Egy brooklyni komikus, aki bolhából elefántot csinál, és új viccekre tanítja Amerikát. A Seinfeld, az évtized legpimaszabb, legnépszerûbb vígjátéksorozata.

Meghalok, ha nem röhöghetek. A moliere-i mottó igazságát az amerikai televíziózás alapító atyái is megszívlelhették, mert a mûsorszórás hajnalán rögvest elvetették a képernyõszabatos humor magvait is. A munkálkodás eredménye a situation comedy (pergõbben: sitcom), a helyzetkomikumra épülõ, mûnevetéssel alábélelt, huszonöt perces epizódokban támadó vígjáték-széria. Igazi amerikai gyümölcs ez; nekünk talán ormótlan és túlérett, de nekik az övék. Mint a többi alapmûfajt, ezt is lassan félszázada fogyasztják, egy-egy sikerültebb produkcióval megesik, hogy stabil harmincmilliós nézettséggel abszolválja a szezonokat. Kivételes teljesítmény az ilyen, mert az amerikai média-tumultusból az ezredvégen nem könnyû kiragyogni. A számtalan kábel- és pay-per-view csatorna rég megbontotta az ABC, NBC, CBS hármas egységet, és szûkebbre vonta a tömeghisztériáig fajuló show-k körét. Ha egy új széria eljut idáig, az vagy halálbiztosra ment, vagy nagyjából véletlenül ütközött a korszellemmel.

Az utóbbi verziónak is szélsõséges esete volt, amikor néhány éve egy neurotikus New York-i harmincasokat és deviáns holdudvarukat tárgyaló kultusz-vígjáték váratlanul felzárkózott a nézõmassza favoritjai, a Vészhelyzet és a Baywatch közelébe. Mitöbb, a szóbanforgó Seinfeld (ejtsd: szájnfeld) legjobb napjain az adásba-ment-még kategóriából az élre rúgta magát. Kilencéves története során rétegmûsorból nézettségi csúcstartóvá dagadt, a kritikusokból kezes bárányt csinált, nem mellékesen letett néhány szállóigét az amerikai köznyelv asztalára, majd 1998. május 14-én, még jóformán a csúcson, a tévéhistória egyik legzajosabbra hangszerelt búcsújával pontot tett a hülyeség végére.

Bolhából elefánt

A farce hagyományait kezdetben tanmesei felhanggal ötvözõ situation comedy az ötvenes évek rendbe álmodott világában indult útnak (Mindenki szereti Lucy-t 1951-61, Majd Beaver elintézi 1957-63). A hatvanas években megtartotta a családias optimizmus hangvételét (A Brady csapat 1969-74, Andy Griffith Show 1960-68), a hetvenes években némi társadalomkritika és életszagúbb alaphelyzetek tálalásával nagykorúvá vált (M*A*S*H 1972-83, Mary Tyler Moore Show 1970-77). A nyolcvanas években mûködésképtelen családokkal, excentrikus, szókimondó figurákkal, a pénz világában zátonyra futott antihõsökkel és mértéktartóbb moralizálással színezte a palettát (Egy rém rendes család 1987-97, Koccintsunk! 1983-93, Cosby Show 1984-92), az ezredfordulóhoz közeledve pedig egyfelõl önreflexív, intellektuális szatírával (Murphy Brown 1988-98, A Simpson család 1990- ), másrészt alsó-középosztálybeli, kékgalléros érzékenységgel jelentkezett (Roseanne 1988-97, - Épülünk, szépülünk (Home Improvement) 1991- ), míg végül eljutott a bornírtság és az üres verbalizmus non plus ultrájához, a Seinfeldhez.

"Ha egy általad nagyrabecsült illetõ hosszan maga elé mered, akkor valószínûleg az ebédjére gondol". Murphy törvénykönyvének ez a pontja a sekélyesség seinfeldi univerzumának alapigazsága. Ebben a világban arról társalognak, amire épeszû ember szót nem pazarol, amit épeszû network fõmûsoridõben nem finanszíroz. Érzelemnek, morálnak itt híre-hamva sincs, a tematikát mintha a zárt osztályon találnák ki: orrtúrás a piros lámpánál, PEZ-cukorkák, nullkalóriás joghurt, ûrhajóstoll, John Cheever homoerotikus levelezése, egy nõ, aki nem lengeti a karját járás közben, egy másik, aki minden randevún ugyanabban a ruhában jelenik meg... Felértékelõdik a lényegtelen, helyet cserél rész és egész. Ennél is nagyobb vabankot csak az ugyanekkor induló Twin Peaks játszott – ki is múlt másfél szezon után.

Hogy ezek a végeláthatatlan semmiségek humorként üljenek, ahhoz sajátosan torzító perspektíva és ritka verbális képesség kell. Ezt Jerry Seinfeld, a sorozat név- és ötletadója hozta a közösbe. Kalman Seinfeld cégérfestõ fia brooklyni születésû komikus a stand-up fajtából, annak a csapatnak pillanatnyilag legnépszerûbb tagja, akik egy szál mikrofonnal a kezükben formálják a humort Amerika-szerte minden rendû és rangú lebujban, aztán, ha telibe találnak, színháztermekben és tévés talk show-kban. A nagy Lenny Bruce által mûvészetté emelt mesterségnek arrafelé komoly tömegbázisa van, viszketeg ifjoncoktól többgyermekes családanyákig estérõl estére százak teszik vele próbára magukat és az arra tévedtek türelmét. Nehezebb kenyér talán nincs is. A humor üt és visszaüt, a különbözõ mértékben intoleráns közönség elõtt minden nüanszokon múlik, hanghordozás, idõzítés és szóhasználat dönti el, hogy a funny guy úszik vagy elmerül.

Seinfeld ebben a gárdában másképp fogja a hangokat. Nem utánoz és nem bohóckodik, szójátékot évente, ha gyárt. Nem a kétértelmû frivolitások híve, és nem is a kisebbségek kárára szórja a vicceit. Õ az aggasztóan normális, élveboncoló megfigyelõ, a részletek, a miniatûr illusztrátora. Politika és gazdaság kritikája helyett a tárgyak világát és a hétköznapi hülyeséget kommentálja: annyira éretlen, hogy érdekes, annyira mániákus, hogy komolyan kell venni. "Miért mutatnak a mosóporreklámban csupa vér pulóvereket?" kérdezi. "Ha ilyen helyzetben vagyok, nem biztos, hogy a szennyes ruha a legnagyobb problémám, nem igaz? És miért van az, hogy a repülõn a pilóták állandóan kiszólnak a hangosbeszélõn? Bejelentik, hogy épp merre jár a gép, mondanak ezt-azt, ahelyett, hogy befognák a szájukat és vezetnének! Ezzel az erõvel én is elõremehetnék a vezetõfülkéhez és bekopoghatnék, hogy helló, itt ülünk a negyedik sorban, éppen a mogyorót esszük!"

A tévésorozat Seinfeld okoskodásait és a komikus kolléga, Larry David bizarr iránti hajlamát gyúrja egybe. A névadó önmagát játssza, a negyvenhez közeledõ, elkötelezettségektõl irtózó Upper East Side-i humoristát, aki ügyes-bajos dolgaiból merítve dagasztja a repertoárt. A helyszín puritán szoba-konyhája az infantilis normalitás tömegközéppontja, szereplõi a tisztaság-, müzli- és edzõcipõ-mániás házigazda és három, szabad bejárást élvezõ agyalágyult. George, egy köpcös, pattanásig feszült neurotikus, akinek "Isten nem engedi meg, hogy sikeres legyen". Elaine, a céltalan, diplomás emancipa, és egy túlmozgásos, langaléta szomszéd, a flepnis Kramer. A harmincon jóval túl csak randiznak rendületlenül, a komfort tévútján orvosolják álproblémáikat. Függetlenek és retardáltak, egyszer mindenre kaphatók, mert kudarcuk is elõjel nélküli: csapás és sztori. Pajzsuk és kardjuk a nyelv, amely a szerencsén túli adottságként egyedül engedelmeskedik nekik, még ha beszédterápiájuk nem is több üresjáratú önigazolásnál. Középsúlyú fogalmazómûvészek egy diszlexiás kontinensen.

Önfertõzõ évek

A Seinfeld titka, hogy finoman képes rezonálni egy csoport televízióval szembeni elvárásaira. Megérzi, hogy a metropolitánus középréteg torkig van azzal, ha még a humor perceiben is kiskanállal adagolják neki a családcentrikus felelõsségtudatot. Ezért számûzi az érzelmeket és a jellemfejlõdést, cserébe nem kínál mást, csak öncélú idétlenkedést, formabontó kivitelben. A deklaráltan "semmirõl sem szóló" Seinfeld egyik emblematikus epizódja teljes egészében abból áll, hogy a négy fõszereplõ a feledékeny Kramer autóját keresi egy parkolóházban. Máskor egy kínai étterem elõterében várakoznak arra, hogy végre elfoglalhassák a beígért asztalt. Leülnek, felállnak, megint leülnek. Mindkét esetben a nyelv lép a cselekmény helyére, megfigyeléseken alapuló seinfeldizmusok és patologikus párbeszédek, ami az NBC fõmûsoridejében felér egy forradalmi szervezkedéssel. Az ágyút végül a széria leghíresebb epizódja süti el, igaz ezúttal nem a türelem, hanem a televíziós tabuk ellen vezényel hadba.

A verseny a feldúlt George vallomásával kezdõdik. A szülõi házban üldögélt egyedül, unalmában felkapott egy képes magazint, és addig-addig lapozgatta, amíg kiéhezett fantáziája bûnös tettre nem sarkallta. A hazatérõ Estelle mama természetesen rajtakapta, mitöbb a földre ájult, és kórházba került. George érthetõen padlón van, baráti körben kijelenti, hogy õ ilyet többet az életben nem tesz. Jerry azon nyomban fogadást kínál: vajon ki bírja négyük közül legtovább az önmegtartóztatást? Ezzel elindul a kísértésekkel és növekvõ idegfeszültséggel tarkított verseny, amelyben (újabb tabusértés) az egyetlen hölgy, Elaine dobja be másodiknak a törölközõt. A cenzurális tekintetben határsértõ epizód bravúrja, hogy egyszer sem mondja ki kerek perec, mirõl is van szó, a körülíráshoz használt "birodalom ura" (master of your domain) kifejezés a Seinfeld gazdag szállóige-termésének legismertebbike.

A szüzsék mögött nem nehéz felismerni a városi legenda Woody Allen hatását; de amíg nála a képtelenséget sem kizáró szatíra csupán rétegízlést kényeztetett, a Seinfeld könnyített bizarrsága hat éven át uralta a televíziózás egyik etalonját, az NBC csütörtök estéjét. A primetime hírekbõl, sorozatból és vígjátékból, aztán a késõ esti talk show-kból felépülõ négyfogásos kellõs közepén a Seinfeld új viccekre tanítgatta a nyitottabb milliókat – de aki jól figyelt, tudhatta, hogy már elkésett vele. Mire húzónévvé avatták, felvizezte saját humorát. Negyven-ötven epizód után odahagyta kezdeti minimalizmusát, és részenként három-négy szálat melegen tartva a tempósabb sitcom klisék felé hajlott. Eltûntek a pimaszul egy helyben toporgó epizódok, a kicentizett megfigyelések, jött az izzadtságszag és a burleszk, míg a növekvõ sebesség végül a Seinfeld renitens csapatát is letérítette pályájáról. Utolsó epizódjában a sorozat lehozta magát az amerikai átlagmédia szellemi szintjére, és mégis csak jobb a békesség, saját nihilizmusát is dekonstruálta.

A finálé reklámblokkjában az NBC harminc másodpercet 1,5 millió dollárért adott el – ez jóval több mint a Super Bowl futballdöntõ által kalibrált csúcs. Egy jónevû kábelcsatorna a várva várt egy órára inzertet tartott fenn: "A Seinfeld után visszajövünk". Egy konkurrens sitcom, a Dharma és Greg elõzõ esti epizódjában a két fõszereplõ úgy döntött, másnap kirúg a hámból, és nyilvános helyen szeretkezik. Elvégre jön a Seinfeld-búcsú, és a népek azzal lesznek elfoglalva. És jött is, de csak azért, hogy illusztrálja, arrafelé a legjobbak is elbuknak. Történik ugyanis, hogy a kvartett tétlenül végignéz egy utcai lopást, mire a rend érkezõ õrei egy új jogi fogalomra, a Jó Szamaritánus törvényre hivatkozva bekasztnizzák õket. A tárgyaláson múltjuk minden vérig sértett áldozata ellenük tanúskodik, majd megszületik az ítélet: önzésük és érzéketlenségük büntetéseképpen egy évre kivonják õket a civil társadalomból...

Sovány vigasz, hogy Seinfeld a hûvösön is humoránál van. Az utolsó jelenetben narancssárga uniformisban tart klubestet a vicceivel csak hézagosan együtt rezdülõ nehézfiúknak. "Valami nem stimmel ám a zárkával, srácok..." mondja. "Miért muszáj bezárni itt a cellákat? Ennyire rosszak lennénk, hogy a börtönben is börtönbe kell csukni minket? Azt hittem, a súlyemelés meg a szodómia épp elég..." Hát ez az, Mr Seinfeld, akinek ilyen nagy a szája, az ne kérjen bocsánatot érte. Tudhatta volna, a komédiás akkor jó, ha a humorban nem ismer tréfát.