetével turkál azok legbensõbb magánügyeiben. A szertartás dyslexiás házvezetõnõje, A pokol lassan megõrülõ szállodása, a Maszkok pojácává alacsonyodó tévébálványa vagy Az erkölcs nevében blaszfémiát köpködõ, halálfélelemtõl remegõ Marie-ja szánalmas figurák, akiknek elítélendõ tulajdonságai (kisebbrendûségi érzés, féltékenység, magamutogatás, nagyravágyás) voltaképpen cseppet sem kivételes gyarlóságok. Azért veheti õket sorra a cinizmus leghalványabb árnyalata nélkül Chabrol lemeztelenítõ, érzelemmentes tekintete, mert ezek az emberek megbocsáthatatlan bûnöket követnek el másokkal szemben, és ez alól nem lehet felmentés a nehéz gyerekkor, a társadalom gonoszsága és más efféle közhelyek. Mi hát ez, ha nem moralizálás, gondolhatnánk kapásból. Csakhogy van itt néhány apróság, ami kissé bonyolítja a helyzetet, és a chabroli finom különbségtételt morál és etika között is megvilágíthatja.

Nézem az André Labarthe által ’91-ben készített, egyszerûségében is rendkívül szórakoztató és izgalmas portréfilmet, melynek címét talán Claude Chabrol, a bogarásznak lehetne fordítani. Ebben a rendezõ pontosan olyannak mutatkozik, ahogyan azt a filmjei alapján elgondolja az ember: okos, joviális, gondolkodó személyiség, aki minden doktrinér tudálékoskodás nélkül beszél a filmkészítés eszközeinek szükségszerû, s általa tudatosan alkalmazott leegyszerûsítésérõl, a tempó, a részletek kidolgozásának fontosságáról. Aztán a megfontolt beszélgetõtárs egyszercsak olyat kérdez, amin a rendezõ, akarata ellenére is, elneveti magát. Van egy sajátosan chabroli morál, állítja a riporter, s rögtön rá is kérdez, miben is állna ez? Chabrol határozottan válaszolja: reméli, nincs ilyen, majd hozzáteszi: van viszont egy híres Dosztojevszkij-mondás, miszerint, ha nincs Isten, minden megengedett. Nos, én meg szoktam fordítani ezt a gondolatmenetet, és azt mondom: ha nincs Isten, semmi sem megengedett, és csendesen elmosolyodik a szemüvege alatt ( s a portréfilmnek itt egyébként, sajnos, vége is). Vérfagyasztóan elegáns félmondat; nem tudom, érzékelhetõ-e a hordereje és finoman kétértelmû volta. Egyfelõl, ha lenne Isten, elvégezné helyettünk a tiltás, ítélkezés, büntetés piszkos munkáját – másfelõl így, hogy nincs, azért nem szabad rosszat tenni, mert nincs, aki megbüntesse. Szép, paradox erkölcsi alapvetés, mindenesetre esztétikailag jóval erõsebb, és következtetéseit tekintve sokoldalúbb, gazdagabb világszemlélet építhetõ rá, mintha állandóan az Égre mutogatnánk. Az Isten nélküli világban alapvetõ szükségszerûség, hogy a bûnösöket bûnösöknek (ne pedig, mondjuk, belevaló fenegyerekeknek) tekintsék az emberek, és Chabrol sohasem hagy kétséget a vétkesek vétkességét illetõen. Mindez valóban papírízû moralizálás maradna viszont, ha önmaga számára fel nem állítana még egy tiltást: az ítélkezés tilalmát. ( Ezt õ kevésbé hangzatosan úgy fogalmazza meg, hogy egyszerûen csak arról csinál filmeket, miként sikerül az embereknek megsemmisíteni magukat. ) Legjellemzõbb filmjeit nézve bele is zavarodunk rendesen a véleményalkotásba: ki az áldozat, ki az igazán ellenszenves a Bovaryné, Az erkölcs nevében, A szertartás szereplõi közül? Akárkit nevezünk meg, belekeseredik a szánk íze. Ez önmagában még nem nagy újdonság, de Chabrol olyan kitartóan, olyan sokoldalúan és olyan árnyaltan vizsgálja a témát, hogy filmjeinek hatása összességében jóval nagyobb, mint az egyes részeredmények összege. Róla is elmondható, hogy mûvei úgy érvényesülnek igazán, ha minél nagyobb adagot kapunk életmûvébõl: Az erkölcs nevében abszurd párhuzamot hordozó végkifejlete (Marie-t azért ítélik el a világháborús vérfürdõ közepette, mert az általa elhajtott magzatok nem járulhatnak hozzá Franciaország népességének növekedéséhez) távolról rímel az 1963-as Landru hasonló szólamára, ahol a tízszeres asszonygyilkos egy másik tömeggyilkolódás (ezúttal az elsõ világháború) hátterében a saját fogalmai szerint nem tesz mást, mint hozzásegíti áldozatait a boldogsághoz. (Ugyancsak ehhez a filmhez kapcsolódóan kell megemlíteni, hogy pár évvel elkészülte után Chabrol példaadóan tárgyilagos, az „impassibilité" hagyományaihoz méltó dokumentumfilmet is forgatott a Vichy-Franciaországról, melyben kizárólag a hatalomgyakorlók által gyártott dokumentumok felhasználásával mutatja a kínosan agyonhallgatott korszakot.)

Õrizetlen titkok

Ritkaság, hogy egy rendezõ negyven év szakmagyakorlás során is megõrizze a rá kezdettõl fogva jellemzõ erények nagy részét, márpedig Chabrol új filmjeit pontosság, mûgond, lényeglátó röntgen-tekintet és sokoldalúságában is következetes világnézet szempontjából aligha érheti bírálat. Új fejleménynek tûnik viszont, és nem éppen kellemes meglepetés, hogy ezekben a filmekben Chabrol néha késztetést érez arra, hogy „direktben" is megfogalmazza mondanivalója egy részét. Biztos van persze olyan is, akinek a lebegtetett, lezáratlan, kétértelmû végkifejletek mennek az idegeire, de ezen újabb filmeknek biztosan nem válik elõnyére az, amikor például a Maszkok végén Noiret-Legagneur „belevallja" a kamerába, hogy csak a pénzt imádja, vagy amikor Marie ügyvédje elsírja barátjának a legyõzött Franciaország szomorú állapotát. Nagyobb gond, hogy a magyarázós hajlam eluralkodott a filmes megformáláson is, pedig az Új Hullám, s vele az ifjú Chabrol egyik valóban forradalmian újnak ható vívmánya volt az, hogy bátran rá merték bízni a nézõkre, hogy az általuk meg nem mutatott, de fontos cselekményrészeket, érzelmeket, hangulatokat filmjeik sajátságos megformálása segítségével minden erõlködés nélkül összerakhassák. Ehhez képest visszalépésnek tûnik az a típusú történetmondás, mikor például valaki bejelenti, hogy elmegy, bár esik az esõ – és a következõ beállításban az illetõ tényleg elmegy, az esõ meg esik. Chabrolnak így a korábbi filmek lassú sodrású és mégis drámai stílusáról kétségkívül egy higgadtabb, epikusabb formára sikerült váltania (amit csak fokoz az a tény, hogy a régebbi filmjeihez fantasztikus, feszültséggel teli zörej-szimfóniákat komponáló Emil Jansen helyét a rendezõ fia, az andalító melódiákat író Matthieu foglalta el), de a lassan visszaszoruló realizmussal és a fokozottabb stilizáló hajlammal úgy tûnik, filmjei többet veszítenek, mint amennyit nyernek – azt hiszem, formai szempontból stílusról itt már nem is igen lehet beszélni. Kulturált, kimért, pontos filmeket látunk, melyek a személyesség jegyét legfeljebb annyiban viselik magukon, amennyiben egy kulturált, kimért, pontos ember mûvei. Érdekes az is, hogy a Hitchcock-tanítvány Chabrol milyen önfegyelemmel kerüli el az utánzás csapdáját is: A szertartás, a Maszkok, A pokol megannyi kiváló alkalmat szolgáltatna az idegborzolásra, a suspense fölényes alkalmazására (és nem titok, hogy Chabrol ezt is kiválóan érti). Hogy nem ezt az utat járja (noha a hangulatteremtés, sõt, a nyomasztás éppen nem áll tõle távol), az alighanem annak köszönhetõ,, hogy – merõben önkényes megkülönböztetéssel élve – Chabrol alapvetõen „etikus", nem pedig „formalista" rendezõ. De ez is bonyolultabb. Érezhetõen mást csinál akkor, amikor egy elvont fogalom ( a Féltékenység), illetve egy modell-szerû ember (a Féltékeny Férj) a voltaképpeni fõhõs (A pokol), és akkor, amikor sokoldalúan árnyalt személyeken keresztül bont ki egy történetet (Bovaryné, Az erkölcs nevében). Ez utóbbiak az epikusabb, formailag „iskolásabb" filmek, míg az elõbbi csoportba tartozóak (én ide sorolom még a Maszkokat és a Rien ne va plus-t), többé-kevésbé „zsánerfilmek" lévén, feszesek, lendületesek, és tartalmukat tekintve nem túl sokrétûek ( itt ugyanis nem ez a lényeg). A szertartás minden szempontból határeset; a legsikerültebb és Chabrol erényeit a leggazdagabban elénk állító film ebbõl a hatból. Titkokat õriz, márcsak azért is, mert senki nem magyaráz el benne semmit, és a végkifejlet, minden egyértelmû brutalitása ellenére is, a hajdani, jótékony bizonytalanságban félbemaradó zárlatokat idézi. Ez az a film, ahol összetalálkozik Chabrol sokféle tehetsége, és talán csak azt lehet sajnálni, hogy a film alapjául szolgáló könyvet nem Patricia Highsmith írta, hanem a nála jóval szerényebb tehetségû Ruth Rendell. Az önmagukban is érdekes figurák mellett itt végre kapunk egy végig érezhetõen egyre súlyosbodó történetet is, ezért is kár, hogy a végkifejlet (a vérfürdõ) az utolsó utáni, amúgy nagyszerû, mert visszamenõlegesen is nagyhatású csavarintás (az autóbaleset) ellenére is jórészt megjósolható (ha egy fegyver elõkerül egy filmben, az el is sül…). Külön bukét ad viszont a filmnek, hogy a huncutkás mosolyú Sandrine Bonnaire-t Chabrol itt egy hideg Isabelle Huppert-ként játszatja, míg viszont ez utóbbi egy féktelenül jókedvû, életvidám alakot formál, amire eddig Chabrolnál nemigen volt lehetõsége. Ez a mini Chabrol-sorozat egyébként egy még rövidebb Huppert-sorozatként is nézhetõ, hiszen a színésznõ négy filmben is fõszerepet alakít. A színészek szerepe pedig hagyományosan alapvetõ jelentõségû a Chabrol-filmekben, és ezt többnyire kiváló alakításokkal hálálják meg: a Bovaryné aligha ebben a filmváltozatban marad emlékezetes, de Charles Bovary alakja nekem már mindig Jean-Francois Balmert juttatja eszembe; vagy említhetném Francois Cluzet-t is, aki mind A pokolban, mind Az erkölcs nevében fõszerepében kiváló; Michel Serrault a Senki többetben, Noiret a Maszkokban brillíroz, és folytatható a sor.

Qualité Francaise

Az Új Hullám indulásának negyvenedik évfordulója kapcsán kikerülhetetlen a kérdés, mi maradt az akkori idõk szellemébõl. Nos, ellentmondásnak tûnhet, de van egy olyan érzésem, hogy ezeken a formailag nyugodt, kulturált Chabrol-filmeken lehet a legjobban lemérni, mi is a Nouvelle Vague legmaradandóbb hozadéka a nézõk számára. A monomániás Rohmernek, a hektikás Godard-nak, a különc Resnais-nek talán, tudottan-tudatlanul, többet köszönhetnek a szakma ifjú reménységei, mint Chabrol fegyelmezett korszerûtlenségének.Van azonban egy filmtípus, ami nem feltétlenül a kényes ízlésû filmbarátoknak, de nem is az éretlen tinédzsereknek készül. Ezek a filmek éppúgy kultúr-árucikkek, mint Picasso festményeinek színes reprodukciói vagy Beethoven szimfóniáinak CD-kiadásai: tetszik, nem tetszik, emberek tömegei számára ezek képviselik a filmmûvészetet, a festészetet vagy a zenét. Nem mindegy, hogy a középkorú mozilátogató (szerencsésebb országokban még talán élnek ilyenek) vagy tévénézõ mit kap a kólareklám és a tízórás híradó között. Chabrol nyilván nem lesz a filmmûvészet Thomas Mannja (bár nevezték már a francia film Balzac-jának), de akibe egy szemernyi érzékenység szorult, azt aligha fogja már foteljába szögezni valami édesbús kultúrgiccs mondjuk A szertartás megnézése után. Nem kéne Chabrolon számonkérni a Nõcskék formabontó frissességét, A hentes hûvös, lassú szépségét, A megcsalt férj vérfagyasztó szenvtelenségét. Nézzük meg inkább, mivé vált a kezei között az a filmtermék-fajta, ami mára gyakorlatilag betölti azt a szerepet, amit egykoron a Qualité Francaise, a Francia Minõség, Carné, Delannoy, Autant-Lara Chabrol által is jórészt megtagadott mûvei játszottak ( s amikhez még így lekerekedve, lenyugodva sincs szerencsére sok köze). Gyenge filmet csinált, de fáradt mûvészkedés, csinált pátosz, valószínûtlen figurák, gügyögõ leereszkedés, sandán célzott hátsó gondolatok, nyeglén odakent rutin, elképzelhetetlen fogalmak a mûveivel kapcsolatban. Ha ebbõl a szempontból nézzük mai filmjeit, azt gondolom, a mozibarátok nem lehetnek elég hálásak neki az elvégzett munkáért.

Calude Chabrol filmjeit az RTL Klub vetíti.