Pornógólok

Ahogy bõrönd nagyságú magnetofonnal vadásztunk egykor a Pretty Thingsre meg Viszockijra, úgy járjuk ma a tévék dzsungelét - nevezzük régiesen így - képmagnóval.

Nézem az épp análisan hágott nõ rázkódó keblét, elképesztõ látvány: a szilikonbetétes alapok mozdulatlanok, akár a kõ, a mellcsúcsok viszont épp ellenkezõleg... Igaz, ami igaz, a mozicsatornázók beváltották ígéretüket, s tavaly év eleje óta rendszeresen adnak pornót, bár nem merhetvén néven nevezni, "kemény szexnek" titulálják. Most ne kívánjunk e fejleménynek sem erkölcsi, sem jogi vonatkozásában elmerülni, noha nehéz említetlenül hagyni, hogy kódolatlan adásban az addigi ártalmatlan playboy-mesék helyett egyszer csak fél tizenegy körül hogyan meredt föl egy teljes képernyõt betöltõ hímtag a nagy nyilvánosság elõtt. Arról is hiábavaló beszélni, mennyire olcsó itt az árukínálat - arra a célra, amelyre szolgál, sem dramaturgiára, sem romantikára, de még csak egyszerû illúziókeltésre sincs szükség, mindössze a genitáliák puszta látványát kell nyújtani. Azt viszont jellemzõnek találhatjuk, hogy ez az "áttörés" egybeesik a honi médiapiac kinyílásával, azzal, hogy a közönségért vívott verseny elpornósítja, még pedig egyre vadabbul, az összes hagyományos tévé-mûfajt is.

A pornográf szemléletet már korábban tiszta formában megelõlegezték a sportadások gólösszefoglalói, amelyek csak a döntõ aktusra, a végkifejletre koncentrálnak, abszurd töménységben tálalják a találatokat. Az izgalom meg a játék, amely a valóságos mérkõzés-idõben akár egyetlen gólt is gyönyörûségesen körülvehet - elmarad. A hálóba tartó labdát viszont megfigyelhetjük elölrõl, hátulról, alulról, akár a heverõn a kapcsolat nélküli eredményesség segédeszközeit.

A legérzékenyebb pontok gyors és célratörõ munkába vételével megtalálni a legközvetlenebb utat a kielégüléshez, ez a tömegszórakoztatás sürgõs parancsa. Csak a végsõkig töményített termék lehet sikeres. A nézõ tekintetét tehát egy pillanatra sem szabad elengedni. A mûsorok közötti (gyakran a mûsorokon belüli) idõt az adó más mûsorainak képsoraival kell dúsítani, pontosan ugyanúgy, ahogyan a pornófilmekben egy aktus közvetítését megszakítják más aktus(ok) bejátszásával, a soha véget nem érõ élvezetek benyomását keltve. A legegyszerûbb licit tehát a puszta halmozás: attól kezdve, hogy a vezetõ show-man vezetõ show-mant lát vendégül, egészen odáig, hogy egy adó az újévi Himnusz elõtti pillanatokban is - egészen penetráns módon - önmaga ünneplésével van elfoglalva.

Vannak mélyrehatóbb változatok is. Ahogy a különbözõ nosztalgiarádiók a tudatosan szûk választékból a legeket nyúzzák, azaz nem elõadókat, stílusokat, zenei világokat idéznek föl, hanem mechanikus monoton ismétlésekben csupán a legslágerebb ingerületeket keltik, úgy a kereskedelmi tévék is az úgynevezett össznépi ízlés legkisebb közös többszörösével számolnak. Ez a szint a Júlia-könyvektõl a lakodalmas rockig többféle tömegkulturális jelenségbõl vonja ki azt, egyfajta totális, összmûvészeti giccs kevercsében, ami bennük a legsekélyesebb. E sajátos tévé-eklektika például a híradókban - immár fesztelenül figyelmen kívül hagyva a hírek jelentõségét és arányait - elegyítheti a bulvárlapok hangnemét és szerkesztõi rendjét a talk show-k jegyeivel, a hajléktalanok ütlegelésének szado-felvételeit a koreografált idõjárás-jelentéssel, amely lassan csupa Nicole Kidmanbõl áll a Majd' megdöglik érte címû darabból. Olykor egy kis magyar nótát is játszanak.

Minden lehetséges tömegigény egyidejû kielégítésének igyekezete természetesen a szappanoperákban torlódik a legföltûnõbben, hisz ezek a legnézettebb mûsorok. A Kórház a pálmák alatt alkotói a derék Fekete-erdei Heimat-miliõt áttelepítették az utazási irodák festette egzotikumok világába, raktak bele krimi (maffia)-elemeket, valamint visszatérõen keresztezték (fél)árva gyerekek melodrámájával. Az egyes epizódokon belül sem elégszenek meg egyetlen sémával (pornósított posztmodernek). A Bûnvadászokban többnyire hármat használnak, például: prostituáltként kallódó gyermeklányok + haláltáborok múltjában gyökerezõ vérbosszú + válni kényszerülõ apa búcsúja fiától. Az ilyen gátlástalanul egybemontírozott áldozati sémák az önsajnálat mozgósította agresszív ösztön különbözõ zónáira hatnak, az erotikus és bûnfantáziát jelen esetben a diszkrétebb, családi filmes kategóriában idézve föl.

Magyarországon az elmúlt esztendõben zajlott le a kereskedelmi tévék igazi hatalomátvétele, s minthogy e tévék bántó káderhiánnyal küszködnek (a legbántóbb persze az, hogy e hiányról maguk sem látszanak tudomást venni), két irányból is összeért a teljes popularizálódás. Egyrészt mindennemû médiaszórakoztatás igazán tömegessé válván, végképp úgy fest, hogy leomlott a profivilág és az amatõrök közti fal, a nézõ minden lehetséges módon résztvevõje a mûsoroknak, másrészt valóban: a stúdiókban és a szerkesztõségekben amatõrök tömege ül.

Ám a pornó ezen is segít. Mire e sorok napvilágot látnak, már - az elõzetes hírverések szerint - bemutatkozott mûsorvezetõi minõségében az olasz kerevetekrõl visszaimportált Henger Éva. Márpedig õ profi.