A 8. Európa filmhéten nagy öregek és elsõ, második filmesek munkáit láthattuk egymás mellett. Tapasztalt fiatalokat és fékezhetetlen mestereket.

A film, a zenéhez hasonlatosan: kilégzés, belégzés. A nyolcvan éves Bergman mondja ezt, egy közel másfél órán át tartó egyetlen beállításból álló portréban. Egy unikális mozidarabban -- a makacs közelire gondolok --, amit a mester mindig szeretett volna megcsinálni, s végül a göteborgi filmfesztivál igazgatója, Gunnar Bergdahl csinálta meg õróla.

Kilélegzés, belélegzés -- ez nagyon pontos. Miért is nem lehet elmondani egy filmet? (S miért oly reménytelen írni róla?) Tán mert hiába bizonygatjuk magunknak Hollyvood kiütéses gyõzelme óta, hogy a sztori a legfontosabb. S ha így is lenne, a történetet is a film pulzálásaiból, lélegzetvételébõl értem meg. Milyen nagyszerû mozitörténetet lehetne írni, amely a ritmus alapján korszakol: a bukdácsoló, igyekvõ némafilm, a szellõs, lendületes, mégis pontos hatvanas évek mozija, a hajszolt, felpörgetett, izgága jelenidejû mozgókép. És tagadhatatlan, mindig is más ritmusra járt az akció vezérelte amerikai film, mint az inkább szemlélõdõ, figyelmes európai.

Az idén nyolcadik alkalommal megrendezett Európa filmhét egyik magaslati pontja volt ez a Bergman-portré, mértékül szolgált az egész fesztiválnak, amely évrõl évre bizonyság szeretne lenni rá, hogy a szívós közhely az értéket teremtõ európai filmrõl, s vele szemben a léha, akcionista amerikai moziról ma is igaz. De igaz-e? A fõváros másik rangos fesztiválja, a revelatív filmektõl zsúfolt interkontinentális Titanic például szerintem határozottan az ellenkezõjét állítja. A Toldi mozi vetítõjében gyakran száll fel a sóhaj: te jó ég, már az európai filmeket is Amerikában csinálják!

Maga Bergman éppenséggel tiszteli Hollywoodot. Elragadtatással említi azt az õrületet, amit például Dino de Laurentis mellett tapasztalt meg, s ami szerinte Amerikában a legkeményebb pénzembereket is elkapja, ha filmközelbe jutnak. A világ egyik legnagyobb lélegeztetõ mûvésze egyébként naprakész filmügyekben. Igazi mozista, például minden új svéd filmet megnéz. (El tudjuk képzelni, milyen hatása lenne saját filmeseinkre, ha tudnák, hogy mondjuk Jancsó vagy Szabó minden filmjüket látja?) Farõ szigetén, ahol Bergman él, saját vetítõje van, e pillanatban négyszáz kópiával. Minden nap három órakor kezdõdik a mozi: kilégzés, belégzés. Aki akar vagy épp ott van, vele tart. Murnaut vagy Dreyert, Griffith-t, Cecil B.de Mille-t, Tatit vetít a mester. De nem csak klasszikusokat, mert az igazi mozista a rossz filmeket is szereti. Bergman szerint egyébként a rossz filmek kétfélék: a csodálatosan rosszak és az elviselhetetlenül rosszak. Ez utóbbit úgy is leírhatnánk, hogy légszomja lesz tõle az embernek. A csodálatosan rossz film viszont valahogyan minden butasága, olcsósága ellenére képes elsodorni.

De milyen a csodálatosan jó? S születik-e ilyen egyáltalán, ma Európában, amelynek keleti felében a rendszerváltásokkal összeomlottak a nagy filmgyártó helyek, Moszkva, Prága, Budapest, s a forgalmazás ellehetetlenülése, Hollywood gazdasági k.o.-ja miatt a globalizáció kellõs közepén még a virágzó filmországok -- Anglia, Franciaország -- filmjei is gettóba kerültek? A mostoha körülmények nyilván okai lehetnek az ilyen mustrákon vissza-visszatérõ érzésnek, hogy a csodálatosan jó filmeket már mind megcsinálták. Érzékeny, kérdezõ és kétkedõ mozidarabok, csupa hagyományos európai erény, melyekben sehol egy sztár, viszont személyes a kép -- ilyenek persze vannak. Meg olyanok is, melyekben konokul ott a vágy -- Bergmant idézem megint --, hogy felszakadjon a filmben ‘a történet sebe’, s mi magunk is megsebzetten álljunk fel a stáblista után. Az öregek, a hatvanas években induló, mára klasszikussá ért generáció tagjai ezt nagyon tudták. Az összes újhullámos filmben minden formai bûvészkedés mögött ez munkált: felfakasztani a történet sebét. A történet fogalma persze tágan értelmezendõ: egy nemzeté, egy históriai pillanaté, "a férfié" és "a nõé".

Ez az európai mustra ilyen szempontból érdekes összevetésekre ad lehetõséget, amennyiben nagy öregek és most startoló, elsõ, második filmes fiatalok munkáit láthattuk egymás mellett. A nyolcvanadik éve felé járó Jancsó és Bergman, s a hetven éves Chytilová filmje mellett zömében az európai film nagy idõszakában, az új hullámok idején született rendezõk mutatkoztak be.

Példaként említsük mindjárt Mike van Diem Karakter címû filmjét, a filmhét egyik legmívesebb darabját, mely idén Oscar-díjat is kapott. Elképesztõ tempót diktál, szorongásos ki-belélegzésre kényszerítve a nézõt. Mintha egy ideges, félismerõs alak a véletlen találkozást kihasználva egyszuszra eldarálná az utcasarkon sorsának legtraumatikusabb fordulatait. A húszas években induló történet a patologikus apafigurával, aki -- mint Caligari vagy Mabuse doktor -- démonikus erõvel irányítja teremtménye, különös körülmények között fogant édes fia sorsát, a korszak német expresszionistáit idézi. Mi több, a fõszereplõ Fedja van Huet rendkívüli módon hasonlít játékstílusában is a Fritz Lang M-jét alakító Peter Lorre-ra. A holland rendezõ lázas hévvel tolmácsolja a mesebelien kegyetlen végrehajtó és szófukar cselédje fattyának hányattatásait, a gyerek vérizzadásos elõrejutását, testi lelki hadakozását brutális apjával, aki mefisztói módon, örökké rosszra törve mível jót fiával. Talán a pénzcsináló, önmagát igába fogó, rakkoló, robotoló európai polgár õsképét szeretné felmutatni Diem; az õspolgárét, akinek erõfeszítésein ez az egész ezredvégi bõség, gazdagság nyugszik. Pontos, jó film a Karakter, tökéletesen megidézi a húszas évek barna-szürke Rotterdamját, remek színészek, rendkívüli atmoszféra…, valami hiány mégis megüli az egészet. A vad indulattal mesélt regényes nevelõdési film mögött érthetetlenül rejtve marad a mesélõ. A történet sebe -- vajon a mesélõnek miért ilyen fontos ez az egész -- felfedetlen maradt. S rögtön felüti a fejét a gyanakvás: a tökéletes forma talán csak mesteri stíluskölcsönzés.

Az európai filmbe vetett hitünket már jó ideje az angol rendezõknek köszönhetjük. Jarman, Greenaway, Mike Leigh… semmi divatos vagy frivolan korszerû. A tónus a lehetõ legkomolyabb. A történet sebében vagyunk mindig, könyékig. A mostani Európa filmhét is szolgált egy ilyen filmmel. John Maybury, Jarman közeli munkatársa rendezte, számos videóklipet is készített, az Ördögi szerelem már az ötödik filmje. A század egyik legnagyobb festõjérõl Francis Baconrõl szól, s megoldhatatlan feladványok közt egyensúlyoz. Maybury a homoszexuális a festõ egyik tragikus kapcsolatán keresztül beszéli el Bacon mûvészetét, továbbá -- s ez egy újabb lehetetlen feladvány -- a népszerûsítõ vagy hagyományos hommage-szerû attitûd -- megmutatni õt munka közben, jól vagy kevéssé ismert képei között -- a rendezõt nem érdekeli. Nagyon is érdekli viszont, hogy felidézhetõ-e a film eszközeivel az a hús, agy, lélek, aki napjaink aukcióinak legkeresettebb képeit festette. S felidézhetõk-e maguk a festmények, melyeket ebben a filmben egyetlen pillanatra sem láthatunk. Mert az Ördögi szerelem tulajdonképpen Bacon szemét, látását szeretné reprodukálni. Statikus filmfestménynek álcázza magát, amely nem történet-elvû, csak a festõ elmosódó, mégis agresszív formáinak felidézésével foglalatoskodik. Ám igazi meglepetés -- angol formatrükk --, amikor Bacon társának halálakor rájövünk, volt itt a mélyben, a háttérben egy bontakozó dráma, s haladt a vég felé: Bacon szeretõjének kiüresedése, elmagányosodása, akit festõnk egyszerûen beledolgozott a képeibe.

A nagy öregek képviselte kontrapunktot ígértem még, Chytilová, Jancsó és Bergman munkáit. Túl vannak már a filmen, úgy láttam. Ha szeretnek is mozizni, a celluloid lehetõségei nem nagyon érdeklik egyiküket sem. A világ fordulása -- legalábbis a két kelet-európait -- annál inkább.

Chytilová, aki közel negyven éve kezdte pályáját, s mindig is férfiasan kemény rendezõ volt, Csapdák címû filmjében dühös fiatalként ront neki a cseh állapotoknak. Elképesztõ történet ad elõ vad iróniával, abszurd humorral. Ha reméltük, hogy másként van, hát most megtudjuk, a cseheknél is elszabadult a pokol. Cinikus újgazdagok és aljas politikusok alakítják a polgárok sorsát, adják veszik a koncessziókat, körgyûrûket és reklámozási jogokat, pusztítják a természetet, s luxusautóikon furikázva -- ha épp adódik -- megerõszakolják a nép egyszerû lányát, a vidéki állatorvosnõt. Aki viszont elsõ kétségbeesésében kimiskárolja támadóit. Mindenki lemérheti magán, milyen közállapotok között él. Ha szíve mélyén egyetért az önbíráskodó állatorvosnõvel, és kajánul figyeli a két pali elkövetkezendõ megvadult "töketlenkedését", akkor el van veszve. Biztos, hogy valami kapitalistának álcázott balkáni szeglet az otthona. Chitilová persze egyetért. A leggyilkosabb poénok övezik a gusztustalan miniszter úr és a bájgúnár reklámember odüsszeiáját, ételhordóban a kimiskárolt alkatrészükkel, hogy esetleg a prágai specialista haver majd visszaoperálná…, s ez még csak az expozíció.

Lehet egyébként fokozni, mert Jancsó a Nekem lámpást adott kezembe az úr Pesten címû celluloidra vett feketekomédiájában még vadabb. "Kiesik az emberek szájából a popcorn, ha ezt meglátják" -- jósolta Grunwalsky, Jancsó társírója, operatõre. Hát nem tévedett… Amit látunk, már nem is film, durva tréfa inkább vagy ördögûzés. A kritikusok majd kereshetik a szavakat. A Mucsi Zoltán vezényelte Hamletbõl ideszabadul sírásó-csapat és Chytilová töketlenkedõinek országos dolgai csak valami narancsos szellemû, a nyomdafesték ellenállásával kevéssé törõdõ írásban parafrazeálhatók.

Bergmannal kell hogy zárjuk, ha már õ volt a sorvezetõnk, a szigetlakóval, akit azért meghallgatnék, mit mond a Nekem lámpást adott az úr…-ra. Ez idáig utolsó filmje, a Dúl-fúl és elnémul televízióra készült, és csodálatosan ódivatú. Mélyen, alaposan belélegzünk, majd kis szünet után megkönnyebbülten kifújjuk, ami belénkszorult. A furcsa címû darab Bergman korai remekeire emlékeztet, visszatérnek a Fûrészpor és ragyogás és a Hetedik pecsét allegórikus alakjai. A Halál itt egy randa fedetlen mellû, férfiarcú fehérbohóc, aki egy öreg mozist környékez, hogy felajánlja undorító hátsófelét a szomorú, utolsó egyesüléshez. A mozis pedig Bergman egyik nagybácsikája, aki a vászon mögé dugott színészekkel feltalálja a hangosfilmet. Szomorú, könnyes, mégis felszabadító darab, nemes anyagból, amilyenek az ötven évvel ezelõtti nagy mozik voltak. Csak a címe valahogy baljóslatú. Hogy mit is hozott a mozi, a film, hozott-e tényleg valamit -- talán erre céloz. Ez az a seb, amit Bergman óvatosan megtapint.