Mióta csak létezik, a filmet ellenállhatatlanul vonzzák az elmúlás, a pusztulás képei.

Ötödik órája nézem egy haldokló öregember csendes fogyatkozását, körötte áldozatkész feleség, okos, gondos hospice-orvosnõ, pelenkát cserélõ derék ápolónõ. És Jupiter-lámpák, kamera, monitor, mikrofon, hangmérnök, világosító, rendezõ. Hogy õk mit keresnek a matrac-sírnál? Ötödik órája próbálom megfejteni. Az én agóniám korántsem olyan csendes, hol a filmesek merészségen lelkendezem, hol szentségelek. És mindemellett még az is bennem viszket; mintha láttam volna már ezt valahol.

Nem, nem Dettre Gábor elõzõ halál-filmjére gondolok, melyben Kathleen Gáti mesélte el édesanyja haldoklását. Az a kitárulkozás egy percre sem volt kegyeletsértõ, kimódolt, teátrális. Ott nem pózolt sem a színésznõ, sem a rendezõ. Mindkettõ arról mesélt, ami leginkább izgatta, vagyis magáról. A színésznõ a gyászáról beszélt, a rendezõ a színésznõrõl. És ettõl az "önzéstõl" lett a komor halálesszé kétszeres szerelmesfilm, egy anya és egy anyjára emlékezõ színésznõ gyengéd, beleérzõ portréja.

Az remekmû volt, az újabb thanatológiai beszély, a Halott lepke száll tova nem látszik annak. De a folyamatos bizonytalanság -- amit a rendezõ éppúgy megoszt velünk, mint elõképe, a Villanás a víz felett rendezõ-fõhõse, Wim Wenders -- , ez a konok következetességgel kiharcolt kudarc, ahogy egy vesztes maratonfutó sem adja fel, mert elszámolnivalója van még azzal a 41 kilométerrel, ez szép, és fontos tett...

Mi lelkesít, s mi zavar engem abban (ez az érzés összehasonlíthatatlanul erõsebb), hogy a matrac-sírt, hol egy ember süllyed el, filmesek állják körül? Újraolvasom Örkény "Rózsakiállítását", ez volt a déja vu, mintha a Halott lepke után írta volna. Benne van minden borzongató kétely, ami e film láttán felmerülhet.

Örkény telibetalálta a mûfajt. "A halál egyenes adásban" (késõbb majd Tavernier oltja félfantasztikus filmbe ezen a címen a nyilvános halál témáját) alkatánál fogva sem nem tragikus, sem nem komikus, hanem groteszk. Megírni, filmre venni, tévén közreadni a lefilmezett halált csak így érdemes. Az Örkény kisregényének fõhõse egy pályakezdõ tévérendezõ, aki három haldokló utolsó óráit akarja filmre venni. Egyik "hõse", a léha író megpróbálja kizökkenteni a fennköltségbõl: "A múltkor azt mondtad, amire készülsz, egyszerre költészet, tudomány, filozófia. Hát ez humbug, barátocskám. Elõször is, mert rögtönzötten és rondán halunk meg, a költészet viszont szépség és kompozíció. Másodszor: egy egyszeri esemény még nem filozófia, csak az, ami belõle általánosítható. Tehát ez sem stimmel. A tudomány még kevésbé. A modern fizika rájött, hogy egy kis méretû és érzékeny esemény megfigyelésénél a megfigyelés mûszereinek jelenléte eltorzítja a jelenség lefolyását. Más szóval, a kamera elõtt másképp halok meg, mintha teszem azt csak Aranka látná. Tehát a filmednek tudományos értéke is csak illúzió." Ha valaki a haldoklásról akar filmet forgatni, ezzel az útravalóval érdemes útnak indulnia, ha ezután még egyáltalán van mersze vagy kedve hozzá.

A modernitás hallani sem akart a halálról, elvesztettük a tudást, hogyan kell bátorsággal és méltósággal elmenni. Halálunk éppolyan sebtiben összetákolt, mint az életünk. Óriási pozitívum, hogy az elmúlt harminc-negyven évben a halálról, haldoklásról, a haldoklóról való gondoskodásról és az eutanáziáról másként gondolkodunk. Méltányolni illik, ha valaki ma a halálról ebben a szellemben forgat. Mégis, a Halott lepke száll tova .... tanúsága szerint nem könnyû, ha ugyan lehetséges, a modernitás halál-etikettjébõl teljességgel kigabalyodni. Annál simább ügy viszont egy mégoly szép eszmét dogmává torzítani. Ami kikezdhetetlen a thanatológia tanításaiból, annak felismerése, hogy az orvosi illetékességnek is van határa. A gyógyíthatatlant átsegíteni a halálba tisztességesebb, mint tortúrák során át életben tartani. Abban azonban már kételkedem, hogy a halálra bármiféle filozófiai terheket kéne rakni, egy posztmodern halálesztéta például azt a feladatot róná a haldoklóra, hogy "végleg megszülje magát, mielõtt meghal". Remélem, hogy ama páratlan pillanatban nem ilyesmivel leszek elfoglalva. A barbár, összegányolt halál után kedveszegetten látom egy nett, kenetteljes, illedelmes, "orvosilag korrekt" halál szezonját. Lehet, hogy ez kényelmesebb viselet, de akkor is egyenhalál. A kórházi egyenpizsamát úgy látszik könnyebb levetni, mint a szabványosítás modern parancsolatától szabadulni. Kinek-kinek engedni kellene, hogy a maga halálát halja, amin -- anélkül, hogy tudatosan tette volna --, amúgy is egész életében toldozgatott. Én mindenesetre szeretnék a saját kabátomban távozni e földi ruhatárból.

"A halál közelsége -- írja Örkény a "Rózsakiállítás" fülszövegében --

ezt hisszük és valljuk évezredek óta, kiszólít ugyan a létezésbõl, de megtisztít a hiúságtól, önzéstõl,nagyravágyástól, képmutatástól, és fölment minden manipuláció alól. Mindez igaz volt máig, de ma már nem egészen az. Végsõ magányunk perceit is kisajátíthatja a technika; utolsó sóhajtásunk megörökíthetõ, sokszorosítható, többféle hullámhosszon és akárhány csatornán sugározható, milliók képernyõjére rávatíthetõ. Szereppé válhat egyetlen õszinte gesztusunk: az agóniánk."

Intim, sallangmentes saját halál és a teátrális, nyilvános, õszintétlen végvonaglás. Valóban ez az alternatíva. Korrigálni legfeljebb annyiban érdemes Örkényt: nem a film, nem a tévé rondított bele az õszinteségbe. Színpadon halunk meg már jóideje. Ha csak egy nézõje van is a halálnak, már játszunk. Jól vagy kókler módján, kényszerzubbonyban vagy ránk szabott szerepben? Inkább csak ez kérdéses. Láthatatlan zsinegein tán még elhagyatva, az árokparton döglõdve is a korszellem rángat. A mozgókép "csak" annyiban írja át a haldoklás szcenáriumát, hogy új szereplõket léptet be a darabba, a vadidegent (vagyis a mozi- vagy tévénézõt), és a filmest. Nézzük sorra a szereplõket, kinek, miért érdeke komédiázni.

A haldoklónak azért, mert ha a haldoklás tragédia, övé benne a fõszerep. Akkor az egész a színpad körülötte forog. Fontosnak érezheti magát, még mindig, vagy végre, legalább az utolsó pillanatban. Mirõl szól a Wendersszel készülõ film, kérdezik Nicholas Rayt, a sikerbõl kikopott, romjaiban is fenséges filmrendezõt a Villanásban diákjai: "egy emberrõl, aki halála elõtt össze akarja szedni magát, és visszanyeri az önbecsülését" -- válaszol büszkén Nick. "Egész játékfilmet játszunk." -- örvendezik a Halott lepke haldokló mûfordítója. A film, mint varázserejû gyógymód? Már megérte. De miért kell levetíteni? Dobozba temetni, vagy elhamvasztani a filmet, nem ez lenne a legtisztességesebb?

A halál magányos, mert színig-vérig fizikai aktus, mégis rettegünk a magányos haláltól. A haldoklót körülvevõ gondoskodó szeretet megkönnyíti a távozást: itt jártunk, voltunk, szerettek, az utolsó pillanatban nem kell már semmit helyrehozni. A családnak (mely itt a szeretõ feleség mellett rokon lelkekkel, az orvosnõvel és rendezõvel bõvül) a haldoklás idején ezt az utolsó pecsétet sorsunk fölé odanyomni egyik legfõbb feladata. A kórházi személytelen, nagyipari halál ettõl a vigasztól foszt meg. A hospice, a "kórház-otthon" ezt próbálja visszaadni, amikor egyszerre igyekszik megkönnyíteni a távozó test és lélek kínjait.

Szeretteink halálában persze magunkat is siratjuk, többnyire kulisszahasogatóan hangosan. A Halott lepke... szinte kivételes példája annak, hogyan lehet valakit úgy elengedni, hogy nem terheljük rá a gyászunkat, a mûfordító felesége az utolsó pillanatig élõ embernek tekinti férjét, és azzal a derûvel gondoskodik róla, ami

az élet társasjátékában kijárt neki. A doktornõ kedvesen követi ebben, csakhát a végén már túlontúl eltelít minket a derû: a csont és bõr, pálcikalábú bácsika mégsem kisbaba, aki elõtt még ott az egész élet. Élet és halál között lebegünk, ne hessentsék el tõlünk a halált.

A szenvelgés sajnos mégsem kerüli Tavaszy Sándor haldoklásának dokumentumát: a rendezõ valami ok folytán, talán Wenders példája hatott rá, súlyos filozófiai rakománnyal terheli meg a filmet. Idõrõl idõre fekete-fehér betéteken látjuk, amint éjszakai bárokban mereng az elmúlás felett. De legalább a saját hangján tenné; nem, színész olvassa fel -- hogy mûvészetté, filozófiává nemesítse? -- legtitkosabb gondolatait. (Wenders, azzal, hogy Nicholas Ray-vel, s nem a nézõvel osztja meg szenvelgéseit, rögvest hatástalanítja is õket.) Hol telibetalálnak, hol kopott közhelyek, de ha csupa arany igazság csurranna e maximákból, akkor sem itt lenne a helyük. Lehet, hogy többet mondana, ahogy a rendezõ csendesen elborozgat a haldoklóval. De legyünk megértõek: a kaján halál mindenkibõl elõcsalogatja a filozófust.

A nézõrõl még nem beszéltünk. Nélküle nincs mozi, nincs tévé: nem Lumiere, vagy Edison, hanem õ a felfedezõjük. Nézõnek lenni, évezredekig ismeretlen szerepkör: minden testközelben zajlott, vagy legalábbis a láthatáron belül. Egészen a modern korig, a tömegtársadalmakig a képek õsközösségében éltünk. Aki érintve volt egy eseményben, legyen az születés, halál, a polisz ügye vagy háború, az nézte is, aki nézte, az szerepelt is benne. Nézni valakit (valamit), akihez nincs közünk, aki a szó minden értelmében távol áll tõlünk, ez a modern nagyváros találmánya. Baudelaire émelyeg talán elsõként az omnibusz véletlenszerûen egybeverõdött "közösségétõl", nekünk már észrevétlenül szorongató mindennapos élményünk ez a szoros idegenség. A nézõ a "közönyös kíváncsi". Eljátszhatatlan szerep: ha a film szereplõjét a kamera tekintete forgatja ki természetes mivoltából, a "nézõt" a közte és a valóság között emelkedõ üvegfal hozza képtelen helyzetbe. Egy idegen halálát lesni: természetellenes. Százezer óra a tévé elõtt már eltompított minket annyira, hogy ne érzékeljük a helyzet abszurditását és a szentségtörést: képzeljük hát el, hogy haldoklásunk elõtt be kellene vonulnunk a területileg illetékes színházba, ahol kétórás turnusokban nézõk váltanák egymást, hogy együttérezzenek velünk. Horror. A filmesek, tévések tízparancsolatában, ha volna ilyen, ott kellene állnia: "Más ember halálát filmedre ne vedd!" Nemcsak azért, mert az az õ magánügye, hanem azért is, mert én, a nézõ úgysem megyek vele semmire. A halál ugyanis önmagában -- annak az életnek az ismerete nélkül, amit kiolt -- értelmezhetetlen. Amit az ismeretlen haldokló halálából látunk, nem lehet több, mint fizika, mint biokémia. Ezt is tudni és látni kell, de nem jó összetéveszteni a halállal. Dettre filmjét nézve kulcskérdés: egy haldoklót láttunk vagy egy életet? Túl gyakran éreztem, hogy a rendezõvel együtt nézõ vagyok, inkább a fõszereplõ halálára vagyunk kíváncsiak, semmint az életére. A halál várószobájában éppoly kevéssé lehet, érdemes filmet forgatni, mint egy buszmegállóban. Egyre csak az óránkat nézzük, szótlanul várjuk, hogy múljék az idõ, elteljen az élet, jöjjön a busz vagy az exitus.

"Napokig tartott, míg el tudta fogadni, hogy nem lesznek titkok, és nem lesznek kinyilatkoztatások, hogy a halál egyszerû és csendes. S hogy az egyetlen rejtély, mely a forgatás napjai alatt benne megoldódott, nem az elmúlás, hanem az élet rejtélye." -- mondja a narrátor. Ne andalodjunk el a szép halálon, legyen ez a film egy nagy kudarc emlékeztetõje: amirõl nem lehet filmezni, arról hallgatni kell.

Persze van titok, de az mindörökre a miénk marad: legyünk bár mégoly elvont és felvilágosult filozopterek, drámánkban végül mégiscsak felléptetjük a Halált. Nagyanyámnak a kaszással volt találkozása, engem, ha nem az ördög, talán A hetedik pecsét fekete csuklyás sakkjátékosa visz el. Legalább lesz kitõl féljek.