ELADÓ

Á vendre - francia, 1998. Rendezte és írta: Laetitia Masson. Kép: Antoine Heberle. Zene: Siegfried. Szereplõk: Sandrine Kiberlain (France), Sergio Vastellito (Luigi), Chiara Mastroianni (Mireille). Gyártó: CLP. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 117 perc.

Az Eladó talányos mai kalandfilm -- az árulásról, a szenvedésrõl és a szeretetrõl. Egy nõ (futóatléta) és egy férfi (magándetektív) tévelygése a labilis, szabályok nélküli világban, az emberi kapcsolatok "sûrûjében". Egy esztendõkig tartó szökés és annak állomásait egy hónapon keresztül követõ utazás filmje, Boulogne sur Mertõl New Yorkig. Egy egymás számára ismeretlen, "különös pár" vándorútja egymás felé az érzelmek, a cselekedetek kiismerhetetlennek tûnõ labirintusában -- az elsõ szerelem elárultatásától, az illúziókkal való leszámolásig; a véglény-létezéstõl az újraszületésig. A francia nõ és az olasz férfi szokatlan lendülettel elõadott, kegyetlen története oly merészen szól magányról, szabadságról, vágyról, szerelemrõl, a személyiség vad, önromboló erejérõl, hogy bár magával ragad, végig a szakadék szélén egyensúlyoz.

"France Robert én vagyok." -- jelenti ki, Flaubert nyomán szabadon, a megszokott hétköznapi hazugságok szövevényes hálójából szökni kívánó "gazella" futását követõ magánnyomozó. Laetitia Masson második filmje Franciaországban legalább akkora meghökkent csodálatot váltott ki, mint annak idején a Bovaryné. Szabálytalan remekmû az Eladó is.

TÉLI VENDÉG

The Winter Guest -- amerikai-angol, 1996. Rendezte: Alan Rickman. Írta: Sharman Macdonald színdarabjából Sharman Macdonald és Alan Rickman. Kép: Seamus McGarvey. Zene: Michael Kamen. Szereplõk: Phyllida Law (Elspeth), Emma Thompson (Frances), Sheila Reid (Lily), Sandra Voe (Chloe). Gyártó: Fine Line Features / Capitol Films. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 110 perc.

Nem egyének a fõszereplõk Alan Rickman szép, embermeleg filmjében, hanem egyénként lélegzõ párok: a férjét gyászoló Frances és anyja, Elspeth; Frances fia, Alex és a meghódítására minden praktikát bevetõ szomszéd lány, Nita; a halálfélelmeiket temetések látogatásával oldó idõs barátnõk, Chloe és Lily; valamint a sulit éppen elbliccelõ két kisdiák, Tom és Sam.

Az egy nap alatt játszódó történet a párok egymáshoz fûzõdõ viszonyáról, a viszonyok módosulásai és egy-egy sorsfordító döntés meghozatalá körül forog. A laza epizódokat a közös helyszín, mindannyiuk otthona, a skóciai tengerparti városka kapcsolja össze. Itt élnek hõseink, akik közül az egyik fél a párból mindig erõsebb, a változtatás, a változások híve, igenli az életet; a másik viszont ezer szállal kötõdik a múlthoz, a megszokotthoz, az állandóságot, az örök változatlant keresi -- a halál vonzásában él.

És hogy kicsoda "a téli vendég"? Kinek régóta várt és szívesen látott, másnak azonban nem kívánt társaság: a másik, a másikban megfogalmazódó változás, vagyis a télbe, a Halál-metaforába beköszöntõ Élet lehetõsége.

Az állandóhoz és a változóhoz fûzõdõ kapcsolat az, melyrõl filmünk valójában szól, melyhez szereplõink hozzáállása állandóan változó; nem lezárt történeteket láthat a nézõ a vásznon, hanem egy múltbeli történet lezárulását és egy új történet kezdetét, vagyis magát a Változást.

Tom az utolsó kockákon nekiindul a befagyott tengernek háta mögött hagyva barátját a biztos parton, az újat, az ismeretlent választva, bizonyítva ezzel a film tanulságát, amelyet az elõttünk alakuló párkapcsolatok is hangsúlyoznak: élni gyakorta nehezebb, mint meghalni -- legalább is ugyanakkora bátorság kell hozzá, mint a halálhoz.

A GALAMB SZÁRNYAI

The Wings of the Dove - amerikai-angol, 1997. Rendezte: Iain Softley. Írta: Henry James regényébõl Hossein Amini. Kép: Eduardo Serra. Zene: Edward Shearmur. Szereplõk: Helena Bonham Carter (Kate Croy), Linus Roache (Merton Denscher), Alison Elliott (Milly Theale), Elizabeth McGovern (Susan), Michael Gambon (Mr. Croy), Charlotte Ramping (Maude). Gyártó: Miramax Films / Renaissance. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 102 perc.

Pénzzel és halálszaggal manipulált szerelem a 19. és 20. század ütközetében, küzdelem a társadalmi kutyaszorító ellen, könnyes érzelmi önfeláldozás, abszurd és nekrofíl szerelmi háromszög és karneváli hangulat az amerikaiból angollá vedlett, századfordulós Henry James finom stílusú regénye nyomán -- mi másra számíthat az ember, mint felkavaró, kosztümös drámaiságra a fátyolosan fényképezett századelõ igézõ környezetében. A baj csak ott kezdõdik, amikor az igézõ környezet -- azaz a lenyûgözõ London és Velence -- önálló életre kel, és egy utazási iroda ajánló klipjeként kezd mûködni, mintegy mellékesen megtûzdelve az erõtlen karakterek háttérben megbúvó, sematikusan levezényelt és csak elviekben drámai történetének cselekménypontjaival. Látványt kapunk szemernyi történettel ízesítve, pedig fordítva lenne fogyasztható.

Kate és Merton szerelme titkos, állítólag szenvedélyes, ám anyagilag nem kielégítõ. Milly ellenben nagyon kedves, milliomos és ráadásul várhatóan rövidéletû. Milly és Kate jó barátnõk a maguk jogos igényeivel: Milly nem akar szûzen meghalni, Kate pedig nem óhajt pénz nélkül élni. És itt veszi kezdetét a könnyes önfeláldozás. Van egy bedobható, csalinak kiválóan alkalmas hím talonban, így tehát Kate saját szerelmét prostituálja. Menetrendszerûen megérkezik a várva várt halál Velencében, a megkezdett játszmát folytatni mégsem lehet; az örökséghez már senkinek nincs gusztusa, s az erkölcsileg túlérzékeny Merton morális alapon beleszeret a halott lány emlékébe. Mindent összevetve egyedül Milly jár jól: pénz neki már úgysem kell, viszont kap érzelmi végkielégítést, sejthetõen nem szûzen hal meg, és igazán szép temetést rendeznek neki.

PSYCHO

Psycho -- amerikai, 1998. Rendezte: Gus Van Sant. Írta: Robert Bloch regényébõl Joseph Stefano. Kép: Chris Doyle. Zene: Bernard Herrmann. Szereplõk: Vince Vaughn (Norman Bates), Anne Heche (Marion Crane), Julianne Moore (Lila Crane), William H. Macy (Milton Arbogast). Gyártó: Universal Pictures. Forgalmazó: UIP Duna Film. Feliratos. 109 perc.

Iszonyatos látni a moziban pergõ képeken azt az erõfeszítést, amit a filmkészítõk arra szántak, hogy újrateremtsenek valamit, ami már létezik.

Szó szerint újraforgattak egy filmet, amely ma már legenda, mûfaji, filmnyelvi alapvetés, a mozi-rettegés egyik fokmérõje, és amellett egyszerûen remekmû. A forgalmazói ajánlás szerint az ezredvég ízléséhez igazították a mára már öregecske eredetit. Még ha csak ez történt volna. De valójában nem tettek mást, mint középszerû színészekkel újrajátszatták a valamikori szerepeket. Újra berendezték az azóta (figyelem!) múzeummá, zarándokhellyé vált eredeti helyszíneket. A berendezési tárgyakat szigorúan ugyanazokból a raktárakból válogatták és a ruhákat is hasonlóra szabták. A kamerát pontosan ugyanoda tették, ahová az eredeti gondolat megálmodta azt. S talán még a napnak is hasonló szögben kellett sütnie, mint akkor, vagy ha nem, hát magas létrát hoztak és felküldtek valakit, hogy jobb beesési szögre bírja a renitenskedõt.

Így készült ez az ezredvégi psycho. A címet ezesetben illõ csupa kisbetûvel írni, minthogy ez nem cím, hiszen nem nevez meg semmit.

Psycho -- filmcímként csak egyetlen mûre érvényes továbbra is. Psycho csak egy van. 1959-ben készült és az alkotó jogán egy Alfred Hitchcock nevû rendezõ tulajdona. Janet Leigh és Anthony Perkins színészek és Bernard Herrman zeneszerzõ osztoznak a rendezõvel e tulajdonjogon, és kisrészvényesként az a sok millió nézõ, aki tulajdonjogot vett, azzal, hogy megvásárolta jegyét a filmre.

A kisbetûs psycho rendezõjét Gus Van Sant-nek hívják. Kisstílû tolvaj, aki elõbb talán csak másolatot kívánt készíteni a mûtárgyról, de késõbb olyan ostoba volt, hogy saját másolatát lopta el.

Most ezt mutogatja úgy, mintha az övé lenne. Nem tudja, hogy ami van, az létezik. Azt nem lehet ellopni. Nem lehet megszüntetni. Nem lehet átírni. Lehet lekaparni egy mûtárgyról az eredeti alkotó-tulajdonos nevét, de a mû mégis az övé marad. A tolvaj leleplezõdik. Lehet ügyes másolatot is készíteni és ráírni az eredeti alkotó nevét. Félõ, hogy lesz valaki, akinek még a hamisítónál is jobb a szeme: a csaló leleplezõdik. De aki csalóként vacak másolatot készít, majd a saját nevét írja a hamisítványra, azt már nem is kell leleplezni. Azon az egész világ röhög.

"Vigyázat, csalok!" - figyelmeztet az igazi bûvész, de hiába lessük, mit csinál, nem látjuk a trükköt. Gus Van Sant szájából 1998-ban így szól a mondat: "Vigyázat, tehetségtelen vagyok!"

És igaza van.

REJTÉLYES ALKONY

Twilight - amerikai, 1998. Rendezte: Robert Benton. Írta: Robert Benton és Richard Russo. Kép: Piotr Sobocinski. Zene: Elmer Bernstein. Szereplõk: Paul Newman (Harry Ross), Susan Sarandon (Catherine Ames), Gene Hackman (Jack Ames), Stockard Channing (Verna), Reese Witherspoon (Mel Ames). Gyártó: Paramount Pictures. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 95 perc.

A film noir nem halott! A negyvenes és ötvenes években virágzó mûfajt a hetvenes években Polanski Kínai negyede és Altman Hosszú búcsúja élesztette újjá. Napjainkban futószalagon sorjáznak a kiszínezett, Hollywood bódító illatával átitatott verziók. A test melege, a Szigorúan bizalmas, a Lost Highway -- Útvesztõben vagy a Démoni csapda a mai igényekhez igazított különbözõ színvonalú stíluskísérletek.

Robert Benton rendezõ világsikerét a Kramer kontra Kramernek köszönheti. Mostani darabja rutin detektívtörténet. Harry, az idõs és állástalan magánnyomozó jelenleg barátai, az egykor népszerû színészházaspár kitartottja. Élete bealkonyult, egzisztenciája összeomlott, nyomasztó gondjai elõl az alkoholizmusba menekül. A film eredeti, angol címe erre a lecsúszott, kilátástalan állapotra utal. Az ex-zsaru végre alkalmi munkát kap, megbízásból ki kell fizetnie egy zsarolót, ám hamarosan cselszövések közepén találja magát. A szenvedélyek, az emberi kapcsolatok intim megvilágításba kerülnek, immár adott a noir fülledt atmoszférája.

A mozi mégsem funkcionál igazán. A lefõbb ok a gyenge forgatókönyv: a cselekmény kimenetele megjósolható, minden fordulata elõrelátható. A másik probléma az öreg Harry figurája. Paul Newmann kiváló színész, de hetvenhárom évesen nem ideális a szerepre. Olykor árnyékként mozog a mûfaj kellékeivel gondosan kipárnázott világban, játéka érthetõen kevéssé energikus, ami hatástalanítja a jól mûködõ mechanizmust. Lehet, hogy túlzottak voltak elvárásaink, hiszen az alkotók már dolgoztak együtt 1994-ben, a Senki bolondjában. Mindamellett igazságtalanok lennénk, ha nem hívnánk fel a figyelmet a film rezignált és ironikus hangvételére, valamint Kieslowski kedvenc operatõrének, Piotr Sobocinskinek stílusos képeire. A femme fatale, a végzet asszonya alakját Susan Sarandon képviseli. Sugárzó erotikája még mindig megperzseli a férfi szíveket; azok közül való, akikért érdemes elkárhozni.

PENGE

Blade -- amerikai, 1998. Rendezte: Stephen Norrington. Írta: Marv Wolfman és Gene Colan képregényébõl David S. Goyer. Kép: Theo Van De Sande. Zene: Mark Isham. Szereplõk: Wesley Snipes (Blade), Stephen Dorff (Deacon Frost), Kris Kristofferson (Whistler), N’Bushe Wright (Karen). Gyártó: Imaginary Forces- New Line Cinema. Forgalmazó: Flamex Film. Feliratos. 120 perc.

Örök divat a vámpír-mozi. Lehet, hogy titkon és csendben mindannyian vámpírok vagyunk, s csak az éjszakára várunk... Különösen akkor, ha olyan vámpírlányok szívják a vért, mint Traci Lords, a hajdanvolt tini pornódíva. Az összeesküvés-elméletek is kelendõ portékák: a sötétség leple alatt titkos szövetségek törnek világhatalomra, erõ(szak) és pénz és csúcstechnológia a fegyverük. A misztika szintén hódít: ódon és rejtett papirusztekercsek már jó régen elõrevetítették a(z éppen aktuális) világvégét.

A felsoroltakhoz adjunk hozzá némi freudi anya- és apakomplexust, vulgarizált cyber-bölcseletet, a fantasy-irodalomból átmentett legyõzhetetlen (és hányatott gyerekkorú) akcióhõs mítoszát, s megkapjuk Hollywood új kurrens termékét. Mindezek ellenére és mindezekkel együtt a Blade lehetne jó film, csakhogy nem az. Az innen-onnan átvett elemek nem állnak össze egésszé, a technológia játszadozás és hókuszpókusz, hemoglobin pedig eddig is csordogált, örvénylett és robbant épp elég. Fekete tündérmese? Annak túl komolytalan... Nem érezzük a veszélyt, nem érezzük a fajsúlyt.

Természetesen profi munka, de ez is jókora közhely. A helyenként magával ragadó plaszticitás, a naprakész trükkök, a dinamikusan vezetett cselekmény dicsõítése szintén. És hiába egy-egy nagyszerû részelem, az egész luftballonként pukkad szét.

Kissé ízléstelenre pingált luftballonként.

HA ELJÖN

Meet Joe Black -- amerikai, 1998. Rendezte: Martin Brest. Írta: Ron Osborn, Jeff Reno, Kevin Wade és Bo Goldman. Kép: Emmanuel Lubezki. Zene: Thomas Newman. Szereplõk: Brad Pitt (Joe Black), Anthony Hopkins (William Parrish), Clair Forlani (Susan Parrish). Gyártó: City Light Films / Universal City Studios. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 181 perc.

Ugye rémlik még az Angyalok városának meséje? Ez volt az a film, melyben egy földöntúli lény, nevezetesen angyal enged a földi élet kínálta csábításoknak, minekután beleszeret egy halandó nõszemélybe, ki történetesen kórházi orvos. Filmünk "hõse" úgyszintén földöntúli, éppenséggel maga a Halál, ki csillapítván a földi lét iránti olthatatlan kíváncsiságát, "bradpitt" fazonú porhüvelyt ölt magára, majd beleszeret egy nõszemélybe, ki történetesen kórházi orvos. Nos, a Meet Joe Black ezek után másról nem képes szólni, csakis arról, hogy miként kell ugyanabból a kiindulópontból egy sokkal rosszabb és hosszabb filmet csinálni.

Az elragadóra sikeredett Kaszás kalauzra lel az orvosnak tanult lány édesapjának személyében. A meglett férfiú menõ üzletember, sajnos 65 évesen elszállítandó, viszont mázlija van, mert Anthony Hopkins alakítja. Kettejük között sajátos alku költetik: a világi némi haladékot nyer, míg az alvilági a felszínnel való nem felszínes ismerkedést remélheti; Halálból átmenetileg üzlettárs lesz, barát, ki viccesen mond okosakat, Fekete Jóskának hívják és rajong a mogyoróvajért. Ezek után már tényleg csak a szerelem hiányozhat, ámde nem. Van rá 180 perc.

Szerelem és Halál örök problematikáját kellene itt újfent, korszerûen feszegetni, ám ebbõl a törekvésbõl semmi nem valósul meg. Brad Pitt óta amúgy is mindenki tudja, hogy a Halál nem utazik egyedül, a többi meg merõ unalom, utazás egy anakronisztikus hollywoodi idõbe - vágányzárral. Legjobb esetben ez egy Anthony Hopkins film, melybõl kiderül, hogy Anthony Hopkins igen jó színész. Brad Pitt sokadik imidzsváltás-próbája bénára sikeredett, a rendezõ Martin Brest pedig jobban tenné, ha újra vidám csávófilmeket készítene, ahhoz ugyanis értett. Ha viszont Fekete Jóska randevúra hív, azonnal mondj nemet!

A KÖZELLENSÉG

Enemy of the State - amerikai, 1999. Rendezte: Tony Scott. Írta: David Marconi, Aaron Sorkin, Henry Bean és Tony Gilroy. Kép: Daniel Mindel. Szereplõk: Will Smith (Robert Dean), Gene Hackman (Edward Brill), Jon Voight . Gyártó: Buena Vista. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 120 perc.

Tony Scott új filmjének alaphelyzete hamleti. Egy idõs kongresszusi képviselõt – balesetnek álcázva – meggyilkolják az amerikai titkosszolgálat emberei, mivel ellenzi a kongresszusi egyik törvényelõterjesztését. A gyilkosságot egy etológus véletlenül videóra veszi (a filmben el is hangzik: mintegy Zapruder-filmként, így a JFK-párhuzam is nyilvánvaló!), vad hajsza kezdõdik tehát a felvétel után, ami eközben véletlenül a fiatal fekete ügyvédhez (Will Smith) kerül. Az ügyvédnek nincs könnyû dolga, égen-földön mindenki õt üldözi, azonban segítségére siet a titkosszolgálat elfelejtett – és a szervezettel szembeforduló – ex-ügynöke (Gene Hackman). (A rendezõ korábbi filmje, Az utolsó esély a két fõhõs: a fekete Denzel Washington és a fehér Gene Hackman összeütközésén alapult, A közellenség viszont a két hõst együtt ábrázolja a „hálózat csapdájában".) Mûholddal és poloskákkal figyelik, helikopterrel és autóval üldözik õket, egészen a boldog végig: a jó fiúk megmenekülnek, a gonosz ügynökök meghalnak, az igazság pedig gyõzedelmeskedik.

A film középpontjában a figyelés, a megfigyelés motívuma áll. Ez – a Hamlet és Kafka óta – az egyik legalapvetõbb történet; csak hogy a legutóbbi példát említsük: Peter Weir Truman Show-ja is errõl szól. A közellenség ezt a megfigyelést digitalizálja és totalizálja, s tele van más filmes "újraírásokkal" is, gondoljunk Andrew Davis Szökevényének alagút-jelenetére vagy a Kutyaszorítóban pisztolyos patthelyzetére.

Tony Scott azonban korántsem Shakespeare. A film cselekménye kissé túlbonyolított és túlfûtött, a jellemek nem igazán kidolgozottak. Ha azonban a történet kusza szálaitól, valamint a szereplõk felszínes karakterétõl eltekintünk, s az izgalomra, a látványosságra, a humorra és a kidolgozottabb részekre figyelünk (ilyen a turmixgép-motívum és a film végén az ügyvéd, amint a tévé elõtt ülve integet – a tévébõl visszaintegetõ saját magának), akkor a végeredmény egy igazán nézhetõ produkció.

RÉMSÉGEK KÖNYVE

Urban Legend - amerikai, 1998. Rendezte: Jamie Blanks. Írta: Silvio Horta. Kép: James Chressanthis. Zene: Christopher Young. Szereplõk: Jared Leto (Paul), Alicia Witt (Natalie), Rebecca Gayheart (Brenda), Natasha Wagner (Michelle), Michael Rosenbaum (Parker). Gyártó: Tri Star / Phoenix Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 99 perc.

Ha valaki enyhén beszûkült kelet-közép-európai, és a Kozmosz Könyvek cseh költészeti antológiájában, esetleg a Demokrata címû szamizdat (van, aki még emlékszik rá?) 89/2. számában olvasott utoljára autentikus városi folklórt, mindenképpen jó, ha ebben a témában is tágítja látókörét (naná, hogy a tengerentúl irányába), és megnézi a Rémségek könyve címû „minõségi tinédzser-horror"-t. Hogy a forgalmazó mit ért ezen a mûfaji besoroláson, az rejtély maradt számomra, de tény, hogy ebbe a filmbe jóval több energiát, ötletet raktak bele, mint mondjuk a Mesék a kriptából-típusú soft-horrorok készítõi, és még a hihetõségre is törekedtek (igaz, kicsit egyenetlenül).

A film alapötletébõl viszont sokkal érdekesebb sztorit is ki lehetett volna hozni: a „legbiztonságosabb amerikai egyetem" könyvtárában található egy vaskos opusz, melynek címe megegyezik filmünk (az eredetihez képest igencsak hatásvadász) magyar címével. A könyv olyan, gondosan kitervelt, zseniálisan brutális gyilkosságok leírása, amelyeket minden amerikai egyetemen mesélnek, de mindenki csak hallott róluk, senki sem látta õket tulajdon szemével. Éppen ezért a városi folklór, a modern legendák témakörébe tartoznak. Az egyetem egyik professzora (az egyetlen, egzisztenciális okokból mélyen hallgató túlélõje az iskola véres legendájának) pont ezekrõl a történetekrõl tart elõadás-sorozatot -- babona-voltukat bizonyítandó -- , mikor valaki elkezdi valóra váltani õket.

A történetindításnak errõl a deszkájáról akár A rózsa neve szintjéig is fel lehetett volna dobbantani. Igaz, akkor meg a célközönség jelentõs része tûnt volna el a forgalmazás labirintusában. A film írói nem akartak korszakalkotó mûvet létrehozni, csak egy hatásosan filmre vihetõ, korrekt kis thrillerre vállalkoztak -- sikerrel. Bõ fél év múlva biztos befutó lesz a videotékák TOP 10-polcán; addig meg (Tandorival szólva) el gat-getünk rémületünkben.

ÖRÖKKÖN ÖRÖKKÉ

Ever After – A Cinderella Story - amerikai, 1998. Rendezte: Andy Tennant. Írta: Susannah Grant. Kép: Andrew Dunn. Zene: George Fenton. Szereplõk: Drew Barrymore (Danielle), Dougray Scott (Henry herceg), Anjelica Huston (Rodmilla), Patrick Godfrey (Leonardo da Vinci), Jeanne Moreau (mesélõ). Gyártó: 20^th Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 121 perc.

Ki tudja, a mesék vajon igaz történeteken alapulnak, vagy csak néhány fantáziadús elme szüleményei? E film alkotói a Hamupipõke-történet nyomába eredtek – saját képzeletük szárnyán. Velünk együtt a mese írói, a Grimm-testvérek is csodálattal hallgatják az idõsödõ Hamupipõke (Jeanne Moreau) visszaemlékezéseit, az általunk ismert figurák „valóságos" tetteit. E film szerint minden sokkal hétköznapibb, egyszerûbb volt; az õ életükbõl ugyanis hiányoztak azok a mesés fordulatok, túlzások, amelyeket a Grimm-testvérek papírra vetettek.

Ne áltassuk magunkat: a film alkotói új mesét írtak – igaz, a mesevilágtól idegen motívumokkal. Hamupipõke, alias Danielle (Drew Barrymore) távol áll szendeségben, szelídségben, elesettségben irodalmi másától: talpraesett, kissé modortalan, inkább kedves, mint szép és felvilágosultan jó szívû. Kedvenc olvasmánya Morus Tamás Utópiája, amibõl kedvére idézget is (!) a feudális csökevény-hercegnek. Mostohaanyja „alapjáraton" nem gonosz, mindössze – érthetõ módon – saját lányait jobban menedzseli, mint beboldogult férje árva csemetéjét. Danielle és a királyfi szerelme több lépcsõs, konfliktusokkal terhes, átpszichologizált folyamat. De! A történet mégis szétfeszíti ezeket a – különben szellemes – átértelmezéseket, a mesét mégsem lehetett lefordítani az élet nyelvére. A film eleinte észrevétlenül adagolja a hollywoodi mesékbe illõ elemeket, a végéhez közeledve viszont már szinte kizárólag a csodás fordulatok, az igazságszolgáltatás bódító romantikája mûködteti a cselekményt. A film legviccesebb, ugyanakkor legellentmondásosabb figurája kétség kívül Leonardo da Vinci, aki személyével a történet valóságosságát sugallja, tetteivel viszont a meseszerûséget erõsíti – szívmelengetõ bájjal. A mostohaanyát megformáló Anjelica Huston játéka talán a legélvezetesebb pillanatait nyújtja ennek a „kétéltû" filmnek, amirõl talán azt a legnehezebb eldönteni, kinek is szól: koraérett gyerekeknek vagy gyermeki lelkû felnõtteknek. Az azért biztató, hogy nem olyan könnyû megfosztani minket a meséktõl; a Hamupipõke úgy tûnik minden igyekezet ellenére örökkön örökké mese marad…

EGYIPTOM HERCEGE

The Prince of Egypt -- amerikai, 1998. Rendezte: Brenda Chapman, Steven Hickner és Simon Wells. Írta: Philip Lazebnik és Nicholas Meyer. Zene: Hans Zimmer. Gyártó: DreamWorks. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 98 perc.

Bizonyosan az én naivitásom, de meglepõdtem a DreamWorks cég vadonatúj, Mózesrõl szóló produkciójának befejezésén. A mû ugyanis tulajdonképpen ott ér véget, hogy Izrael népe biztonsággal átér a "veres tenger" túlpartjára. Az utolsó kép ugyan a Szabadítót mutatja, amint jõ lefelé a Sinai hegyérõl a két kõtáblával a kezében, ám a tábláknak szinte csak a sziluettjét látjuk, hogy mi van rajtuk, azt nem.

Ugyan el nem tudom képzelni, hogyan vihetõ rajzfilmre a tízparancsolat, mégis úgy gondoltam, az Úr által "színrõl színre" ismert próféta ábrázolásához elengedhetetlen az aranyborjú históriája éppúgy, mint az isteni törvények.

Ha jobban belegondolunk, logikus, hogy az Egyiptom hercege, "a modern hollywoodi népmûvelés" terméke mindössze Mózes II. könyvének elsõ egyharmadát dolgozza fel. "Mózes csudálatos megmenekülése és neveltetése, "elhívatása", felruháztatása csodatévõ erõvel, a Fáraó makacssága okán az egyiptomiakon esett tíz csapás, a zsidók Mózes vezette, Úr vezérelte szerencsés kivonulása a szolgaságból: pontosan az a kalandos mese , mely a serdületlen (és talán a serdülõ) ifjúság szórakoztatására és okulására szolgál.

Az viszont külön figyelmet érdemel, hogy mekkora hangsúlyt kap két olyan motívum, melyekre az ótestamentum még csak nem is utal. Huszadik századi szem kellett hozzá, hogy a szent szöveg néhány mondatában észrevegye, a modern mûvész érzéke, hogy belõlük kibontsa az identitás (a zsidó Mózes, szolgák testvére egyiptomi fõúrként nevelkedik) és a barátság - árulás (arra a Fáraóra támad, aki gyermek- és ifjúkora hû társa volt) drámáját. "Az egész eddigi életem hazugság", "egy királyságot sem lehet rabszolgaságra építeni" -- hangoznak az igencsak mai mondatok a bibliai történet igényes, változó intenzitású (üresjáratokban sem szûkölködõ), legalább két zseniális "mozgó képzõmûvészeti egységet" felvonultató (Mózes falirajzokban megelevenedõ álma; a csapások) animációs filmváltozatában.