Ugyan hová is vágyna vissza a magyar idõutas, ha nem a dicsõ ötvenesbe, élõben hallgatni a 6:3-as diadalt.

Tán tiszteletkörökkel kéne kezdeni, mert a szemétdomb mégiscsak módfelett veszedelmes terep, valamiért megnõ arrafelé az érzékenység. Csakhogy egyfelõl magunk között vagyunk, másfelõl akart ide jönni a nyavalya, Tí már mint afféle visszafordí thatatlanul egyirányú Stalker mindegyre csak ezen a tájon köt ki.

Na, de mégis... Nemzedékem egyik alapfilmje az Egészséges erotika. Hovatovább ezen állí tás biztosabbik fele a Tí már-filmrõl szóló, merthogy nagy valószí nûséggel nincs is nemzedékem, nemzedékünk meg pláne. Tökéletlenségében tökéletes, üdí tõen egyéni, vidoran szemtelen kis darab a ládagyárból. Elõadásmódjának finoman szólva is kényes keresettsége akkor a célnak és helynek kiválóan megfelelt, noha sokakban -- gyaní thatóan egy darabig Tí márban is -- olyas tévképzetet szült, hogy a módszer akár még folytatható is. Eszerint megtaláltatott egy nyelvjárás, melyben lehetséges szólni mindenféle dolgainkról. Késõbbi kí nos kudarcok kiválóan bizonyí tották az ellenkezõjét, vagyis hogy csupán egyszer használatos eszközökrõl volt szó. Ám ez sem homályosí thatja el e mozi érdemeit. Az Egészséges erotika arról szólt, hogy lehet máshogy is, lehet olcsón is, noha még egyszer pont í gy nem nagyon. Különösen érdekes, hogy a szándékoltan trükkösködések nélkül készí tett 6:3 hosszú idõ után az elsõ olyan Tí már-darab, amely sikerültebb pontjain képes e mû progresszí v szellemét megidézni, mí g az eddigiek inkább az eszközeivel szerencsétlenkedtek. Mindegy, a ládagyár akkor is szeméttelep, ha az egész ajrópai uniót ellátja ládafiával, hát még ha olyan, mint amilyet Tímár akkor mutatott.

Ám hol keressük a szemetet a másik alapmûben, a Bódyval közös Privát történelemben, melyet a könnyebb kigázolás végett voltunk hajlamosak mindig inkább Bódy kapcsán magasztalni? Nos, nemcsak azért, hogy kicsússzunk az illatos metaforából, de egyáltalán nem zárható ki, hogy az a sok szép holmi is mind a szemétbe került volna, ha õk nem -- és nem úgy -- nyúlnak hozzá. Ma meg itt van nekünk a sok privát Magyarország, Priváthorváth; tényleg büszkék lehetünk, hol csináltak ezekhez foghatót?

A Zimmer Feri sorsa viszont fölveti a kérdést, miszerint érdemes foglalatosság-e a szemétdombon való turkászolás. Gondolhatja-e komolyan bárki is, hogy lehet az excrementumból bármilyen várat is épí teni? Pláne pofásat. Ugyanakkor ezen az alapon az elmúlt nyolcvan év történelmébõl azon a pár ötvenhatos õszi napon vagy nyolcvankilenc eufóriáján kí vül nem lenne szabad szóba hozni semmit, mert gyalázat gyalázatra ért. Mégis élünk. Ráadásul, ha valahol csak szemét található, akkor ott aköré fonódnak mindenféle kultuszok, melyeket lehet hogy érdemes mutogatni, és emlegetésük biztosan eladható. Van nekünk a Csinibabánk, egy grandiózus átverés, í gy mondja Tí már is.

De mi a hatvanas vagy ötvenes évek slágervilága az aranycsapathoz képest? Potomság. Bolhafing, úgy legendárisan, mint szemétségében. Tí már igazi mester, még inkább amundseni felfedezõ. Megállí thatatlan, immár a magmatikus mocsokban kotor.

Komoly szakí tópróbához értünk itten. Hogy Tí már mit gondol az aranycsapatról, az a 6:3 után sem érdekes, nem arról szól ugyanis a filmje, s ez valószí nûleg szerencse, még inkább arányérzékének diadala, ám minket mégis számvetésre kényszerí t, még akkor is, ha az õ gondolatainak, szándékainak a feltárására, mûködésének értékelésére í gy kevesebb helyünk marad. Nem mehetünk el szó nélkül amellett, amit egy nemzet gondol vagy érez, ha azt hallja: 6:3. Vagy: aranycsapat. Becsapott massza. Nekünk ugyanis, ellentétben Tí márral, nem az idõben való mozgás, még csak nem is az idõ mozgása a probléma, hanem az idõ maga. Az a cudar idõ, ami mögöttünk van. Mert elhagytuk, annyi szent, de piszkosul, a hátunkat sem látja; noha belõle vétettünk, istentelenül nincs közünk hozzá.

Az aranycsapat a szemétdomb maga, az idõ maga. Romlottságunk egyik legmegbí zhatóbb beszállí tója. Áfium. Tudjuk, hogy belepusztulunk abba a kórba (korba?), aminek egyik meghatározó atomja az a wundermanschaft, de kezeljük, nem is nehezen. Gyógyí thatatlan persze, egy igazi rák, de e gyógyí thatatlanság pusztán elvi jelentõséggel bí r, mert az emberi kor legvégsõ határáig cipelhetõ. Nem kell rá figyelni, az emberi szervezet csodákra képes. Észrevétlen képes hurcolni makacsabb salakjait is.

Az ember úgy van csinálva, hogy hajlamos ilyen-olyan hülyeségekért veszkõdni. A foci például nagyon bejött nekünk. Mindenfélére és novellák költésére inspirálja, anyázásra mindgyakran. Filmünket követve magunk is kénytelenek vagyunk közelebb hajolni hozzá. Ám segí tség nélkül nem megy. Vegyünk egy pasast, hagyjuk beszélni, í gy az egyes szám, mi következik, csak játék, csak az övé.

Figyelj, a foci az más. Kapusok játsszák meg focisták, én még láttam élõben Káposztát, magányos estéken még mindig társam Albert, Géczi, Karába. Adamecz, Kabát. Megvan nekem mind, meg a Népsport egész szótára. A nagy portások, még szép, nálam Platkó, Zsák, Tamás Gyula vagy a Fathér Karcsi, aki törött kézzel kivédte a tizenegyest a ruszkik ellen, aztán mehetett a szõnyeg szélére. 6:3? Aranycsapat? Azokkal kelek, fekszek. A hálóõr? Naná, Svatopluk II, a Fekete Pocok, téliszalámit csempészett az elefántcsontrakpartiak ellen, még Dobi István is fényképeszkedett vele. Meg a négyökrös szekérrel. Egyszer egy olasz kempingben a hadirokkant gondnok égnek szegezett hüvelykkel azt mondta, hogy Puszkasz, de helyet, azt nem tudott szorí tani, lefejeltem, mint Edström Vidáchot, és amikor már kezdett fagyni a véribe, felsoroltam neki Albertositól Gigi Riváig az összes botlábú macskazabálót, aki a hetvenes vébén oly rútul szí vott a braziltól, nem kifelejtve, hogy Rivierát pont Mazzola helyett küldték be, és hányadik percben, s azon túl, hogy Bonisegna nevét hibátlanul, a darabos Rosatóról meg csak hexameterben szólottam hozzá, a Puszkaszért még le is köptem. Az aranycsapat balkötõje ugyanis Will Smith volt, Godzillának becézték, leginkább leheletfinom cselei miatt. A száguldó õrnagyot Zemannak hí vták, Marseilles-nél kidisszidált Csehbe, mára már miniszterprezident, bár az ETO-ból Klaus gyakran akasztja. Én már akkor tudtam, hogy Eperjes egyszer égigérõ gyertyát rúg, s hogy futballozó kormányfõk csak enbéhármas publicisták dolgaiban dajkálják a pettyest. Folytassam? Frangepán a Molotov-Ribbentropp-gátból, egyedül a magyarok közül, egész a századik válogatottságig vitte. Pont a sógorok ellen ünnepelt, a hagyományból kifolyólag, í gy kettõs volt a jubileum, az ötszázadik nemzetek közötti, vezette a jugoszláv, késõbb horvát, Zrínyi. Partjelzõk: Székely, Románia, Bertalan, Bukovina. Erõs szél, szögletarány, mí g máskor egy ország delegálta a sí pos embert és lengetõ segédeit, most, a kitüntetett alkalom végett, összejöttek a környékbeliek, szünetben sorsolták a KK-t, megtelt a bécsújhelyi stadion. De ott van az örök mumus, Liechtenstein elleni mérkõzés, amikor botlott az aranycsapat, Szepesi sérülten lépett pályára, de még a sógorát is bevajazta a balszélre, a kétballábas Komócsin Zolit, a szegedi sellõt. A százszoros válogatottból késõbb szövetségi kapitány is lett, Hoffer és Lakat között, mi csak Koffernak és Tutónak szólí tottuk õket, õt meg az egész ország csak Cicinek vagy Cuminak, mert szerették nagyon, butikja volt az Almási téren. Politizálni kezdtek, elpatkoltak, megpattantak, persze fordí tott sorrendben. És a nagy hármas a Karancsaljáról? Répás, Szalay, Básti? Sajó vagy Kukorelly? Bojtár, aki látott a pályán?

Tí már Péter filmjében Eperjes, a szerencsétlen, odavetett angyal az egyik szí nben értelmiségi társaságba vetõdik. Akinek nincs jobb dolga, keresgélheti, hogy ki kicsoda közülük. Ha bolondok lennénk. Inkább találjunk magunknak egy másik pasast, aki -- mint akit most elhagytunk -- ugyaní gy bemutatná nekünk az í rókat, költõket, panegí riszek virtuózait. Jönne Hanyistók, a halk tárcaszerzõ és Kun Béla, az alanyi. De ennek sincs semmi értelme. Aranytollas csapat.

Azt persze nem tudtuk meg most sem, hogy a múlt heti kí nos kudarc, ami Burkina Fasón esett az aktuális nemzeti tizeneggyel (7:1, kiállí tva Nimand II), csakis annak a gondos épí tõmunkának köszönhetõ, melynek legfontosabb részét az aranycsapat és üzletfelei végezték, méghozzá alaposan. Errõl persze jobb is hallgatni, csak akkor kéne szóba hozni, ha valaki a szokásos módon, könnyek között idézgeti a régi szép idõket, amikor még focinagyhatalom voltunk. Salvador és Honduras a futballháborút vesztették el, kettõs leléptetéssel, mi a futballbékét nyögjük keserves hétköznapjainkon.

Ám Tí már nem az arcátlan nosztalgiázók közül való. Mutat egy kezdetben kicsit darabos, aztán mind jobban sikló, kiszámí tottan vadromantikus idõutazást, azon az egy módon, ahogy egy ideje azt csak lehet: angyalokkal. A köztisztasági végzettségû Eperjes, csiri-biri, hipp és hopp visszakavar a delejes ötvenesbe, a nagy meccs napjára és vegzálja a rádión csüngõ népeket. Mint afféle futballõrült tud elõre (utólag) minden biciklicselt (abban voltak a fiúk nagyok) és ezt a kor dolgozói, társadalmi helyzetük re úgyszólván tekintet nélkül sérelmezik. Tímár szép és helyenként élvezetes filmet készí tett. Leginkább arról, hogy mennyire más volt egykor a világ, hogy épeszû fiát, kinek ép eszét egyszer csak odalökték, mennyi mocskos veszély lesi ott a távoliban, a valószí nûtlen, gyilkos diktatúrában a szegény, angyali demokratát. Hogy vajon tudja-e, akinek ajándékba adták, milyen nagy dolog a szabadság.

A papí rszázast ez év január elsejétõl kivonták a forgalomból. Az a szép, gyantás vörös pénz volt az utolsó olyan darab, mellyel a most meglátogatott korban próbálkozni lehetett volna, ma már csak a numizmatáknak van esélyük felest fizetni hozzájuk fiatalodott felmenõiknek. Egyébiránt szeressük Tí márt, közel, távol az egyetlen, aki ebben a közönség lapos igényeire hazugul rákent szemétáradatban érdemes valami figyelemre. Az aranycsapatot meg felejtsük el. A 6:3-at tagadjuk meg. A Honvéd fénykoráról deliráló hadügyminisztereket csúfoljuk sértõ szavakkal. Jót fog tenni, hördülje bár egy egész ország az ellenkezõjét, miszerint ví vmányunk az aranycsapat. Persze. Miként az eocénprogram. Lássuk be, hogy Tí már sem véletlenül szemételhárí tási szakembereket, kukást és utcaseprõt gyötör szép mozijában.

6 : 3 - magyar, 1999. Rendezte és írta: Tímár Péter. Kép: Szatmári Péter. Zene: Cseh Tamás, archív felvételek. Szereplõk: Eperjes Károly (Tutti), Szalay Kriszta (Helén), Cseh Tamás (Halmi), Gálffi László, Végvári Tamás, Fodor Tamás (írók). Gyártó: Megafilm Kft. Forgalamzó: Budapest Film. 90 perc.