Itt az idõ újraindí tani Magyarország felfedezését, könyvben, filmen, televí zióban. Nincs hozzá semmink, csak az imperatí vusz, meg a kisemmizettek milliói.

Itt van megint új filmjével Ken Loach, és í gy filmszemle táján beleköp a finom levesünkbe. A baloldali (pfúj), elkötelezett (piha!) olcsójános a jóléti Angliából, jön nekünk megint valami alacsony költségvetésû, realista, társadalomkritikai izével, a rémes, mosdatlan szájú prolijaival meg a bombázóknak aligha nevezhetõ macáikkal, és az õ piti bajaikkal: nincs munkám, nem is lesz, piszkoskodik a tébéellenõr, eldugult a lefolyó, felnõtt férfi létemre arra sem telik, hogy meghí vjam vacsorázni a szerelmemet, állami gondozásba veszik a gyerekemet, nem találok szponzort a vedlett focicsapatunknak. És hozzá még a becsület, az alsókutyák emberi méltósága, miközben kilóg a fenekük a lyukas gatyájukból.

Loach-ot egyedül könnyen elintézhetnénk azzal, hogy futóbolond, csakhogy nincs egyedül. Számos pálya- és honfitársa csinál hasonszõrû dolgokat, a sokáig vigaszágon evezõ, majd váratlanul kultuszfilmrendezõvé lett Mike Leigh-tõl a pimaszul mindenevõ, Hollywoodot is lenyomó Stephen Frearsig, az üres zsebbel bankot robbantó Peter Cattaneótól (Alul semmi).

Vajon honnan veszik ezek a figurák, hogy bel- vagy külföldön bárkit is érdekelhetnek olcsó produkcióik a kenyérgondokkal küzdõ, hátsóudvari hõsökkel, a tetszetõsnek bajosan nevezhetõ glasgow-i, liverpooli, kelet-londoni helyszí neikkel, a tök ismeretlen, plasztikai sebész nem látta szí nészeikkel? Vajon hogy tudják beetetni ezt a maszlagot a producerekkel? És hogyan lehetséges, hogy végül bejön nekik? Egyáltalán, hogyan jutottak odáig pár röpke év leforgása alatt a semmibõl, a nulláról, hogy ma a brit szigetek mondhatja magáénak Európában (de lehet, hogy az egész világon) a legszí nesebb, legütõsebb filmgyártást? Hogy mindenfajta állami intervenció nélkül (sõt, a kilencvenes évek derekáig egyre magasí tották a gazdasági akadályokat a brit film elõtt, ami már rég sikerágazat volt, mire meglátták benne a boltot, és ‘95-ben elkezdték belecsorgatni a lottóprofit egy részét) lefutották a kormányzatilag védett és támogatott franciákat; hogy nagyobb üzleti sikert csináltak, mint a vérmes reményekkel és gazdagon kistafí rozva útnak indí tott páneurópai szuperprodukciók?

A nyolcvanas évek kezdetén nagyjából ugyanannyi film készült ott is, mint Magyarországon. (Ma ötször annyi.) Visszanézve 1982 tûnik a ví zválasztónak: abban az évben nyert Oscart a Tûzszekerek és indult be a Channel Four tévécsatorna, amely a filmek támogatásán és bemutatásán túl saját gyártásra is vállalkozott. A nyolcvanas évek még csak a mozgolódás, a rákészülés ideje volt, változó esélyekkel folyt a küzdelem; sorra készültek a figyelemre méltó mozgóképek, miközben Hollywood nagy erõkkel szivattyúzta kifele a tehetségeket, az olyan öntörvényû alkotók, mint Jarman vagy Greenaway pedig valahol a margón tevékenykedtek. Aztán a kilencvenes évek meghozta az áttörést is. Egyre több brit film forog a világban, nálunk is, és mit tesz isten, megtalálja a maga közönségét, ha máshol nem, hát a zárt rendszerben keringetett, abszolút piacvezetõ amerikai moziforgalmazás peremvidékén.

Mike Leigh nagyszerû darabja, a Két angol lány után most Ken Loach Cannes-t is megjárt (és a fõszerepet játszó Peter Mullan révén a legjobb férfialakí tás dí ját elhozó) tavalyi filmje ért ide, a Nevem, Joe.

Képzeljünk el egy filmet, mondjuk Tatabányán játszódik, hõse magányos, középkorú, munkanélküli férfi, aki csak az imént küzdötte le krónikus alkoholizmusát, a segélybõl és az itt-ott adódó alkalmi munkákból szûkösen fenntartja önmagát és kétszobás lakását, bõséges szabadidejét és fölös energiáit pedig egy amatõr futballcsapat felkészí tésére áldozza, amelynek szerves részét képezi az ifjú labdarúgók szociális problémáinak és lelki nyavalyáinak kezelése is. Közvetlen környezetében megismerhetünk egy drogfüggése miatt kriminalizálódó fiatal párt kicsiny gyerekkel és egy igaz barátot, a talpig becsületes, ámbár kissé korlátolt biztonsági õr személyében. Hõsünk hõsies helytállását végül megjutalmazza az élet, találkozik a neki rendelt nõvel, szintén középkorú, szintén magányos, habár jóval fölötte áll a társadalmi ranglétrán, amennyiben biztos munkahellyel (szociális tanácsadó), szép lakással és kocsival is rendelkezik. A kezdeti, elsõsorban lelki természetû nehézségeket leküzdve immár semmi nem állhat boldogságuk útjában -- csak egy egész világ. Bezárul a csapda, egyiknek az életével kell fizetnie, másiknak a szerelmével, akinek nincs tõkéje, sem hitelképessége, az csak ilyen nagy tétekben játszhat, de a túlélõvel együtt életben marad a remény, hátha, mégis, csakazértis...

Szép történet, csak hiteltelen. Tatabányai hõsünknek az alkohol és a munkanélküliség közül az egyik is bõven elég ahhoz, hogy örökre padlóra vigye, semmi idõ alatt ott találja magát fedél, segély, esély nélkül, negyvenévesen úgy néz ki, mintha hatvan lenne, dehogy álmodhat már szerelemrõl, munkahelyrõl, lakásról, választási lehetõsége annyi, hogy melyik ingyenkonyhán áll sorba bablevesért, a passzí v koldulást vagy az aktí v kukázást preferálja-e. Filmünknek mégsem a története az, ami hihetetlen, hanem a puszta léte. Magyarországon nincsenek ilyen filmek. A fent ismertetett történet nem Tatabányán, hanem Glasgow-ban játszódik (a magyar megyeszékhely nagyjából úgy viszonylik Esztergomhoz, mint a skótok székvárosa Edinburgh-hoz).

Ha honi filmes nagy ritkán a jelenbõl vesz témát és átmerészkedik a sötétebbik oldalra, erre csak egy oka lehet: valami zaftos-véres, ölõs-dögös sztorit keres. A társadalom mélyrétegei persze nagy felületen érintkeznek a bûn világával, ez tagadhatatlan, í gy látja, ezt mutatja Loach is, és, ha jól veszem ki az uralkodó irányt, akkor arra kell számí tanunk, hogy mind többen lesznek azok, akik már csak törvényen kí vül vagy a törvény ellenében remélnek maguknak kitörési, egyáltalán megélhetési lehetõséget. (Ennyit hozhatunk fel az olyan bûnfilmek védelmében, amelyek többre törnek a silány rendõrségi propagandánál.) Ám a szükségbõl vagy erénybõl rablóknál sokkalta számosabban vannak, akik törvényen belül próbálnak talpon maradni, tiszta erõbõl kapaszkodva valami utolsó szalmaszálba, ott a létminimum peremén, és ehhez nálunk még csak munkanélkülinek sem kell lenni, hiszen hányan kapnak megalázóan kevés bért; õk azok, akik végképp nem érdekelnek senkit, sem a filmeseket, sem a politikát. Az ország emelkedõ pályán van, emberemlékezet óta nem voltak ilyen pompás történelmi esélyeink, és ez a nagyszerû sikertörténet kiáltó ellentmondásban van a társadalmi mobilitás botrányos beszûkülésével (hovatovább a fogamzás pillanatában eldõl az ember lehetséges jövõje vagy inkább biztos sorsa, mert gyerekek sokasága születik eleve esélytelenül), a leszakadt és leszakadó rétegek kilátástalanságával. Meddig tartható fenn az az „egyenlõtlen fejlõdés", hogy az ország megy elõre, a lakói meg mind hátrább maradnak? Mikorra várható, hogy kimerül az ország abszolút húzóágazata, az ember?

Most van Van egy végsõkig züllött televí ziónk, amire nemhogy megrendelõként, támogatóként, de még fórumként sem számí that a magyar film. Vannak hagymázas tervek, amelyek arra épülnek, hogy az ezeréves államiságból merí thetünk emberi méltóságot, a kurzuslovagok szidolozta szent korona emeli fel a hazát a magasba. De ez nem ad felmentést semmire. Nem kendõzheti el a botrányt, hogy a többszörösen kontraszelektált magyar filmcsinálás tökéletesen érzéketlen arra a közegre, arra a léthelyzetre, amelyben mellesleg a saját nyomorúsága is gyökeredzik. Hogy egy maroknyi, mindinkább ellehetetlenülõ dokumentumfilmes kivételével a többség nem hajlandó tudomásul venni, hol él õ maga; hol és hogyan élnek azok, akiknek állí tólag filmet csinál.

Az önkifejezés meg az esztétika forradalma már rég meg van ví va. Az a szöveg, hogy húzza le a rolót az egész filmgyártás, és költsék hasznosabb (értelmesebb, fontosabb stb.) dolgokra az adófizetõk pénzét elsõ soron demagógia, végsõ soron nemzet(i kultúra) ellenes. És az sem kell, hogy visszatérjenek a vászonra a széncsaták, de nincs rendjén, hogy sztrájkoló vasutassal csak az életben találkozunk, ott jól a pokolra kí vánjuk õket, és minden szolidaritásunkat a bányászok angol moziváltozatának adjuk. Immár megvan hozzá mindenünk, szegénységünk, munkanélküliségünk, faji ellentéteink, társadalmi egyenlõtlenségünk, halmozottan hátrányos helyzetünk, miért ne lehetne egy, legalább egy Ken Loach-unk?