Ott vagyunk minden kilométerkõnél

A szövõlepkék kilométerekrõl megérzik az illatok üzenetét, nekünk a szagtelefon az egyetlen esélyünk.

Iványi Marcell után a rostocki Anette Motz-Nollenek is sikerült egy vizsgafilmmel betörnie az európai-filmtudatba. A Presszóhoz hasonlatosan egyhelyszínes filmjében egy kórházi vizsgálóban zajol hetvennyolc percen át a mese. Nicolas doktor tizenöt évvel ezelõtt egy pókerpartin felfigyelt arra, hogy a házigazda kutyája rettentõ büdös. A kutya középfülgyulladásban szenvedett. Másfél évtizeddel késõbb, amikor egy idõs asszony tért be a rendelõjébe, ugyanaz a szag csapta meg. Bizony, a néninek középfülgyulladása volt. Egy filmet kissé bajos a szag-érzet kifinomultságára felépíteni, most azonban a merész kísérlet teljes sikerrel járt. Élvezetes figyelni Nicolas doktort, amint felhagy az ultrahang-, CT-, röntgen-, vér- vizelet-laborbeutalók firkálásával, az eredmények elemzésével; és a diagnózis megállapításában csupán az orrára támaszkodik. A betegeknek elõször kissé terhes, hogy a vékony szájú, nagy orrú orvos a szájuk és a nyakuk körül szimatol nehézkes légvétellel, erõsen szuszakolva, ám végül megszokják. Ráadásul kárpótolja õket, hogy ezzel a módszerrel mindig tökéletesen meg lehet állapítani a panasz okát. A doktort csak az bántja, hogy rengeteg kollégája hozzá fordul tanácsért, ám õ azokban az esetekben, amikor a beteg egy másik városban van, képtelen segíteni. Tarkovszkij megállapítása szerint: "A mûvész korántsem minden esetben fejezi ki magát egyszerûen és világosan. Ebbõl következnek a befogadás természetes nehézségei: önmagáról vagy a létrõl szóló elbeszélése, elmélkedései olykor nem könnyen érthetõk meg. De az emberi kapcsolatok szakadatlan erõfeszítést igényelnek. Erõfeszítés, sõt szenvedélyes vágy nélkül egész egyszerûen lehetetlen megérteni egy másik embert." A fenti gondolat tükrében tessék értelmezni a film azon fordulatát, amelyben az egyik beteg euforikus lelkesedésben tör ki, amikor megismeri Nicolas doktor módszerét, mert mint mondja, az orvos tudása felébresztette benne a kutatás vágyát és így elmulasztotta hónapok óta tartó, mindennapjait elfonnyasztó depresszióját. A kurd beteg, Abus örömködését, alkotás követi: elkészülnek a szagokat továbbítani képes portábilis telefonok. Ezeken a készülékeken nem lehet beszélgetni, viszont sóhajtozni kell bele, és a rostocki orvos a Kölnbõl, Bonnból, Jénából vagy éppen Koppenhágából vagy akár Tokióból kezdeményezett szag-hívásokból felállítja tévedhetetlen diagnózisát. Persze ez egyszeri ötlet, hiszen Tarkovszkijnál maradva: "Ebben az értelemben tehát a módszer felfedezése olyan, mint a beszédkészség felfedezése. És itt beszélhetünk a mûvészi kép, vagyis a kinyilatkoztatás születésérõl. Ám azok az eszközök, melyeket a múltban a szenvedéssel megérlelt igazság közlésére fedeztek fel, a késõbbiekben elcsépelt sztereotípiává válhatnak, és gyakran válnak is."

A hülye is érti, hogy a Sztalker alkotója itt a szagkommunikációs eszközök térnyerésekor hódító szagkommunikációs-mozik ellen emeli fel a szavát. Mellesleg Karinthy annak idején azt mondotta, hogy a mozisoknak elég hamar le kell hátrálniuk az automobilos jelenetekrõl, mert az emberek a harmadik filmnél, amiben autók tûnnek fel a gyöngyvásznon, álomkórt kapnak.

Persze, Nicolas doktor története, nem a hogyan lett az ember óriás története, hanem egy gyilkosságé: valaki orrpolip-szagot lehel az orvos telefonjába, mire õ belehal a részvét keltette fájdalomba. Ami azt is bizonyíthatja, hogy Derrida tévúton járt, amikor az emberi élet erõszakos kioltása megszûnésének feltételéül a felszabadult és szubverzív kommunikációt jelölte meg. Hiszen a szagok némelyike elég felforgató dolog.