A bécsi kedély a múlté. Az európai filmben a leghidegebbet ma egy osztrák rendezõ filmjeiben mérik.

Michael Haneke minden mozifilmje -- A hetedik kontinens, a Benny videója, a 71 töredék a véletlen kronológiájából és a trilógiához szorosan kapcsolódó Furcsa játék -- értelmetlen, megmagyarázhatatlan emberi sorstragédiák tükre, tegyük hozzá rögtön, mert talán ez lesz ebben az életmûben az egyedül maradandó, jéghideg tükre, szempillantás alatt odafagy a tekintet. Haneke hidegebb a halálnál. Jegesebb a szörnyû pólusnál, mely hõseit vonzza, taszítja balsorsuk felé. A hetedik kontinensben egy jómódú család -- apa,anya, tízéves forma kislány -- sodródik Terra Incognita felé, jó ideig azt hihetjük Ausztrália volna az a bizonyos ismeretlen kontinens ahová lélekben egyre közelebb jutnak, de mikor az apa módszeresen és szenvtelenül -- ahogy addig az életét is élte -- külön e célra beszerzett fejszéjével nekilát felaprítani a könyvespolcot, fésülködõasztalt, akváriumot, ráébredünk, hogy a végcél sokkal közelebb van. A családra kíméletesebb sors vár, velük altató végez. A Benny videójában unott kamaszfiú videózgat naphosszat elsötétített szobájában, kedvenc felvételét a disznóöléskor készítette, legalább háromszor-négyszer visszajátssza, elõre-hátra, lassítva, gyorsítva, ahogy a mészáros fejbelövi a torra szánt süldõt. A videókölcsönzõ kínálata nem ilyen bizsergetõ, minden horror kecsap és mûanyag, magyarázza Benny egy sápkóros bakfisnak, akire azért lett figyelmes, mert nap nap után látta õt a téka kirakata elõtt sóvárogni. Bevezeti elektronikus házikápolnájába, hogy aztán a kamera szeme láttára feláldozza a kíváncsiság és az unalom istenének. A 71 töredékben vadidegenek -- egyetlen közös vonásuk a végzetes életundor -- sodródnak egymás felé a mai Bécs színvak kaleidoszkópjában, hogy egyikükbõl gyilkos, másikukból áldozat legyen. Kibõl mi, az is esetleges. A Furcsa játékokban két teniszsortos, fehérkesztyûs pubi passziózik: sorra járják a tóparti villákat, túszul ejtik a jómódú nyaralókat, s miután eljátszadoztak a családtagokkal (a lélek kínzását többre tartják, mint a test sanyargatását), lemészárolják õket. A hetedik kontinens és a 71 töredék végén Haneke rendõrségi jegyzõkönyvbõl idéz: "a történtekre nincs magyarázat". Odaírhatná másik két filmje után is.

Vagy mégse? Az "ingyenes cselekvést", az indokolatlan gyilkosságot Gide találta ki a századelõn, fõhõse, Lafcadio egy kósza ötlettõl vezérelve kilök valakit a robogó vonatból. Próbálkozna csak meg vele manapság. A boldog békeidõknek, amikor értelme volt még az értelmetlen cselekedetnek is, vége, nincs többé action gratuite. A mi boldogtalan békeidõnkben fordítva van: az érzelmek inflációjában az értelmes cselekedetek lettek ingyenesek, érthetetlenek, értelmetlenek, értéktelenek. Nincs tétje már semminek, minden választás esetleges, semmi sem jóvátehetetlen, a valóság bármikor visszaforgatható, akár Benny videója. A Funny Gamesben, miután az egyik fehérkesztyûs gyilkost váratlanul lelövik, magát a filmet pörgeti vissza megdöbbent társa; a hulla életre kel, semmi gond. Épp csak a csodának lesz vége, a videogame-ben nincs súlya többé Lázár feltámasztásának.

Miért lett R. úr ámokfutó? -- aranykori kérdés. Nem az a váratlan, rejtélyes, megmagyarázhatatlan, ha valaki ámokfutásba kezd, hanem hogy addig nem tette, hogy él, dolgozik, tervez, végez. Rejtély, mi hajtja. Rejtély, hogy csinálja. Mert oka, értelme, célja nincs többé. Amikor R. úr vagy A hetedik kontinens mérnöke kiakad, éppen abbahagyja ámokfutást. Nemhogy elvesztené, épp visszanyeri a józan eszét. Miért veri szét bútorait egy jól szituált családapa, miért húzza le schillingjeit, még az aprót is, a vécén, miért nyírja szét ruháikat a felesége? Nem dühöngenek; lomtalanítanak. Végül magukat is kitakarítják abból a világból, ahol semminek sincs értéke, jelentése, minden ingyenes. Az Amerikai psycho Armani öltönyös, Gucci cipõs dúsgazdag hobbigyilkosa szintén e jegyben éli életét, a Wall Street környékén barkácsol és lomtalanít, embereket fúr, farag, fûrészel, mert csak ilyenkor érzi, hogy "van a tárgyaknak könnyük". Egy olyan édenben, melyet nem tart össze semmilyen szervezõ erõ, világmagyarázat, ahol minden és mindenki egyedül marad, jelentéktelenségbe süpped, ott bárkivel bármi megeshet, bárkivel bármi megtehetõ. A "veled is megtörténhet" -- egy pár évvel ezelõtti belga botrányfilm tette ismert szlogenné (Filmvilág 93/12 ) e fenyegetõ mondatot -- a káosz birodalmának jelszava.

Haneke nem pszichologizál, "ott kívül a magyarázat", De inkább kultúrkritikus, mint osztályharcos. Az unalom járványa -- legtisztábban a 71 töredékben látszik ez -- nem kímél sem szegényt, sem gazdagot. Haneke nem az egyénben (vagy egy társadalmi csoportban) találja meg az "érthetetlen bûn" magyarázatát (hõseinek "bûne a koré"), hanem a káosz uralmában. Már nem gyógyíthat, csak regisztrálhat. Korboncnok. Ezért is jéghideg. Ha valaki úgy látja, hogy a halál már beállt, nem sok oka marad a bizakodásra. Haneke Bresson-tanítvány. Isten elrejtezett, s vele az ember is. A hetedik kontinens elsõ tíz percében nem látunk arcokat, csak cipõt, kezet, hátat, s amikor majd mégis, azokba az arcokba aligha fogunk belefeledkezni, szélfútta, sarkvidéki táj mindegyik, mélyen a fagypont alatt. A hetedik kontinensben vagy a Benny videójában visszatérõ elem a közös étkezés. Haneke hõseinél az ebédlõ, a konyha nem a családi élet nyüzsgõ piactere, hanem zárka, ahol az együvé zártak néma közönnyel merednek a csajkájukba. Ha mégis mosolyt látunk valamelyik arcon, el lehetünk készülve a legrosszabbra, A hetedik kontinensben utolsó vacsoráját fogyasztja a közös öngyilkosságra készülõ család, amikor végre valami halovány öröm felfénylik az arcokon. Kulináris élveket csak a halál gondolata ébreszt. Benny szigorú apja is akkor nyom el egy félmosolyt, amikor feleségével megbeszélik, apróra kell majd vágni fiúk áldozatát, el ne duguljon a lefolyó. Az utolsó összetartó családi kapocs a halál. Haneke minden filmje pedagógiai horror: a család apokalipszise után játszódik, apáról fiúra itt már semmi sem száll.

Ha már nincs isten, nincs színészet sem. Haneke filmjeit nézve Bresson néma, merev mozgású, dermedt arcú színészei jutnak eszünkbe (nem véletlenül, a kölcsönzés tudatos). Elfuserált a teremtmény: gólem, lelketlen mozgó agyag. Ha nincs ember, nincs történet sem. A Haneke-hõsök sorsát a véletlen tördeli kerékbe. A misztikus életérzés antivilágában járunk. Ahol nincs Isten, nincs ember, nincs társadalom, ott minden csak annyi, aminek látszik, semmi sem utal valami nálánál is nagyobbra, tágasabbra. Nincs rész és nincs egész, nincs titok, nincs csoda, nincs hátsó gondolat, nincs metafora, csak üres tekintet, szenvtelen nouveau romanos fényképezés, a puszta lét. Haneke ridegen bánik nézõivel: nem illeszti össze formás történetekké azt, ami millió darabra tört. Magunkra hagy a sittkupaccal, unalomba fullaszt, és -- mintha mindez nem volna elég --, még a jelentéktelen mozzanatok sûrû ismétlésével is sokkol. "Az érdekes képek a galériákba valók, a mozinak a banalitást kell megragadnia." Minden szkeptikus, kiábrándult bölcselõ hasonlóan érez, a világ nem az, aminek látszik. Az idillt meg kell tisztítani az érdekesség, a belevetített érzelmek patinájától. Mi lehetne maróbb sav a romantikus képzelmekre, mint az unalom hosszó percei. Reggeli egyenes adásban. Gyilkosság egyenes adásban. Hanekénél nem a vér látványa elviselhetetlen, hanem az életé. A munkáé. A szórakozásé. A szeretkezésé. A reggeliké. Az ebédeké. Zombik rágódnak így, soha és sehol metszéspontján, sehová sem tartva, semmire sem gondolva. A hetedik kontinens egyik élõhalott-lakomáján egy meglett testvérbáty egyszercsak fölzokog, ugyan miféle emberemlékezet gyötörheti? Meg nem tudjuk. Így jó. Haneke addig erõs, amíg tartja magát saját játékszabályához, míg nem magyaráz. A 71 töredékben folyton szól a tévéhíradó valahol: Krieg, Massaker... sorjáznak a felcímek, mintha az ámokfutó gyilkossá váló bécsi diák története és Bosznia, Kurdisztán rémisztõ hírei között egyenes összefüggés volna. Igazából Benny videója sem közvetlen oka a gyilkosságnak. A képernyõrõl áradó erõszak, a vér és halál képeinek dömpingje nem õsoka a káosznak, hanem kaján és haszonlesõ kísérõje.

Nem magyarázni, nagyon hasonló gesztus ez, mint "indokolatlan bûntettet" elkövetni. És ugyanolyan hiú, mint a tökéletes gyilkosság. Nincs tökéletesen szenvtelen film, nincs perfekt bûntény. A tökéletes gyilkosság ugyanis tökéletesen személytelen gyilkosság, az action gratuite -- bár indítéka más -- szintúgy. De a gyilkos is ember, nem tud személytelen lenni, minden gyilkosságnak egyedi rajzolata van, már csak azért is, mert minden gyilkosság az utolsó tét a sorsruletten. Az erõszak ott és akkor lesz fõ attrakció életben, színpadon, filmvásznon, amikor az embernek nincs esélye személyiséggé válni. "Meg kell tudnom, hogy féreg vagyok-e vagy ember?" -- ez a raszkolnyikovi kérdés ösztökéli a legösztönösebb gyilkost is. A gyilkolás pillanatában a gyilkos élet-halál ura, mindenható. Isten -- hét másodpercre. Az erõszakban ez az infernális. Hogy nincs halál utáni, gyilkolás utáni élet, ahogy elõtte sem volt: a gyilkos élõhalott. Hogy a tévé felelõs-e az erõszakért vagy sem, ezért is álvita. Haneke jobb pillanataiban tudja, nem a gyilkosság a legiszonyúbb, hanem az az élõhalott tengõdés, amit a dolgok állása a hõseire kényszerít. Ha nem vezetne önpusztításhoz, gyilkossághoz, attól még nem lenne kevésbé szörnyûséges. Haneke hõsei éppenséggel egyedül az erõszak pillanatában emberiek, az öngyilkosság, a gyilkosság, hamvába holt életük utolsó fellobbanása. A Poltergeist óta közhely, hogy a tévébõl kúsznak elõ a lidércek, a rémek. Tévedés. Szörnyülködni vagy élvezkedni a halálon, nem hogy bálványdöntés, hanem új, mindennél erõsebb tabu. A századvégen nemhogy kifinomultabb hallásunk lenne a halálra, a borzalom szimfóniájából immár csak a záróakkordot halljuk. Nem az a baj a tévével, hogy megmutatja a borzalmat, az a kínos, hogy nem azt mutatja, ami igazán borzalmas, az elfecsérelt életet, hanem csak a következményeit, a vért, a holttesteket, a gyilkosságokat, a háborúkat. Irracionalizálja, (rém)mesének láttatja, és ezzel eltünteti a képbõl a mindennapok iszonyatát. Haneke filmjei is csak addig borzasztóak, amíg nem történik bennük semmi, csak élnek, dolgoznak, szeretnek benne. A 71 töredék végén lassan elõnyomakvó vértócsa nem a borzalmak borzalma, nem fokozás, hanem magyarázat, az olcsó poén, az ördög vörös farka. Pedig amit addig láttunk az az evilág rémségeirõl szólt, nem a pokol divatos kínjairól. Szentségtörés volt: egy rémisztõ, kontár isten története, most olcsó horrorba vált.

A Furcsa játék áldozatai és gyilkosai egészen mások, mint akiket a trilógiában láttunk. Az áldozatok nem élõhalottak, inkább epikureisták, akik a jó zene, a hétvégi barbecue, a golf és a vitorlázás örömeit utolsó cseppig képesek élvezni. A gyilkosok is teljesen normálisak, élethédoné fûti õket is, nem úgy mint Bennyt, akit még a gyilkosság sem zökkent ki a fásultságból. A Funny Games szadista aranyifjai nem áldozatai ennek a tört-világnak, hanem csúcsragadozói, õk nem kínjukban ölnek, hanem szabad akaratból, játékból, élvezetbõl. Van értelme az életüknek. Haneke persze ironikus: a Hetedik blaszfémiája szerint, ha következetesen eleget akarunk tenni a bibliai parancsolatoknak, fel akarjuk venni a harcot a hét fõbûnnel, gyilkossá leszünk, a Funny Games szentségtörése szerint a tökéletes szabadság a gyilkolás. Akik az iróniát nem hallják ki a filmbõl, Hanekét gonosz, cinikus rendezõnek tartják. Ebben azért van valami. Még a legártatlanabb Belmondo- filmben is szélbe száll végül a lopott pénz. Itt nincs bûnhõdés. A gyilkos kikacsint ránk, és öldököl tovább. Provokatív gesztus, de talán némi tudatlanságról mégis árulkodik. Talán mégsem vonja vissza, nem mutatja mûvészi megalkuvásnak, fölösleges magyarázkodásnak Raszkolnyikov bûnhõdését. Az irónia ugyanis éppoly okkal szólhatna a gyilkos pubiknak, mint annak a világnak, ahol a gyilkosnak lenni az arisztokrácia és a szabadság netovábbja. "Egyáltalán nem érezte találónak a bûnözõ megjelölést, jobban tetszett neki az a szó, hogy kalandor. "-- elmélkedik a passzióból gyilkoló Lafcadio A vatikán pincéiben. A Funny Games gyilkos Péter és Pálja sem mondhatná szebben....

Csakhát ez a kaland talán mégsem teteje mindennek. Stan és Pan azzal nevettet, hogy nevetséges. Péternek és Pálnak, a gyilkosság bohócpárosának tréfáin nevetni gonoszul sötét öröm. A gyilkosság ugyanis nem állítja vissza a bomlott világrendet. Csak a gyilkos képzeletében. Ami a gyilkosnak elég, de a világnak édeskevés. "Mit tettél magaddal?" -- kérdezi Szonja Raszkolnyikovtól. Ezért a mondatért íródott a Bûn és bûnhõdés. A Funny Gamesben nincs, aki feltegye ezt a kérdést. Péter és Pál egyedül marad a bûnével. Stan és Pan a siralomházban.