Mit köszönhet egymásnak a svéd film és Bergman? Erkölcsi nyugtalanságot, befelé fordulást, az arcok költészetét.

Nyolcvan év svéd termésébõl adott ízelítõt az a mintegy húsz film, melyeket az Örökmozgóban láthattunk nemrég. Olyan filmekrõl van szó, melyeket Magyarországon nem forgalmaztak, s melyek teljesebbé tették és elmélyítették a svéd filmmûvészetrõl kialakított képünket. Csupa igényes, jól megcsinált film, színvonalas forgatókönyvek, kitûnõ fotózás, élvezetes színészi munka, rutinos rendezés. Szolid, megbízható minõség, mint általában a svéd ipar produktumaié a gyufától a Volvóig, egy olyan tisztes ipar mûködésének termékei, mely nem gyárt selejtet, csak jól eladható árut egy olyan közönségnek, mely megszokta és elvárja, hogy a pénzéért jó minõséget kapjon.

Dramaturgiát, szerkesztést, ritmust, a történetmesélés ökonómiáját a svéd rendezõk olyan mesterektõl tanulhatták, mint Victor Sjöström, akinek öregkori arcát Bergman tette halhatatlanná A nap végében, s akinek ifjúkori arcát és rendezõi teljesítményét most két korai némafilmjében is megcsodálhattuk. A Számûzöttek (1917) és A halál kocsisa (1920) beszédes némafilmek; Selma Lagerlöf és Jóhann Sigurjónsson irodalmi alapanyagából tömörített történetük balladaszerûen felépített jelenetekben bontakozik ki, a nézõ mindvégig úgy érzi, hogy a szereplõk szavait pontosan érti. Mindkét film témája a szerelem, a halálnál is erõsebb, megtisztító és felemelõ szenvedély, mely legyõzi a halált, megmenti az elzüllött ember lelkét az elkárhozástól, de ha kell, szembeszáll a élet igazságtalanságaival, és a halál igazságába menekül. Láthatólag Sjöström filmjeiben születnek meg, itt manifesztálódnak elõször a század svéd filmmûvészetének alapvonásai: az erkölcsi tanulságot hordozó témák elsõdlegessége, a jó és a rossz határainak kijelölése, a lelki folyamatok láthatóvá tétele, az emberi arc dominanciája.

Súlyos és komoly erkölcsi kérdésekrõl csak az tud érvényesen szólni, aki kellõ távolságból, kellõ rálátással vizsgálja az ilyen kérdéseket, akinek van humora. A svéd filmmûvészetben, minden felszínes elõítélettel szemben, jelen van a humor, és erre jó példa a mostani válogatásban két nagyszerû vígjáték is, a Svéd szerelmi történet, Roy Andersson filmje 1970-bõl és az Ádám és Éva, Hannes Holm és Mens Herngren 1997-ben készült filmje. Az elõbbi mû eredeti címének pontos fordítása Szerelmi történet lenne; a „svéd" jelzõt már külföldön biggyesztették hozzá, igaz, nem minden ok nélkül. Ez a film ugyanis úgy svéd, ahogy, mondjuk az Egy szöszi szerelme cseh. A hétköznapi történet a svéd „Homolkáék" világában játszódik, humora könnyed, megértõ, mély és nem ironikus. Nem bánt senkit, ha nevetünk, tudjuk, hogy magunkon mulatunk, mint ahogy az Ádám és Éva finom iróniája is voltaképpen önirónia.

A filmhónap két zászlóshajója közül a megnyitó elõadáson vetített Hamsun nagy neveket vonultatott fel. Hõse a Nobel-díjas norvég író, forgatókönyvét a világszerte ismert regény- és drámaíró, a svéd Per Olov Enquist írta, a fõszerepet Max von Sydow játssza, rendezõje a svéd középgeneráció egyik legismertebb alakja, Jan Troell. Szép és komoly történelmi-életrajzi film, Max von Sydow, mint mindig, most is mesteri alakítást nyújt, akárcsak a feleségét alakító dán színésznõ, Ghita Nörby. A téma izgalmas: a nagy író, a nemzet büszkesége hazája megszállása idején nyíltan a megszállók, a nácik oldalára állt, amiért a háború után perbe fogták, és hazaárulásért elítélték. Skandináv film, dán, svéd és norvég pénzbõl készült, de a vizsgált erkölcsi dilemma európai. Nem menti fel, de nem is ítéli el Hamsunt. A folyamatot mutatja be, a „jó szándékot", mellyel a pokolba vezetõ út van kikövezve. És magát a poklot, a történelem, a politika, az öregedés, a házasság poklát. Látványos és méltóságteljes film, még azzal együtt is, hogy helyenként felszínes, teátrális, és közhelyeket fogalmaz meg, ami az életrajz patronjaiból építkezõ (magyarul könyvformában is kiadott) forgatókönyv számlájára írható.

A legnagyobb várakozás Liv Ullmann filmjét, a Vallomásokat (1997) elõzte meg, ez ugyanis Ingmar Bergman legújabb életrajzi „regényének", a magyarul Öt vallomás címmel kiadott könyvnek a megfilmesítése. A Hamsunhoz hasonlóan ez is a bûnrõl, a büntetésrõl, a bûnhõdésrõl és a megbocsátásról szól. Hamsun a hazáját árulta el, Anna a férjét, Hamsun bíróság elõtt felelt tetteiért, Anna a lelkész nagybátyja által képviselt világszemlélettel kerül szembe, és közben legbelül persze mindketten önmagukkal számolnak el. A film minden szavát Bergman írta, a történet Bergman édesanyjának házassági válságáról szól, rendezõje Liv Ullmann, Bergman egykori élettársa, egyik gyermekének anyja, számos filmjének nõi fõszereplõje, az egyik legfontosabb szerepet Max von Sydow alakítja, de mégsem Bergman-film ez, mint ahogy nem volt Bergman-film a korábbi önéletrajzi regényekbõl készült A legjobb szándékok (Bille August) és a Vasárnapi gyerekek (Daniel Bergman) sem. A Vallomások egy nagyszerû regény kitûnõ illusztrációja, nem több, és nem kevesebb. Aki Bergman mûvére kíváncsi, annak a könyvet kell elolvasnia.

A film egyébként közvetlenül is felveti a kérdést, ami az egész filmhónap fölött ott lebegett: mit köszönhet Bergmannak a Bergman utáni svéd film, és mit köszönhet Bergman a svéd filmmûvészetnek. A kérdés elsõ felére Jan Troell személyes válasza egyszerûen az volt, hogy az embert, az emberi arcot, az emberi tekintetet, mondhatnánk úgy is, az introspektivitásban megnyíló arc szépségét. A filmhónap újabb filmjei egyértelmûen errõl tanúskodnak, a régebbiek pedig felelnek a kérdés második felére. Bergman mindent jeles svéd elõdeitõl és kortársaitól tanult, mindent a svéd filmmûvészetnek köszönhet. A géniuszán kívül.

[összefolyatva]

Beszélgetés Jan Troell-lel

Hamsun

Kúnos László

- Mi a Hamsun-film keletkezésének története?

- Amikor 1978-ban elolvastam Thorkild Hansen Processen mot Hamsun címû könyvét, annyira megragadott, hogy írtam belõle egy szinopszist, és megpróbáltam pénzt szerezni a filmhez, de a norvégok nem akartak részt venni benne, azt mondták, túlságosan bonyolult és ellentmondásos a történet, ellenezték, hogy film készüljön belõle, a svéd tévé is habozott, a dánok visszakoztak, úgyhogy akkor nem lett belõle film. Ma úgy látom, nem baj, hogy akkor nem csináltam meg a filmet, jobb, hogy késõbb készült el. A sors iróniája, hogy a norvég televízió is ugyanakkor csinálta meg a maga Hamsun filmjét, amikor a mi filmünk elkészült.

- Volt-e valami különbség a kétféle filmes feldolgozás között?

- Igen. A norvég film Hamsun egész életét feldolgozta. Három színész alakította Hamsunt különbözõ életkoraiban. A film alapjául egy angol szerzõ könyve szolgált, A Hamsun-rejtély volt a címe.

- Az ön filmjében is részt vettek norvégok?

- Igen, a norvég TV2 és egy produkciós iroda. De fontos az is, hogy a tizenhét év alatt, mely az elsõ terveim és a megvalósult film között eltelt, Norvégiában megváltozott a felfogás Hamsunról, már nem tekintették annyira ellentmondásos alaknak. Számomra pedig fontos az, hogy Hamsunt többféle perspektívából is lássuk, nem utolsó sorban a sajátjából. Õ úgy gondolta, hogy azzal, amit csinál, hasznára van Norvégiának.

- Amikor a film készült, gondolt rá, hogy a Hamsun körüli vitában valamiféleképp állást foglal, hogy a film valamilyen állásfoglalás lesz, hogy a megbékélést vagy a jobb megértést szolgálja?

- Nem, erre egyáltalán nem gondoltam, eszembe sem jutott. Inkább megpróbáltam azonosulni a hõsömmel, azzal az emberrel – ahogy Thorkild Hansen írta róla –, akinek idõs korára elapadtak kreatív energiái, hosszú évek óta nem tudott írni, csak a halált várta, és a történelem egyszer csak belerángatta egy olyan helyzetbe, amikor a kreatív ereje újra feltámadt, és megírt még egy könyvet, amit sokan mestermûnek tartanak. Az is izgatott még, hogy könnyû megítélni, ki hol állt, ki a jó oldalon, és ki a rossz oldalon, de az izgalmas az, hogy akik a jó oldalon álltak, utóbb hogyan viselkedtek azokkal, akik a másik oldalon álltak, és vajon nem követhettek el õk is erkölcsileg elítélhetõ tetteket.

- Nem változtatta meg a kitûnõ Max von Sydow akaratlanul is az író elképzelt portréját? Nem tette vonzóbbá Hamsun alakját?

- Max von Sydow-t már a kezdetektõl fogva Hamsun alakítójának tekintettem, de nemcsak én, hanem Thorkild Hansen is. Hansen halála után a felesége elmondta, hogy férje naplójából kiderül, hogy eredetileg õ is Max von Sydow-ra gondolt mint Hamsunra, tehát jóval azelõtt, hogy megismerkedtünk egymással. Hamsun idõnként szörnyen viselkedett a feleségével és a gyerekeivel, nagyon naiv volt politikai értelemben, és sok emberi hibája volt, de közben nagyon vonzó is tudott lenni, jó is és rossz is egyszerre, olyan jellem, aki nem hagyja érintetlenül az embert, aki hatással van a környezetére. Sokat beszélgettünk Thorkild Hansennel Hamsun felesége, Marie jellemérõl. Hansen hajlott rá, hogy valamiféle ördögi géniusznak lássa, aki rossz hatással volt férjére. De én elolvastam Marie önéletrajzi könyveit, olvastam a levelezésüket, és nagyon jól látom, milyen nehéz lehetett az õ helyzete is. A sors iróniája, hogy amikor az asszony kerekedik felül a kettõjük közötti harcban, annak súlyosabb következményei lesznek, mert belõle náci lett – bár azt hiszem, õ sem volt antiszemita –, Németországba utazott elõadókörútra és így tovább.

- A filmben, szereposztási okoknál fogva, a norvég Hamsun svédül beszél, felesége dánul, a gyerekei norvégul. Tekinthetõ-e a film közös szembenézésnek a skandináv örökséggel: a három ország különbözõen volt érintve a háború éveiben, mégis bizonyos módon osztozni tudnak abban, ahogy a háborús bûn és a bûnhõdés kérdését, az ártatlanság és bûnösség fogalmát vizsgálják?

- Igen, nem utolsó sorban azért is, mert Svédország kimaradt ugyan a háborúból, de azzal, hogy megengedte a vasérc exportját Németországba, és átengedte területén a német csapatszállító vonatokat – az engedély ugyan csak sebesültek szállítására vonatkozott, de ezt a németek nyilvánvalóan nem tartották be –, mégis passzív részesévé vált a háborúnak. Ezért fontolgatta Churchill korábban Norvégia megszállását, hogy megakadályozza a svéd vasércutánpótlást. Ezért fogadta el Hamsun a németeknek azt az állítását, hogy õk azért jöttek, hogy megmentsék Norvégiát az angoloktól, és Hamsun szemében, mint tudjuk, Anglia volt az ellenség.

- Engedjen meg egy technikai jellegû kérdést is. Amikor Quislinget a filmben kivégzik, összerogy, de nem látszanak rajta a golyóütötte sebek. Késõbb, az öregedõ ember testi nyomorúságának tüneteit viszont szinte tapintható pontossággal ábrázolja. Mi ez? Stilizáció vagy realizmus? Kétféle filmnyelv találkozása?

- Ez realizmus. Én persze nem láttam igazi kivégzést, de láttam dokumentumfilmeket, láttam, hogy a vér nem buggyan úgy ki, mint ahogy az akciófilmekben szokott. Összeroskad, mint egy bábu, amit zsinóron lógatnak, és ebben persze, elismerem, van valami nem realista jelleg is. Egyébként mindennek alaposan utánanéztünk, a kivégzés módjának, helyszínének, és igyekeztünk az egész filmben pontosan megjeleníteni az eredeti helyszíneket és eredeti külsõségeket. Sõt, az elhangzó szövegek is sokszor dokumentáris hûségûek: a Hitlernél tett látogatás, a pszichiátriai vizsgálat vagy a védõbeszéd hûen követi az írásos feljegyzések szövegét. Hitlerhez Hamsun a saját tolmácsával érkezett, de Hitler tolmácsa, aki a háttérben ült, gyorsírással mindent pontosan lejegyzett. Késõbb, a per idején Oslóba utazott, és felajánlotta a dokumentumot Hamsunnak, hogy használja fel a saját védelmében, de Hamsun nem fogadta el, gondolom, részben büszkeségbõl, részben pedig ezért, mert szégyellte, hogy látogatása nem érte el a célját, nem tudta kieszközölni a német helytartó, Terboven elmozdítását, sõt, végül egyszerûen kidobták.

- Svéd rendezõ Magyarországról nem mehet el úgy, hogy ne kérdezzék meg tõle, mit jelent számára Ingmar Bergman?

- A generációmhoz tartozó svéd rendezõk többségével ellentétben én csak jót mondhatok Bergmanról. Sokat tanultam tõle, s mondhatom, hogy épp az õ filmjei hatására elõbb támadt fel bennem az érdeklõdés az emberi arc, az emberi személyiség megjelenési és megjelenítési formái iránt, mint a természet szépségei iránt. Egyszer pedig, a 70-es évek elején befolyását és tekintélyét latba vetve segített pénzt szerezni egyik forgatókönyven megvalósításához.

Jan Troell a Svéd filmhónap keretében az Örökmozgó vendége volt.