A happeningrõl
Istentisztelet a valósághoz
Erdély Miklós

A happening nem új mûvészet, hanem a mûvészetek utóda akar lenni. Eseményre nagyobb szükség van, mint mûre.

Az itt elsõ alkalommal publikált írás kézirata Erdély Miklós 34. füzetében található. Az utólagosan, a hagyatéki feldolgozás során sorszámozott füzetet 1969 körül használta Erdély, így a szöveg keletkezése is erre az idõre tehetõ. Az egyik széljegyzet (a szövegben kurziváltuk a késõbbi betoldásokat) alapján gyanítható, hogy Erdély hosszabb tanulmányt szándékozott írni a happeningrõl, amelyben a "képzõmûvészeti happening", a "színházi happening", a "filozófiai vagy didaktikus happening" és az "utcai vagy politikai happening" egyaránt szerepet kapott volna.

A jelen közlés ízelítõként is felfogható a készülõ, Erdély Miklós életmûvét tárgyaló könyvbõl, melynek megjelenése 1999 elsõ felére várható. A szöveget gondozta: Szenes Zsuzsa, Erdély György, Szõke Annamária és Peternák Miklós.

(négyzet)

Az alkotás akkor érdemli meg nevét, ha valami olyat tartalmaz, ami nem következik elõzményeibõl. A happening annyi összefüggést tart elõzményeivel, hogy azok tönkrementek, mint létrejöttének akadályai.

Meglehet a happening egy kétségbeesett, életképtelen próbálkozás, csak a divatok hullámverése dobta felszínre, s mint a tajték rövidesen nyomtalanul szétoszlik. Azonban ha mégis marad, nem lesz nehéz utólag kimutatni a szükségletet, ami létrehozta, indokolni életképességét. Talán egy fokkal könnyebb lenne, mint esetleges bukásának okait felderíteni.

A happeningnek nem szabad megengedni, hogy saját átalakulásának gátjává váljék. Aktuális feladatait úgy lássa el, hogy ugyanakkor új igényeket támaszt. A hozzáfûzött reményeket elégítse ki, de még inkább keltsen új reményeket.

Ha a happener magukkal meghasonlott hagyományos mûvészetek roncstelepén válogat, mint a hegesztõ szobrász, akkor csak egy meglehetõsen eklektikus mûvészeti mûfajt hoz létre. A happening nem új mûvészet, hanem legtávolabbi ambíciói szerint a mûvészetek utóda akar lenni.

Nem titkolt szándéka szerint nem csak a mûvészet, hanem a vallás társadalmi funkciójának utódlását is vállalni kívánja. "Istentisztelet a valósághoz." Definíciója ezt kertelés nélkül be is jelenti. A mûvészetek a vallás szolgálatában alakultak, másodlagos, partiális szerepük, ha más keveredésben is, de meg kell maradjon az új rituálékban is. Ha valóban nélkülözhetetlen a bejelentett új liturgia, úgy az elõzõek szerint annak a régiekkel ellentétben egy folytonosan változó, ismételhetetlen szertartás-sorozatnak kell lennie. Ha a vallási szertartások évezredes állandóságuktól nyerték erejüket, úgy az újnak a folytonos megváltozás sodrásától kell nyernie erejét, durva példával a kõ és a rakéta, a nyugalmi és a mozgó test tehetetlenségi nyomatéka közötti különbséggel / azonossággal lehet a különbséget / azonosságot jellemezni.

Hogy a happeninget miért nem lehet egyszerûen mûvészetnek tekinteni, az a szónak jelentésébõl is kitetszik, ha elgondoljuk: a mûvészetek feladata és varázsa mindig is az volt, hogy élményt nyújtott anélkül, hogy történt volna valami. A happening esetében a "történésen" van a hangsúly, hogy nyújt-e élményt vagy sem, az -- legalább is egyelõre -- mellékes.

Talán jobban megérthetõ, ha elképzelünk egy happeninget, ahol egy balett-táncosnõ is fellép. Ha a rendezõknek eléggé valóság-erejû történést sikerült létrehozniuk, abban az esetben ott a balettozás annyira furcsán fog hatni, mint amennyire "furcsa" dolog a balett az élet egészében, ha elég megtisztított szemmel tekintünk rá. Amennyire furcsa egy operaház a Szaharában vagy akár egy nagyváros közepén.

[Annak a számára] Aki a valósághoz elég közel tud férkõzni, vagy esetleg még el se szakadt tõle - a legrikítóbb különcség egy bekeretezett kép, különösen, ha az még ábrázol is valamit. Egy kívülálló (a beidegzettségeken kívül álló) el sem tudja képzelni, mi legyen az az apró mánia, amit festészetnek szokás nevezni. A színház és színészkedés már egyenesen arcpirító gyalázatnak tûnhet fel olyan ember elõtt, aki elszakadt a megszokástól, felfoghatatlan számára, hogy adhatja fel magát valaki órákra, miért törekszik arra, hogy egy elképzelt személy[t] imitáljon, hogy akad arra ideje vagy szemérme. A színészek egy színpadnak nevezett mélyedésben a tévelygésnek valóban olyan fokát valósítják meg, ami már -- hogy Artaud-t és Szt. Ágostont idézzük -- pestisre emlékeztet. Évszázadok folyamán a társadalmi formák elég hamisakká váltak ahhoz, hogy a színész bizonyos erkölcsi fölényre tegyen szert közönsége felett. Amint a közönség ezt az ideiglenes tréfát egyre komolyabban vette, a realista drámában önmarcangolásának kipárnázott gyóntató székére emelte, maga a színész kezdett feszengeni, elõször szerepét utcai ruhájában mondta el, majd a közönséget maga mellé ültette, míg egy legszebben eltalált gesztus keretében levonult a színpadról és a közönséget megérintette. (Elõször, mert hogy a rossz lelkiismeretre alapozott üzleti vállalkozás az egyházak esetében oly jövedelmezõnek bizonyult a ... (itt a mondat megszakad -- A szerk.). Az imitatív színház nélkülözi a megfoghatatlannal szembefordult ember létének méltóságát. Az imitatív színész a színpadnak nevezett mélyedésben olyasmit végez el lukas óráit töltõ közönsége helyett, amit az nem engedhet át az egészre vonatkozás folyamatosságának csonkulása nélkül. Az imitatív színielõadás mentõl jobban hasonlít a valóságra, annál inkább szolgálja a kikapcsolódást, ahogy a mozgó járdák esetében az átszállást a kis sebességdifferencia teszi lehetõvé. A jelenlétét minden képességével elsõsorban fokozni, mint abból kikapcsolódni kívánó nézõ a babaszoba zsugorított történetét szégyenkezve elutasítja.

Másrészt az egymáshoz igazodó és egymást igazoló polgárság bûnei annyira uniformizálódtak, hogy lehetõvé vált a gyónás kollektivizálása és bérleti szériákban való lebonyolítása, a színház kialakította a kritikai realista drámát. A gyónás megalázó kényelmetlenségeitõl megkímélt fizetõ vendég páholyában elégedetten, sõt hálásan fogadta a különleges szolgáltatást.) Ez pedig jele az öntudat ébredésének; operaházak, színházak, koncerttermek és egyebek -- a történelem elõtti vadembernek ezek a különös, túlfejlõdött összefüggéseirõl már levált faramuci képzõdményei -- magától értetõdõ jelenlét[e] szûnõben [van], amint a cirkusz a primitivizmus barbár bájával egzisztál napjainkban.

[A] happening arra törekszik, hogy mind ez[en] elõzmények általánosított formájaként régi mûvészeteket, mint speciális eseteket tekintse és használja föl. Végigtekintve az úgynevezett "korszerû stílustörekvések" produktumait, egyben közösek. A stílusirányzatok önnön megkérdõjelezésükbõl élnek, nehéz olyat találni közöttük, ami fullánkját nem saját magába, hanem a környezõ világba döfni és méregzacskójából valamennyi gyilkos nedvet kipréselni képes. Mindegyik hasában ott a fakard, az önfeladás harakirijének gesztusában érvényesül leginkább hatása. Az elsõ happeningekben ez tudatosult, az önrombolás szuggesztiója alatt történtek a zongora-fûrészelések, képszabdalások, szoborrobbanások szinte kizárólag. Ilyen értelemben a happeningek elsõ korszaka állt leginkább a hagyományos mûvészeteknek ezen merõben negatív hatása alatt. Meglepõ módon tehát nem a sugárzó happening destrukciója révén harapódzott el a mûvészetekben az öncsonkító gesztus, ellenkezõleg ebben az önpusztító gesztusban ismert elõször magára a happening annyiban, hogy az esemény itt már fontosabb volt, mint a mû. A következõ pillanatban kiderült, hogy eseményre nagyobb szükség van, mint mûre. A civilizáció védettségében, a védettség elszigeteltségében élõ emberrel nem történik semmi. Félájultan saját zsugorított, leszorított teljességétõl, szétfeszítõ életenergiáit gyûlöletté vagy mániává visszagyûrve vár, és hogy ezen ilyen energiákban milyen mérgezõ fölösleggel rendelkezik, az a háborúban mutatkozik meg igazán. De remélhetõleg a világháború tombolását követõ másnaposságát kiheverni már nem tudja, reflexeibe ivódott végre gyászos mocskos tapasztalata, esze is valamivel több van talán. Tehát idegcsillapítókat szed, alkohol vagy LSD segítségével hallucinatív eseményeket állít elõ, vagy laza felháborodásból kis utcai forradalmakat verbuvál. A képernyõn szürkén és távolian derengõ krimi feszült készenlétét elvékonyítva álmosságba tereli. (Kuszán belenyúlni a kusza életbe.)

A happening arra természetes[en] nem vállalkozhat, hogy ezeket az indulatokat levezesse, és óvakodnia kell attól is, nehogy valami beteges és romboló irányban felszabadítsa. Csak annyit tehet, hogy vak és ellentmondó voltukat feltárja, egy-egy résztvevõn belül összeütköztesse, egymás ellen vadítja, tovább morzsolja, finomítja, az értelem és invenció fennhatósága alá rendelje, segítsen gondolkodni, s még inkább a rossz gondolkodást megzavarja. Felkeltett, gondosan adagolt szenvedélyeivel a tévelygõ tudatot bekeríteni és fojtogatással átalakulásra, emelkedettségre kényszeríteni, olyan belátást erõszakolni ki, ami még ismeretlen, de ami képes bódult vagy abszurd léthelyzetét kiemelni diszharmonikus aránytalanságaiból.

A happening haragos sorompói

A happening egyik útja [?] jelenleg a megvetés és (az eszménytelen ember) önmegvetése. A másik lehetséges törekvése, hogy az ismeretlennel szembefordult embert segíti, hogy eltöltse a kérdés, mint létének követelõ tartalma. A happening legyen tehát a kérdezés litániája. (Hogy a szélbõl szívja lélegzetét.)Toborozzon társakat a kérdezõsködéshez, ez a közönséggel való dolga. A happeningen ne önmagát fejezze ki, hanem a nem érthetõt, és fokozza, élezze a megkerülhetetlen kérdés szintjéig. Poénmentes tréfáiból támadjon komolyság, a szív világossága. A japán zen kardvívók a gyakorlótermet a megvilágosodás csarnokának nevezik.

A happenerek legyenek a meg-nem-válaszoltság hõsei, mártírjai, túllépve a semmit nem tudás balgaságán. (Ez nem pancsolás, ez már egyetlen határozott ütés a vízre.) A happeningen kerüljenek a résztvevõk egymás szeme elé, mint a házaspárok, a másik szemében önmagukat vonják kétségbe egészen addig, míg nem marad belõlük más, mint a kérdés, a közös kérdés. Az állítás helyébe lép tehát a kérdés szentsége.

1. A happening csúnya szó, rossz kifejezés, szülõ-korához dörgölõdzõ, visszafelé lejtõ, nyeglén lankadó.

2. A happening mûfaji mértéktelenségében már mértéktelen mûfaj.

3. A happening az illetéktelenség mûvészete; felhatalmazás nélkül avatkozik be abba, amibe beleavatkozni nem létezik felhatalmazó.

4. A mesterségesen létrehozott történés iszonyú, mint ahogy visszataszító a lombikbébi.

5. A hit hajdani szertartásaihoz viszonyítva csüggesztõ, mert a happening a nem tudás szertartása.

6. A happening mindig csak befejezetlen próbálkozás marad. (Minden happening befejezhetetlen, mert a befejezés keretek közé szorítja, mikor a bekeretezettség ellen tiltakozik.)

7. A lelkiismeretmentes kísérletezés, mint a fekete mágia, veszélyes, különösen az élet közegében. (A happening csak lelkiismeretmentes kísérlet lehet, mivelhogy kísérletének tárgya a lelkiismeret.)

8. A happening a kor bárányait bujtogatja, ráveszi, hogy a beletörõdést akármivel cserélje föl.

9. A happening erejét nem önmagából, hanem egyéb mûvészetek és rituálék elsatnyulásából nyeri.

10. A happening önmagát is kénytelen megtagadni, hogy szükségképpeni tévedését folytonos változásban oldja fel, mint ahogy a gonosznak a gonosszal szemben is gonosznak kell lennie, hogy igazán gonosz lehessen.

11. A nem-tudás sokarcú, arctalan a hír.

12. A happening csak individuális jellegû lehet, mint ahogy a gonoszok szövetkezése mindig csak idõleges, taktikai jellegû.

13. A happening a cselekvés megkerülésének legintelligensebb lehetõsége.

http://www.filmvilag.hu