A mozilátvány felfedezõje a depresszió gyógyító bolond-tudora volt. Életmûve filmes ezerezegyéjszaka.

Hetven éve, 1928 õszén (más források szerint '29 tavaszán) ismeretlen mozgóképfelvételekre bukkantak egy Párizs környéki bútorraktár pincéjében: valamelyik õs-filmrendezõ felvételeire. Egykori készítõjük, Georges Mélies nevét és alakját ekkorra már csak néhány emlékezõ tartja becsben: nem a mozilátogatók, csak a szakma, a kritikusok ismerik. Most egyszeriben kiderül, a tekercsek mûvésze elszegényedve a Montparnasse pályaudvaron gyerekjátékokat és trükkös tárgyakat árusít. Ekkor nagy ünnepséget rendeznek tiszteletére, s a korabeli tekintélyes filmszaklap, a Ciné-Journal különszámot szentel neki. Utána retrospektív életmû-sorozatot vetítenek egy elegáns filmszínházban. Egyszeriben nyilvánvalóvá lesz, hogy igazából ez a kecskeszakállas bábszínház-tulajdonos jött rá elõször, mi az a filmlátvány.

"Emlékszem, a Holdat (a félholdban ülõ nõt) Bleuette játszotta, egy music-hall énekesnõ, a csillagokat a Chatelet-színház balettkarának lányai, a tudósokat néhány music-hall énekes, meg én magam. A Hold szörnylakóit a Folies Bergeres akrobatái, de még egyszer mondom, a legtöbb szerepet én magam játszottam."

Én voltam a Hold -- mondhatná nyugodtan.

Tizenhét év alatt ötszázharminckét filmet rendezett. Íme az egyik korai opusza, ahogyan maga foglalja össze: "A bûvész asztalra varázsol egy dobozt, abból egy kisfiú bújik elõ, akit fejszecsapással máris kettéhasít. A kisfiú mindkét fele izmos fiatalemberré válik, hogy vadul megküzdjenek egymással. A bûvésznek nem tetszik a viselkedésük, ezért az egyiket gyorsan eltünteti. A másik két zászlóvá változik. A bûvész lobogtatja az angol és amerikai zászlót." Ennyi -- s ennyi épp elég is volna egy akciófilmhez ma is, a mozinézõ remélem, egyetért velem. Ötszázharminckét kis bûvészremeklés, és a 20. század elsõ éveiben már nem csak mûszaki értelemben létezik mozi, hanem a látvány, a fantasztikum is ott szellemkedik a vásznon.

"A makacskodó lefejezett" - olvasható kissé suta magyarsággal a Filmvilág egy régebbi (1995/3.) számának hátsó borítóján. Nagy, fehérszakállú, kopasz matuzsálem levágott feje az asztalkán. Jólöltözött úr készül beletúrni-belefésülni a szakállba... A film eredeti címét a kései katalógus (afféle Köchl-jegyzék) A makacskodó fogoly címen adja meg, de higgyünk a képnek.

Mélies-t mindvégig megszállottan kísértette a levágott emberi fej.

"Meghajlás után a bûvész fogja a saját fejét, és maga mellé teszi az asztalra. Azonnal másik feje nõ. Hogy bizonyítsa, semmi szemfényvesztés sincs a dologban, az asztal alá mászik, amelyre a levett fejét rakta. Aztán mellé rakja a másikat, majd a megint kinõtt harmadikat. Negyedik feje nõ, és beszélgetni kezd az elõzõ hárommal."

Szerette önmaga levágott fejét a vásznon.

"Mephisto-Mélies" - írják hars beharangozóként, amikor újra felfedezik. Késõbb legjobb monográfusa, Sadoul is kedveli e titulust.

Hát hogyne, amikor Faustus doktor elkárhozása címen az 1904-es, akkor rendkívül hosszúnak számító 15 perces filmjére is rábukkannak a tekercsek között. Számtalan opuszában öltözött Mephisto maszkjába.

Más ördögi nem volt benne, ahhoz túl vigasztaló a bolond-humora, de a tudomány ördögének szerepében büszkén tetszelgett.

Másik fõ forrása az Ezeregyéjszaka, melynek különbözõ motívumait sokszor szabadon kezelve több filmjében is felvillantja, újrarajzolja. "Nagy Ezeregyéjszakájának" sajnos csak fejezetcímei és rajzai készülnek el. Csupán e fejezetcímekbõl szinte bárki különös és remekmû-gyanús szöveget kreálhatna. Modern szövegirodalom sejlik fel belõlük! E bizarr szöveggyûjtemény bolond-álmot, szövegen túli értékeket csillantó látványt ígér, rejt és olykor vetít a vászonra. Kedvvel idézhetõk, sõt szürreális szöveggé váló címek. Pedig mindenben torzót látó képi fantáziájának csupán melléktermékei az ezeregyéjszakás szavak.

Már a gimnáziumban gúnyrajzolta tanárait, az embernek Jarry tanárból kreált Übü királya is felrémlik. Hosszabb filmjeinek alapjául szolgáló mûvek (Dr. Faustus, Münchhausen, Ezeregyéjszaka) minden fejezetéhez rajzolt: nem Eizenstein, még csak nem is Fellini-szintû rajzok. De karikaturistának -- vélem én -- elsõrangú. Több is, mint karikatúra: olykor Daumier-szerû.

Nem akart kereskedõ lenni, mint dúsgazdag atyja. Gúnyrajzoló akart lenni, a Münchhausen báró kalandjain gúnyolódó Münchhausen.

Kihúzza õ a nézõit a bajból saját hajánál -- saját hajuknál -- fogva. A mozilátvány felfedezõje a depresszió, a melankólia gyógyító bolond-tudora. Vidám szörnyek ostorpattogtató zenetanára. Mélies nem a sikervágy akrobatája, mint Chaplin clown-Charlie-ja, de nem is a halálvágyé, mint Buster Keaton. A játék megszállottja; õ az a gyerek, aki szétszedi a zsebórát, és hol eldobja, hol érdekesebben rakja össze.

Filozófiája egyáltalán nincs, még annyi sem, mint Chaplinnek -- õ a kaleidoszkóp gyártója és rabja. Egy feltaláló, akit Verne találhatott volna ki, aminthogy az õs-léghajóst és fotográfust, Nadart: Nadar valószínûleg nem is létezett volna, ha Verne meg nem írja. Mint amaz a léghajóról, Mélies legszívesebben le sem szállna a holdrakétáról.

"Méliesnél a trükk cél és nem kifejezési eszköz" -- találja meg Sadoul a lényeget. Az ördögi lakó címû hatperces filmje már a dadaista René Clair-t, a Felvonásköz rafinált bolondériáit elõlegezi: egy férfi a bõröndjébõl bútorokat, egész lakást varázsol elõ, s a végén sültcsirkét felszolgáló cselédlányt is. Falatozik, majd mindent visszapakol a bõröndbe.

A filmtörténet elsõ látványrendezõje a fikciós mozilátvány eredendõ antirealizmusát jelképezné? -- sokan így tartják. De ha így, akkor vajon minek tekintsük Mélies testvér-ellenfelének, a film "bejegyzett realistájának" némely produktumát? Közvélekedés szerint õ meg a filmdokumentum realitását ragadta meg, "a másik utat". Pedig már az egyik elsõ Lumiere-párpercesben halovány csontváz vonaglik, táncol és bokázik zord fekete háttér elõtt. Fikció, mókás lidércfantázia? Igen, de ha e fikció egy korabeli cirkuszi elõadás részeként kerül szalagra, akkor a cirkusz dokumentumává, szigorú és nyers dokumentummá válik -- fikció volta akkor számított csak, mára lényegtelen.

Úgy látszik, Lumiere esetében is óvatosan kell vizsgálódni. Nemcsak a Vonat érkezése, de a Megöntözött öntözõ alkotója is -- tehát mind a dokumentum, mind a filmképzelet õse... -- legyen. Viszont: Mélies, a realista? Ezt azért nehezebb belátni. Holott már a szürrealista társutasból Aragon nyomdokán leninistává lett Sadoul is találóan fejtegeti: "Nála a Homunculus egyesül Próteusszal, Perrault Vernével, Carabosse tündér Daguerre-rel, a tudomány a mágiával".

Mélies holdrakétáján csillagjósnak öltözött csillagászok utaznak -- akár képi metafora is lehetne e kétfajta hivatás jelmezét vegyítõ maskarájuk. Orfeumba tévedt tudósok és tudományba szabadult bohócok egyszemélyben. Persze a visszatérés után sem akadémikusok, de a Folies-Bergeres görljei fogadják a diadalmas Hold-utasokat. Mintegy véletlenül Mélies filmgyárának jelvényeit viselik: "Star-Film"- lobogtatják reklám-zászlócskáikat, mire a gondülte és Hold-látta vén szakállasok táncra perdülnek. (Állítólag a mai értelemben használt "sztár" szó ekkor születik.)

Ritkán kell félni ebben a mesevilágban, még az önreklám is csecsemõsen mulattató. Ha valami talán rémületes: a jég, a hó, a fagy hatalmasságai: Utazás az Északi Sarkra címû opusza különösen emlékezetes. A már idézett Filmvilág-számban Ardai Zoltán találóan írja: "Akik nem fértek be Maboul mérnök diadalmas készülékébe, léghajón igyekeznek a Sark felé: egy erõszakos szüfrazsett kiesik a kosárból. Repdesõ hajjal, kezét tördelve zúg lefelé a felhõk közt. A Sarkra érve az egész társaság csak ricsajozni tud, mígnem holmi dolinából egy templomnagyságú vénember emelkedik ki mellig, zúzmarakucsmában. A pislogó hó-apó jégcsapos fenyõkarjaival megkísérli besöpörni és szájába tömködni a zajongókat."

Az ördög kastélya, Mephisto laboratóriuma, Georges Mélies ördögi mágiája, A gumifejû ember, Négy levágott fej fekete háttérrel... - ragyogó címek, a félelmet fantáziával szelídítõ felfedezõé.

De Sadoul joggal beszél realizmusáról is. Nem elsõsorban a híradó mûfajának "felfedezése" miatt. Azok, a Dreyfus ügy, Az angol király megkoronázása, mai szemmel épp vérlázító és álságos hazugságok. De a fikció, a Robinson Crusoe realizmusa!

A koldusszegény pályaudvari árus "megtalálása" után alig két évvel, hetvenedik születésnapján hatalmas bankettel, gálaesttel ünneplik, maga Lumiere nyújtja át neki a becsületrendet, s õ nevezi el "a mozilátvány megteremtõjének -- "Créateur du spectacle cinématographique" --. Állandó jelzõjévé lesz: Pere Lachaise-beli sírjára is ezt vésték. -- A mellszoborra tiszteletlen kezek feliratot pingáltak: "Bõrfejû". Remélem, jót röhög rajta, mintha kacsintana is; még akadémikus pózban fogant temetõi mellszobra is viccrehívó, ha az utókor suhancainak humora kissé alatta marad is az övének...

Mégiscsak bosszantó, hogy ilyen alapkérdésben, mint a "filmi realizmus" eredete, nem lehet dûlõre jutni: realista valamiképpen a "mozilátvány megteremtõje", vagy hiábavaló buzgólkodás annak vélni, és tekintsük csupán a realizmust félresöprõ szabad bohócképzelet bajnokának. "Csupán"? De hisz a komolyabb képû Vernét is lekezelik az irodalomtörténészek. Van egy külsejével kevéssé vonzó egykori ifjúsági kiadvány: A rejtélyes Verne doktor címmel húsz-egynéhány éve értékes kötet jelent meg. Nem tudósok, de költõ, Nemes Nagy Ágnes írta benne a legmaradandóbb emlékezést. Vajon van-e, lesz-e leíró filmtörténészek mellett a mozi Vernéjének is hasonló érzékenységû esszéistája?

A szürrealizmus kassákian szigorú nagyja, André Breton sokáig "szürnaturalizmusnak" akarta nevezni világmegváltó irányzatát ("surnaturel"). Aztán kiderült, a "surréel" szót Apollinaire írta le elõször, s ez a szép örökség Bretonra is hatott. Egy rendkívül alapos francia filmtörténeti kiadványban (Seghers Kiadó, 1960) a Mélies-fejezet címe: Rendre le surnaturel visible. (Láthatóvá tenni a valóságfelettit? -- fordíthatjuk így? Vagy inkább: a felszín alattit?) A szöveget maga szakállas mágusunk írta a század legelején, de vajon a címet is õ adta? Vagy a kötet szerkesztõi? "Surnaturel" hm... Bretonékat is megelõzte? Vagy nem vállalnák a rokonságot? Elakadok, nem kutatom... Egy azonban fontos: Mélies-t nem a "realizmus" szorította ki a filmpiacról, hanem a Feuillade-féle Fantomas! Egy hamisítatlan és ma is lenyûgözõen mulatságos szürrealista õs-remekmû.

A gumifejû ember: ez is õ, több feje is van, a saját fejét bámulja. Az õ feje volt a Hold is, Hold-apó, akinek balszemébe rakétát lõttek, másutt õt, Mélies-t fejezik le, majd labdáznak a fejével, sõt õ maga labdázik vele, és így tovább, olyan ez nála, mint Chaplin korai opuszaiban a farbarúgás-sorozatok.

Osztott képernyõt varázsol a nézõ elé, elsõként a mozgókép történetében, sõt az osztott képernyõ részei egymással feleselnek, mai szóval "interaktív" bohóckodás a vetítõvásznon, pedig nem avatkozhatunk be a képbe gombnyomásokkal. Mégis: ott a bûvész, azt teszi, amire mi épp csak gondolni kezdegetünk: ezerféle mód tudja manipulálni a valóságot manipuláló fikciót, beleavatkozik az a saját ötleteibe... fejeket vág, de minden fej a sajátja, minden fej a miénk: megsemmisíti, megkérdõjelezi, kineveti egyik bajszos-kopasz feje a másik bajszos-kopaszét... A fejlevágás játékká nemesül, a játék meg dokumentummá: most fedezik fel a mozgókép lényegét.

A báb és a lepke. Az elsõ (1901-es) ecsettel színezett francia film. Persze, Mélies mûhelyében tervezték, mozgatták és színezték. Ez is oly szép, metaforikus cím, ha a filmmûvészetre, a mozgókép látványára értjük. Selyemhernyó vagy már pompás pillangó? Tati színezte utólag a Kisvárosi ünnep néhány kockáját. (Közben a remekmû teljes színes kópiáját dobozba zárták.)

Vigyázat, azóta egyre öregszik a lepke, és nem finomodnak tovább az ecsetek...