Shakespeare in Love - amerikai, 1998. Rendezte: John Madden. Írta: Marc Norman és Tom Stoppard. Kép: Richard Greatrex. Szereplõk: Joseph Fiennes (Will Shakespeare), Gwyneth Paltrow (Viola De Lesseps), Judi Dench (Erzsébet királynõ), Ben Affleck (Ned Alleyn). Gyártó: Miramax / Universal. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 123 perc.
A show-business hajnalán vagyunk, a pályakezdõ író egy jó címre (Rómeó és Ethel, a kalóz lánya) felveszi az elõleget, de az ihlet mégsem jön meg. Elkezdõdnek a próbák, õ napról napra írja a folytatásokat, és miközben õrült kalandokba keveredik -- álruhák, intrikák, félreértések, verekedések, gyilkosságok és szerelem, szerelem, szerelem --, jobb híján a saját élményeit dolgozza bele a darabba, és a színháztulajdonos hiába követeli rajta, hogy mikor jönnek végre a kalózok. Bár nem tudni, hogyan élt Lándzsarázó Vilmos, az biztos, hogy nem így, ahogy a mûveibõl visszakövetkeztetve megírták. Ebben a bájos pszeudotörténelmi vígjátékban talán csak a Rómeó és Júlia korabeli körülmények között eljátszott jelenetei hitelesek.
Minden nézõréteg megtalálhatja a maga örömét a filmben. Levezénylõdik egy helyre Zeffirelli-utánzat sok színes kosztümmel, hosszú nyelves puszikkal, melyek alatt több tucatnyi vonós úgy húzza, ahogy csak bírja a lószõr, ugyanakkor a társforgatókönyv-íróként mozgósított Tom Stoppard (akinek a Rosencrantz és Guildenstern halott kapcsán már prakszisa van Shakespeare-mûvek alulnézetbõl való ábrázolásában) beleszövi a történetbe a maga rezignáltan gunyoros módján, hogy minden viszonylagos, valóság és irodalom oda-vissza tükrözi egymást. A popcorn-majszolók röhöghetnek az olyan típusú poénokon, hogy valaki jól belelép egy nagy lócitromba, a vájtfülûek azon versenyezhetnek, hogy ki ismer fel több Shakespeare-darabokra vonatkozó utalást, ezekkel ugyanis úgy meg van hintve a film, mint a kuglóf mazsolával.
Ennek tetejébe elõképzettségre való tekintet nélkül mindenkit elbûvöl mint színházbolond lady az alakításáért Arany Glóbusszal jutalmazott, imádnivalóan szeplõs Gwyneth Paltrow, aki úgy sugárzik, mint egy ukrán atomerõmû; nincs az a betonszarkofág, amelyik hatástalanítani tudná. A fõszerepben pedig Joseph Fiennes vív, mászik, fut és csókol, csak a lúdtoll áll nagyon furcsán a kezében, mivel ellentétben a filmsztárokkal, az írók többnyire csúnyák szoktak lenni.
Le Bossu -- francia-olasz-német, 1997. Rendezte: Philippe de Broca. Írta: Philippe de Broca, Jean Cosmos és Jerome Tonnerre. Kép: Jean-Francois Robin. Zene: Philippe Sarde. Szereplõk: Daniel Auteuil (Lagardere/a Púpos), Fabrice Luchini (Gonzague), Vincent Perez (Never grófja), Marie Gillain (Aurore). Gyártó: Alicéleo / TF1 Films Production / DA Films / Prima / Cecchi Gori Group Tiger Cinca / Gemini Film. Forgalmazó: Metropolis Film. Feliratos. 128 perc.
A púpos meghalt, de Lagardere él! -- kiáltott egykoron Jean Marais, és kardélre hányta a rosszat. Persze tévedett. Tudatom ezúton, a görbe hátú köszöni, jól van, bár léte úgyszólván búvópatak, mely most ismét elõtör.
Jean Marais nekem persze tévedhetetlen volt. Vesztemre. Egy hónapig gyakoroltam a nevers-i vágást, mire a függönyhúzóval rá mertem törni Gonzague-ra, az alacsony származású ebre, ki Pörkölt fedõnév alá rejtezve a tömbbizalmi tulajdonát képezte. A ví vócsel fényesen bejött, úgyhogy rögtön megismertem egy másik szúrást is. Tetanusnak hí vták, ugyancsak nemes testrészre irányult, minek következtében egy hét alatt hasonfekve elolvastam Févalt. Ebbõl látszik, hogy nem ma kezdtem, de most újra láthattam kiskorom némiképp hendikepes lovagját, immár tehát kétpúpú vagyok, sõt több, ha hozzácsapom az 1934-es és ‘44-es adaptációkat.
Persze Philippe de Broca sem ma kezdte. ‘61-ben megcsinálta a Cartouche-t, ami csak hagyján, de azóta megnézte az összes lehetséges kosztümös filmet. Különös tekintettel a kizárólagosnak hitt francúz terrénumra betolakodó amerikai martalócok munkáira. Lett is foganatja. Noha jószerivel egy idõben készültek, Broca Púposa bí zvást tekinthetõ az amerikai Vasálarcosra adott francia ellenvágásnak. Philippe, a nyugdí jkorhatárt csendesen megkerülõ hentes és mészáros virtigli fradikolbászt készí tett. Beledarált mindent, mit hosszú és kalandos pályája során magáévá bí rt tenni. Fenn a vásznon lóra mászom, kiáltja Scaramouche, a különös komédiás, a király nem várja nagyon Fracasse kapitányt, D’Artagnan kiváltja az ékszereket egy londoni zaciból, Quasimodo álmában csenget egy kicsit, de nem ettõl megy a villamos.
Jean Marais szí nészkirály, mellesleg az amerikai Vasálarcos öt szí nészkirályt tudott fölmutatni, akik közül csak kettõ volt francia, egyikük ráadásul királynõ. Daniel Auteuil viszont, bár kétségtelenül lokális kedvenc, César a legjobb férfialakí tásért, Arany Pálma dettó, de messze nem király, kisnemes inkább. Nevers sem herceg, a Holló 2. nem a fõrendek csatája volt.
Ám ez mind potomság. Le van szúrva, sajna kicsit el is, de ez se számí t, ha ön nem megy Lagardere-hez, Lagardere megtalálja önt. S ez í gy szép.
Good Will Hunting - amerikai, 1997. Rendezte: Gus Van Sant. Írta: Matt Damon és Ben Affleck. Kép: Jean Yves Escoffier. Zene: Danny Elfman. Szereplõk: Robin Williams (Sean McGuire), Matt Damon (Will Hunting), Ben Affleck (Chuckie), Minnie Driver (Skylar), Stellan Skarsgard (Lambeau). Gyártó: Miramax. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 126 perc.
Aki zseni, az deviáns. Tudja ezt minden átlagember. Aki zseni, és mégsem deviáns, az elüt a zsenik átlagától, tehát szintén deviáns. (Nincs menekvés!) Ám a nem-deviáns zsenirõl nemigen lehet filmet csinálni, tehát maradjunk az átlag-zseninél, mint amilyen Will Hunting, a matematika géniusza, civilben sokgyermekes boston-külsõi prolicsalád sarja. Ez a Will kissé karcos alkat, így hát a zsenijét fölfedezõ mezei matematika-professzornak egyenesen a börtönbõl kell kihoznia, hogy nekiláthasson a nyersgyémánt csiszolásának.
Az igazi küzdelem azonban nem a nyersgyémántot csiszolgató professzor, hanem az általa vadhajtásnyesegetésre felkért pszichiáter és a vadzseni között zajlik. A pszichiáter ugyanis szívós munkával felébreszti Willben az emberi szabadság alapkérdései iránti fogékonyságot. Valamint azt sugallja páciensének, amit manapság minden magára valamit adó mûalkotás egyszersmind dezodor-reklám: LÉGY ÖNMAGAD! Hogy ez pontosan mit jelent egy mûalkotás illetve egy dezodor esetében, azt nehéz volna formalizálni. A boston-külsõi vadzsenit illetõen az eredmény kétes: Will Hunting a nem egészen egyértelmû záróképsorok tanúsága szerint (talán) megfutamodik a matematika-géniuszi pálya elõl és a szabadságot választja - rozoga autójával nekiered az országútnak, úgy, ahogyan az amerikai filmekben a „szabadság választása" közmegegyezés szerint ábrázoltatik.
Gus Van Sant, aki az amerikai független filmkészítõk sztárjaként alapozta meg hírnevét, ezzel a filmmel elveszítette függetlenségét, ám biztosította helyét a fõáramban. Az 1991-es, kritikai sikert és anyagi bukást hozó igen egyéni hangú Otthonom, Idaho után ezúttal kritikai és kasszasikert egyaránt jelentõ, a függetlenség ködös karizmájával immár nem kacérkodó filmmel lépett elénk. Ha nem azt az évet fogja ki, amikor olyan megaprodukcióval kell versengenie, mint a Titanic, akkor talán nem csak filmjének forgatókönyve kap Oscar-díjat. Azért ez sem kevés. Gus Van Sant megtalálta a fõútvonalat. Filmjének hõséhez hasonlóan (akit a díjazott forgatókönyvet társszerzõként jegyzõ Matt Damon alakít), õ is megpattant a bizonytalan és rögös zseni-pálya elõl. Most ott robog a nyílegyenes hatsávos sztrádán, az ilyen utak pedig - ha baleset nem történik - általában elvezetnek valahová.
NIGHTWATCH – ÉJJELIÕR A HULLAHÁZBAN
Nightwatch -- amerikai, 1997. Rendezte: Ole Bornedal. Írta: Steven Soderbergh és Ole Bornedal. Kép: Dan Lausten. Zene: Joachim Holbek. Szereplõk: Ewan McGregor (Marin Bells), Nick Nolte (Thomas Cray), Patricia Arquette (Katherine), Josh Brolin (James Gallman). Gyártó: Dimension Films. Forgalmazó: Mokép Rt. Feliratos. 101 perc.
Húsz évvel ezelõtt a koppenhágai palotaõrség egyik tagja filmfelvevõ gépével bejárta az Egyesült Államokat: országutakon stoppolt és hetente vért adott, hogy nyersanyagot vehessen a kamerába. Jacob Holdt hazatérése után ötórás dokumentumfilmben foglalta össze öt esztendõ tapasztalatait, amely az Amerikai képek címet kapta. Két évvel ezelõtt egy fiatal koppenhágai rendezõ is átszelte az óceánt egy Amerikai Kép kedvéért, a megvalósításhoz azonban nem kellett saját vérét áldoznia: a mohó stúdió-vámpírok elsõ és egyetlen játékfilmjére éheztek. Ole Bornedal -- hasonlóan holland sorstársához, a hollywoodi humuszban azóta nyomtalanul felbomlott George Sluizerhez -- a Régi Ötlet amerikanizált újrahasznosításával debütálhatott az Újvilágban.
A Nightwatch a Nattvagten pragmatikus fordítása egy gyökeresen eltérõ kultúra nyelvére, amelynek ismeretlen arcoktól idegenkedõ, fél-analfabéta nagyközönsége jobban irtózik a külföldi filmektõl, mint a hullagyalázástól. Ebben a nekrofil önremake-ben is csupán egyetlen szerep jutott európai színésznek: elsõ amerikai filmjében Ewan McGregor játssza az ifjú joghallgatót, aki új munkája során nemcsak fehér köpenyes profikkal, de egy mindenre elszánt amatõr Hasfelmetszõvel is kénytelen közelrõl megismerkedni -- személye finom utalás az amerikai vérfürdõbe csöppent dán rendezõre. A drasztikus környezet-változás a történetet sem kímélte: a felnõtté válás kényszerû fóbiáit és fíliáit boncolgató, keserû pszicho-horror elvesztette szellemes szüzséelemeit és az eredeti gondolatokat; a kilencvenes évek már-már hullamerev mûfaji kánonjához precízen hozzáigazított Psycho-horror lett belõle. („Hatos szabály: Az igazi gyilkos a Psycho egyik szereplõjének nevét viseli.") Andersen és Nietzsche átengedte helyét Hitchcocknak és Jack Nicholsonnak; a vallási és szexuális tabukat komolyabban megsértõ jelenetek pedig egyszerûen kimaradtak. Nélkülük a Nightwatch olyan, akár holttestei -- egy a nyitott koporsós temetésre sebtében összefércelt és kikozmetikázott tetemek közül; létfontosságú szervei távoli polcokon áznak a formaldehidben, odabenn mindössze a belek és egy vérfoltos bordaterpesz árválkodik. Földet rá.
Az autopszia végeredménye: a szignó kétségtelenül a dán mûvészé, az alkotás mégis utánzat, bár ügyes iparos-munka -- korai Bornedal helyett inkább egy közepes Soderbergh... Az eredetit Éjféli játszma címen keressék a rosszabb videotékákban.
Very Bad Things - amerikai, 1998. Rendezte és írta: Peter Berg. Kép: David Hennings. Zene: Stewart Copeland. Szereplõk: Christian Slater (Robert Boyd), Cameron Diaz (Laura Garrety), Daniel Stern (Adam Berkow), Jeanne Tripplehorn (Lois Berkow). Gyártó: PolyGram. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 100 perc.
Tipikus, már filmélményeink alapján tipikusnak gondolt amerikai kertvárosi miliõ: hibátlanul nyírt pázsitok, csinos családi házak, biciklis újságkihordó gyerek; szóval minden csupa fény és derût sugall. Innen indulnak útnak (anti)hõseink, öt régi jó haver, hogy megüljék egyikük legénybúcsúját Las Vegas-ban. Egy kis kitörés a konszolidált munka- és családi viszonyok közül: kaszinózás, drog és egyéb macho-játékok. Az eredmény: egy összetört üvegasztal, egy felnyársalt call girl, egy ledöfött szállodai alkalmazott és öt megszeppent kamaszra hasonlító kora-harmincas férfi. Pillanatnyi csönd. Lehet, hogy Peter Berg forgatókönyvíró-rendezõ (amúgy egy mérsékelt sikerrel futó kórház-sorozat, a Chicago Hope sztárja), miután papíron eljutott e jelenetig, a következõ comment-et biggyesztette irományára: vége az elsõ résznek - hogyan tovább? Hiszen mi is következik most? Öt átlag manager-típus egy olyan helyzetben, melyrõl az ember azt gondolja: nem hogy velem, de még a szomszédommal, annak szomszédjával, sõt az utca egyetlen lakójával sem eshet meg ilyen õrület. Esetleg egy messzi kerületben!
Szóval adott a helyzet, melyben nemcsak az öt pasi katasztrófatûrõ-képessége (az ingatlanügynöknek a legnagyobb), hanem egész lénye, annak minden alantas ösztönével meg fog mutatkozni. Hogyan tovább? Csináljunk izgalmas pszicho-thrillert/drámát, mely arra törekszik, hogy hitelesen ábrázolja hõseink túlélési harcát, vagy induljon be a fekete-komédia vonata, a burleszk, a tarantinós vérontás?
Berg az utóbbit, a könnyebb megoldást választotta. A csöndnek vége: indul a véres móka és kacagás. Persze ezzel még nem is lenne baj: a film pergõ, a színészek látszólag örömmel játszanak. Azért kár, hogy Berg és a többiek annyira tudatosan kultuszfilmet akartak csinálni. Azt ugyanis nem csinálják, az egyszerûen lesz.
Patch Adams – amerikai, 1998. Rendezte: Tom Shadyac. Írta: Steve Oedekerk. Kép: Phedon Papamichael. Zene: Marc Shaiman. Szereplõk: Robin Williams (Patch Adams), Daniel London (Truman), Monica Potter (Carin), Philip Seymour Hoffman (Mitch). Gyártó: Universal. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 115 perc.
Robin Williams, aki döntõen kétféle arcot tud vágni: egy gügyét a humoros és egy fájdalmasat a szívszorító jelenetekhez, a film elején még Hunter Adamsként kerül be az elmegyógyintézetbe, hogy öngyilkos hajlamaival megbirkózzék. Pontozással gyõz, amint rájön, hogy az addig kezelhetetlennek tartott betegekkel a közös nyelv a tréfa, móka, kacagás. Adams, aki egy rögtönzött önismereti foglalkozás során a Patch (Tapasz) nevet veszi föl az új keresztségben, immár a sárgaház falain és a magánélet örvényein túl beiratkozik az orvosi egyetemre. A lélek szenved és jajgat a test --, ismeri föl az öregecske medikus. Egyre terebélyesedõ hitvallása szerint a gyógyulás illetve a halál elfogadhatóvá tételének leghatékonyabb módja, ha a betegeket a nevén szólítjuk, szemben a kedveskedõ, de némiképp személytelenebb „négyeskével", és különbözõ maskarákba bújva, vagy utolsó kívánságaikat teljesítve mosolyt csalunk szenvedéstõl cserepes ajakukra. Elõbb a gyermekosztály lakóit vidítja föl, aztán az idõsebb pácienseknek is segíti átélni második gyerekkorukat, majd a kísérlet csúcspontjaként az utolsó stádiumában "ki-tudja-miért-búslakodó" hasnyálmirigyrákossal érteti meg, hogy nem is olyan nagy dolog a halál. A mi ellenszenvünk mellett Patch kivívja a dékánét is, viszont elnyeri a gyönyörû, ám egy pedofil sok év elõtti zaklatása miatt frigiddé lett Carin szívét.
A huncutsággal gyógyító ingyenkórház engedély nélküli praxisáért beperelik kis híján kirúgják az egyetemrõl, ám a Holt költõk társaságából kifénymásolt szolidaritási jelenet megnyitja számára a doktori cím felé vezetõ utat. Carin tragédia áldozata lesz, Patch önmagát vádolja, míg a környezete a „Semmirõl sem tehetsz, te csodálatos ember vagy…"kezdetû népdallal csitítja. A „megtörtént eseményeken alapuló" Patch már-már odahagyná hétköznapi csodái helyszínét, amikor egy pillangó, amirõl a néhai Carin oly sokat mesélt, rászáll a szívére - az Úr szava, ugye -, Patch meg, ez a derék mókamiki, visszafordul, hogy valahol a Nagy Vízen túl most is minden reggel a mi üdvünkért ébredjen, értünk, betegeskedõ boldogtalanokért. Oscar lesz ebbõl, akárki meglássa.
Soldier - amerikai, 1998. Rendezte Paul Anderson. Írta: David Webb Peoples. Kép: David Tattersal. Zene: Joel McNelly. Szereplõk: Kurt Russell (Todd), Jason Scott Lee (Káin 607), Connie Nielsen (Sandra), Michael Chiklis (Jimmy Pig), Gary Busey (Church). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos.
Kurt Russell nagyon szûken bánik a szavakkal s nagyon darabosan az embertársaival, a tárgyakkal. Teste tömbökbe dagasztott izompogácsa, tekintete egyenes vonalú, lelke formátlan betonacél. Emlékei azonban dúltak, nem találja helyét, értékeit az új hulladék-konténer-világban: hálátlan lett hozzá a sors.
Õ a katona, a kisemmizett öregek egyike, a generációváltás áldozata --, ebbõl az érzelmi konfliktusból indít a cselekmény. Az atlétatrikós, tekegolyófejû, fiatal takarító nemzedék gyorsabban fut, mászik láncra, ügyesebben vív öklével, lábával, mint a pólós aggok. Hiába, a fizikum hypernövelése nem pótolhatja a Predatorból, Ramboból ismert elméleti hadviselés képességét: a bozóttípusú küzdelmekben hogyan tegyük észrevétlenül harcoló szakasszá egymagunkat. A katonát azonban megviseli lelki küzdelme, hiszen új körletében, a szeméttároló bolygón családcentrikus, nyílt szívû emberközösségre talál. Nescafé-reklámok puha gõzeiben oldódik identitása, ahogy majdani kedvese, az asszonyi jóság fölé hajol, s gyógyítja répaszeleteléstõl sebzett ujját. Az ismétlõfegyverek, vállról indítható aknaszivarok, nyaki ütõerek, szemgolyók metszéséhez értõ hústömeg végre humanizálódik. Mi több, bajnokként öregtársait is a jó útra röpíti, a gonoszokat bünteti, helyreállítva a kifordult világ egyensúlyát. A gyõzelem nevetést és jóakaratot szül, megtisztítja akár tömeggyilkosok tradícióját is. A szeretet rossz vért ontva elnémítja a fegyverropogást.
The Siege - amerikai, 1998. Rendezte: Edward Zwick. Írta: Lawrence Wright. Kép: Roger Deakins. Zene: Grame Revell. Szereplõk: Denzel Washington (Anthony Hubbard), Bruce Willis (Deveraux tábornok), Annette Bening (Elise Kraft), Tony Shalhoub (Haddad). Gyártó: 20th Century Fox- Bradford Falls. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 116 perc.
Merci húz a sivatag homokján, de váratlanul útját állja egy kecskenyáj, a pásztorok géppisztolyt ragadnak, kilyuggatják a karosszériát meg a sofõrt, az utast pedig foglyul ejtik. Ennek azután súlyos következményei vannak New Yorkra nézve, mert hogy a pásztorok nem pásztorok voltak, hanem FBI akciósok, s egy veszedelmes sejket (lásd Osszama bin Laden) fogtak el. Az arabok válasza a terror. De immár Amerika szívében. Elõbb csak festékbomba robban az egyik New York-i buszjáraton, aztán a másikon már igazi is, majd egy iskola, egy színház és végül az FBI fõhadiszállás következik. Ekkor vezetik be a szükségállapotot, s Bruce Willis átveszi a hatalmat Brooklynban.
A film alkotói szerint sokkoló Ne York utcáin harckocsikat látni. Lehet, de én ettõl egyáltalán nem estem transzba. Akkor már AFüggetlenség Napja ûrhajói vagy Godzilla: azoknak tényleg volt némi hatásuk. Nincs is idõm beleélni magam a tényleges Szükségállapotba: a film száztizenhat percébõl körülbelül az utolsó harmincat foglalja el. A többi rávezetés. Belebonyolódunk egy fekete FBI nyomozó (Denzel Washington) és egy gyanús arab ismerõsökkel rendelkezõ, fehér CIA munkatársnõ (Annette Bening) kapcsolatába. A bõrszínek és a nemek egyensúlyára bizonnyal nagy gondot fordítottak a szereplõválasztásnál. A filmet mégsem a sokszínûség, hanem a szürkeség jellemzi. Hogy miért is készült? Talán, mert az ember olykor fütyörészik, ha fél a sötétben. Amerika is fél. Ez a film a fütty.
Sliding Doors - amerikai-angol, 1998. Rendezte és írta: Peter Howitt. Kép: ? Zene: ? Szereplõk: Gwyneth Paltrow (Helen Quilley), John Lynch (Gerry), John Hannah (James), Jeanne Tripplehorn (Lydia). Gyártó: ? Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 99 perc.
„Romantikus komédia" – olvashatjuk majd a várost elárasztó ingyenes GUIDE-okban. (Tudják, azokról az információs kiadványokról van szó, melyek lassan minden valamirevaló szórakozóhelyet egy MÉH-lerakathoz tesznek hasonlatossá.) Hivatalos kategória ez: minden film romantikus komédia, ami nem dráma, krimi, sci-fi, erotikus film vagy musical. A fenti mûfajmegjelölés ismeretében joggal várhatjuk: sírni, nevetni fogunk. A Sliding Doorson azonban se sírni, se hahotázni nem lehet. Ahhoz túlságosan emberire sikeredett.
A történetrõl – a fent említett guide-ok stílusában – annyit: filmünk a „mi lett volna ha…" kezdetû kérdésre keresi a választ. Helene életének két lehetséges vonalát követhetjük nyomon, melyek kiindulópontja a londoni underground, ahol A eset: hõsünk eléri a metrót, B eset: nem éri el.
Peter Howitt író-rendezõ (forgatókönyvéért Európai Filmdíjjal jutalmazták) biztos kézzel, gördülékenyen vezeti a párhuzamos Helene-sorsokat, de ha csak ennyi lenne érdeme, pusztán a mesterembert dicsérhetnénk benne. Bár abban az áramlatban utazik, melynek forrása a „4 esküvõ és 1 temetés", filmjét mindössze a fõszereplõ személye (John Hannah) és a helyszín (London) köti a Polygram stúdió aranytojást tojó tyúkjához. Ami kiemeli Howitt munkáját a vérbeli és éppen ezért meglehetõsen hiteltelen romantikus-komédiák közül, az a film életszerûsége. A játék keretein belül hihetõ élethelyzeteket látunk, amelyekben emberek játszanak emberi játszmákat, ám ezeket legtöbbször nem õk irányítják. (A John Lynch által alakított megejtõen szánalmas figura telitalálat a „nem tudom mit akarok, de azt nagyon" ember- és ezen belül leginkább férfi-típusra). Ha egy-egy jelenet mosolyra késztet, magunkon, saját hasonló balfogásunkon mosolygunk.
Ritka madár a Sliding Doors. Könnyed nevetgéléshez túl fajsúlyos, maradandóbb élményszerzéshez azonban Howittnak mélyebben kellett volna szántania. Persze akkor oda a nézettségre váltható megjelölés: romantikus komédia.
Free Money - amerikai-kanadai, 1998. Rendezte: Yves Simoneau. Írta: Anthony Peck és Jospeh Brutsman. Kép: David Franco. Zene: Mark Isham. Szereplõk: Marlon Brando (A "Svéd"), Donald Sutherland (Rolf Rausenberg), Mira Sorvino (Karen Polarski), Charlie Sheen (Bud), Thomas Haden Church (Larry). Gyártó: Nicolas Clermont Production. Forgalmazó: Mokép Rt. Feliratos. 91 perc.
Ha bárki azt hinné, hogy e film címe és mondandója utalna Fellini egykori remekére, téved. Két ügyefogyott ifjú férj történetét láthatjuk, akik egy nyafka ikerpárral és azok morózus apjával (Marlon Brando) kötöttek házasságot. Az édes mézesheteket követõen a különben börtönigazgató apa saját otthonában is szigorú szabályokat vezet be: a két léhûtõ férfi házastársi kötelességének is csak titokban tud eleget tenni, a piszkos házimunkán kívül máshoz nincs joguk. Természetesen a fiúk fellázadnak. Ami eddig történt, az sem túl eredeti, humorában pedig lomhán erõlködõ, ami pedig ezután történik, szokványosan fordulatos meseakciófilm. Talán éppen ezért élvezetesebb, pergõbb és szellemesebb. Különös, hogy mennyire rutinosan araszol a film a sémák, panelek segítségével, s milyen átlátszóan hamis, amikor egyéni hangokat keresget. Irigylésre méltó az a bátorság (de nem a végeredmény), amivel a szentimentálist a blõdlivel, a thrillert a melodrámával keveri a rendezõ; ahogy a mellékszálakat (FBI nyomozás, börtönvilág, apa-lánya konfliktus) odaveti, majd hirtelen az egyikre építi a megoldást. Ez a dramaturgia annyira zavaros, hogy még a hollywoodi filmektõl unásig megszokott "végítélet" is hiányozni kezd az epilógusban. E darab -- ennek ellenére, s nem ezért -- filmtörténeti csemege: a legendás Marlon Brando mázsányi súllyal tölti be a vásznat. Vörösre festett maradék hajával, huncutul gonosz tekintetével, öntörvényû színészi villanásaival olyan figurát teremt, aminek van "levegõje", "lélektani mélysége", "múltja és jelene". Szerepében nincs semmi említésre méltó, új vagy követendõ; Brandónak a jelenléte számít: vas ereje, lebilincselõ szeme, költõien alpári humora. Mintha mindig azt mondaná a többieknek: ti csak bohóckodjatok, én majd vagyok.
Stepmom - amerikai, 1998. Rendezte: Chris Columbus. Írta: Gigi Levangie. Kép: Donald M. McAlpine. Zene: John Williams. Szereplõk: Julia Roberts, Susan Sarandon, Ed Harris. Gyártó: Columbia Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 126 perc.
Filmünk mûfaját tekintve filmdráma, nem az a bizonyos szociológiai látlelet, amelyben a hõs elbukva a társadalmi igazságtalanságokkal szemben végül is a csatornában végzi, hanem a könnyes-szomorú magánszféra világa: harc a szeretetért, végsõ harc a betegség ellen.
Julia Roberts a harmincas sztárfotós messze nem a Grimm-mesékbõl ismert gonosz mostoha; igazodva filmünk címéhez édes, akit a vér szerinti édes, Susan Sarandon igyekszik megakadályozni abban, hogy elhódítsa a kaukázusi krétakör közepén tipródó csemetéit.
A mûalkotás mértéktartóan korrekt, az eredmény: félédes; a nemi diszkrimináció elkerülése végett a tusakodás tárgya egy fiú, egy lány; a két fõszereplõ más-más korosztály hasonlóan vonzó képviselõje; sõt, a drámai elem is a helyes arányok figyelembevételével adagolt: Susan halálos beteg ugyan, de csak módjával haldoklik. Aktuálpolitikai felhangjait tekintve filmünk azonban mellõzi a mértéktartást: Bill Clinton, az impeachment végeredményét prognosztizálva már mint bukott elnök a párbeszédek tárgya, valamint bizottsági meghallgatására is történik némi eufemisztikus utalás Susan gyermekeihez intézett igazmondással kapcsolatos nevelõ szándékú megnyilatkozásában.
Ha az elõbbiek tükrében visszatekintünk a történetre, minden világos: mozgóképben elbeszélt republikánus családmodellt láthattunk, mely racionalitását bizonyítandó még a hímnemû honpolgár KÉT (!) törvényes frigyére is rábólint, megmutatva milyen a korrekt férfiúi magatartás a libertinus kicsapongással szemben. Mindezt a mûfaji hatáselemek olyan professzionális arányérzékével, hogy mi tagadás még a cinikus kritikus szemébe is csal néhány (krokodil)könnyet.
Living Out Loud - amerikai, 1998. Rendezte és írta: Richard LaGravenese. Kép: John Bailey. Zene: George Fenton. Szereplõk: Holly Hunter (Judith), Danny DeVito (Pat), Queen Latifah (Liz). Gyártó: New Line Cinema. Forgalmazó: Flamex Film Kft. Feliratos. 99 perc.
Richard LaGravaneset, akit korábban három alkalommal jelölték Oscar-díjra A halászkirály legendája, A szív hídjai és A suttogó címû filmek forgatókönyvéért, ezúttal rendezõként debütál. A cselekmény két szálon fut. Judith egy sikeres New York-i orvos még mindig csinos felesége, házassága érdekében feladta önállóságát, karrierjét. Tizenhat évi együttélés után szembe kell nézne a válás okozta traumával. Pat alacsony és köpcös liftkezelõ. Éppen elveszítette lányát, és szintén elvált. A két össze nem illõ, magányos és depressziós ember találkozik, az egymásrautaltságból különös kapcsolat, szexuális vonzódástól sem mentes barátság alakul ki. A belsõ utak, az önmagunkkal való szembenézés, az önmegvalósítás keresésének filmje ez, amely alapvetõen Judith alakjára összpontosít. A megfigyelõ, voyeur személyisége fokozatosan átalakul, egyre otthonosabban mozog a nagyváros útvesztõiben, szexuális képzelgéseit valódi kalandok váltják fel.
A történetet két Csehov elbeszélés, így a címadó A csók inspirálta. Az alkotók elkerülik a tankönyvízû kliséket, nincs happy end vagy erkölcsi példázat, az emberi sorsok és perspektívák nyitottak maradnak. Kifogásaink lehetnek viszont a kissé lassú tempóval szemben, néhány epizód dramaturgiai szempontból indokolatlanul hosszú lett. A film stílusa túlságosan statikus, színházi közvetítésre emlékeztetõ, mégis üdítõ színfoltot jelent az akcióhõsök uralta világunkban. Oroszlánrész jut ebben a Judith-ot játszó Holly Hunternek, aki az elhagyott, helyét keresõ nõ teljes érzelmi skáláját felvonultatja, a kétségbeeséstõl a reménykedésig, a kiszolgáltatottságtól a csábításig, az elfojtott vágyakozástól a kielégülésig. Már A zongoraleckében feltûnt kivételes tehetsége. Most elmondhatjuk róla, bergmani nagyságú színésznõ.
He Got Game - amerikai, 1998. Rendezte és írta: Spike Lee. Kép: Malik Hassan Sayeed. Zene: Aaron Copland. Szereplõk: Denzel Washington (Jake Shuttlesworth), Ray Allen (Jesus Shuttlesworth), Milla Jovovich (Dakota Burns), Rosario Dawson (Lala Bonilla) John Turturro (Billy Sunday). Gyártó: Touchstone Pictures. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 136 perc.
A húszas évek reneszánsz kedvû Amerikája -- dzsessz! boksz! szeksz! -- nagy ígéret volt. Sõt, hogy a negyvenes évek végére az európai mûvészek fele is odatelepült, majd pedig feltört a rock... De jobb hagyni, mindez csupán méla emlék egy oly korban, amely hovatovább még a néger alkotókba vetett hagyományos bizalmat is elemészti. Spike Lee mozi-ódája, mely a mai amerikai kosárlabda világrend-konstituáló viszonyairól szól (a piramis csúcsát az NBA-versengés jelenti), merõben felesleges, nyitott kapukat döngetõ, ízetlenül stréber szellemû kinyilatkoztatás. Élvezeti értéke nagyjából A haza hû fiai címû, katonai tárgyú szovjet produkcióéval egyezik meg. A nagy különbség az, hogy míg e hajdani filmre a nézõket (csupa elemistát) díjmentesen, ám annál szigorúbban beterelték, a mostanira saját jószántukból mennek el az emberek. Állítólag eddig már csaknem ötvenmillió dollárnyi összeget fizettek be érte ott, a fensõbb kosárlabda hazájában. A játék ördögének munkája félelmetes a nemzedékeken. Örömmé lett a leckefelmondás. Lee is ezt darálja: amit a világon bárkinek is érdemes lehet elérni, az mind folyvást szemmellátható, prímán áttekinthetõ; ami az életben rossz, az a versenyszellem kisiklása (a papa késõ este is edzeni akarja a fiát, ellöki a mamát, ez elesik és a földön is marad holtan), ami pedig jó, az a versenyszellem rendezõdése;az örök kosárlabdában ott van minden, és menõ kosárlabdás a nõkre végzetes.
A profik drága szép labdája itt ível most a profi tévé-lassítások után profi mozilassításban is. Õ van égen, földön, víztükörben, eszme csak övé jut eszedbe.
Holy Man - amerikai, 1998. Rendezte: Stephen Herek. Írta: Tom Schulman. Kép: Adrian Biddle. Zene: Alan Silvestri. Szereplõk: Eddie Murphy (G), Jeff Goldblum (Ricky Hayman). Gyártó: Touchstone Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos.
Míg a farizeusok Krisztust csak megölték, az európaiak belõle és övéibõl pojácát csináltak – írja Brunner, Hamvas Béla fordításában.
Ennek a rendkívül ötletesen magyarított címû filmnek a kulcsszereplõje, G (Eddie Murphy) tökéletesen reprezentálja azt a képet, ami a nyugati világban él a Vízöntõ-korszak Keresztelõ Szent Jánosairól. Mezítláb, kamu-indiai zsákcuccban rója a kánikulában fuldokló várost, csuklóján rózsafüzér-szerû karkötõ, feje tar kopasz, reggelire kizárólag gyógyteát iszik (hajnalban), és lelkiismeret-ébresztõ humanista általánosságokat hadovál minden helyzetben és minden napszakban. Mellesleg gondolatolvasó, profi bûvész és hipnotizõr. Ezt a képességét használja ki egy TV-shop csatorna, amely hasztalan igyekszik a nézõkre tukmálni „csöpp fröccs" fantázianevû bidét, Zorro-álarchoz hasonlatos szemmasszírozót és soul – túlélési készletet, amit még James Brown is kultivál. G viszont bizalmat ébreszt az emberekben, és amikor egy élõ adás folyamán „belemászik" egy hivatásos rábeszélõgép elõre megírt spontán monológjába – hiába kapnak elõször fejükhöz a csatorna médiaszakértõi –, a nézõk teljes gõzzel vásárolni kezdenek, G pedig tévésztár lesz.
Itt már vaskos logikai-dramaturgiai bukfencek „hányódnak" (a csupaszeretet szent ember lerombolja a stúdió díszletét, minden reklámban a vásárlás abbahagyására szólít fel – az eladási indexek viszont folyamatosan nõnek, egy ráncait elektromosan simítgató „vaslady"-t élõben rákapcsol a 220-ra, stb., stb.). A film azért magabiztosan pereg tovább, cselekménye kisebb fordulatokkal is eltart másfél óráig és csont nélkül hozza az összes formai ízléstelenséget, a szerelmi kibontakozás-jelenetek ezerszer látott giccsétõl az érzelmes búcsú sztereotip dialógusáig. Mindenre mentség lehet a filmbeli tévécsatorna szlogenje: a magasabb tudatállapot filozófiája és az alacsony árak nonstop vásárlást eredményeznek.
Akinek pedig mégsem tetszett a Fekete Vonatos Junior példaképének filmje, az bizonyára vagy rasszista futóbolond Fáy Miklós szempontjából, vagy reménykedhet Ricky Hayman (Jeff Goldblum) életstratégiájában: a jó jobb, a jobb legjobb lesz.
Gabbeh - iráni-francia, 1996. Rendezte és írta: Mohsen Makhmalbaf. Kép: Mahmaud Kulari és Mohamad Ahmadi. Zene: Hossein Alizadeh. Szereplõk: Shaghayegh Djodat (Gabbeh), Hossein Maharami (Az öregember), Raghieh Moharami (Roghieh), Abbas Sayaki (A nagybácsi). Gyártó: Sanaye Dasti D'Iran és MK2 Productions. Forgalmazó: Cirko-Film. Feliratos. 72 perc
Ünnepelni az életet. Játszani. Boldogságot kínálni egymásnak. Kedvesedet, kedveseidet szeretni, s nem megítélni. Cinizmus, õszintétlenség, pesszimizmus, önsajnálat nélküli, tõlünk fényévnyi távolságra élõ világ - szõnyegszövõ nomádok világa -, a sivatag ragyogó színeit vetíti elénk a negyvenesztendõs, iráni börtönöket megjárt Mohsen Makhmalbaf tizennegyedik filmjében, a Gabbehben. A dél-kelet-iráni, Gashgai-törzsbéli nõk és férfiak, gyermekek és állatok, növények és szõnyegek -- születéstõl a halálig puritán és teljes -- sorsát, míves, poétikus képekkel, egyszerû szavakkal.
Makhmalbafnak e filmje Iránban nem vetíthetõ. A forradalmár múltat, s hogy filmjének fõszereplõje nõ, a cenzorok, a filmforgalmazók nem bocsátják meg. Hiszen a nomád életfilozófia amit itt a szõnyegbe szõtt, mindennapiságukban különös történetek képviselnek -- maga is örök-renitens bölcselet: az élet szenvedélyes szeretetét, a szabadság megzabolázhatatlanságát hirdeti.
Az iráni rendezõ tüneményes "vándorszínészei" sorsot teremtõ, sorsot oldó, gyógyító erejû, fényt árasztó emberalakok. Energiáik szinte akkumulálódnak bennünk, olyan fölöslegeik vannak, amelyekbõl adni tudnak. Felfrissülünk, feltöltõdünk jó gondolatokkal, reménnyel. Megértjük: igazából emberi döntés, emberi elhatározás bármely életet, bármely helyzetben a legértékesebbként -- mûvészetként -- megélni.