Az idegenek köztünk vannak: a földben, a fûben, a fában. Emberboly hangyaszemmel, üzen a mikrokozmosz.

„A lélek vagy mindenütt ott van, vagy sehol sincs meg az életben" – írja Konrad Lorenz. Úgy tûnik, az animációs film fontos alaptörvényének tekinti ezt a tézist, mert a némafilmkorszak óta elõszeretettel antropomorfizálja a köztudatban lélek nélkülinek tartott létformákat. Vlagyiszlav Sztarevics orosz filmrendezõ 1910-es években készített zseniális stopp-trükkös rovar-bábfilmjei részben la fontaine-i példázatok (A Tücsök és a Hangya, 1913), részben a korabeli társadalmi visszásságokat illetve népszerû filmzsánereket -- üldözéses krimi, szerelmi melodráma, kalandfilm -- gúnyoló alkotások voltak (Az operatõr bosszúja, 1912). Sztarevicstõl Walt Disney-n és az olyan remekbeszabott magyar rajzfilmeken keresztül, mint a Vízipók-csodapók vagy a Légy (Rófusz Ferenc, 1982) hosszú út vezetetett a mai komputer animálta rovarfilmekig, az olyan alkotásokig, mint a Z, a hangya, és az Egy bogár élete: a teremtés kétkezi munkája helyett ma már a digitalizálás, a mesterember-mûvész helyett a számitógép-demiurgosz lehel lelket az alsóbbrendû létformákba.

Ember az állatban

Az animációs film a „bogár-lélektan" kiteljesedését, de korántsem kiindulópontját jelzi. A funkcionalista életmód a rovarokban végletesen redukált, egypólusú „jellemeket" alakított ki, s emiatt az ízeltlábúak már Aesopus óta kedvelt szereplõi a sarkos példázatoknak, fabuláknak: a hangya a dolgosság, a tücsök meg a sáska a hedonizmus és lustaság, a cincér a felesleges hõsködés, a légy az izgágaság, a pók a kíméletlen ragadozó, a bolha a másokból élõ parazita megtestesítõjévé vált. Ezen antopomorfizáló tendenciák ellenére a rovarok „tudományos emancipációja" csak a XVII. században vette kezdetét: az addig elsõsorban dekorativitásuk miatt értékelt, vagy a kizárólag a Leonardo da Vinci féle megszállottak által tanulmányozott „vértelen állatkák" ekkortájt kerültek a természettudományos érdeklõdés középpontjába. A nagyítólencse és a mikroszkóp a tudomány szentesített peep-show-jává, a természet titkait fürkészõ arcátlan kukkolók privilégizált termékévé, vagy, ha jobban tetszik, afféle õs-mozivászonná vált, melyen a világ apró csodáinak báb-birodalma kelt életre. Jan Swammerdam 1737-es Bijbel der Natuure, azaz a Természet bibliája címû munkája afféle manifesztum volt az alsóbbrendû létformákért (õket összefoglalóan rovaroknak nevezte a tudós); ettõl a könyvtõl már egyenes út vezetett a rovarvilágot túlpszichologizáló, túlszociologizáló, inkább irodalmi, mint tudományos értékük miatt jelentõs mûvekig. Jean Henri-Fabre Souvenirs entomologiques címû könyve tudományos alapossága dacára egyike a legszebb munkáknak, amelyeket rovarokról valaha írtak (jellemzõ, hogy a szerzõt nem biológiai, hanem irodalmi Nobel díjra terjesztették fel); a „véglények apostolaként" is csúfolt Herbert Spencer Jennings századfordulón írt könyveiben már a papucsállatkákban és az amõbákban is felfedezni vélte „a boldogság utáni vágyakozás", az „öröm és a bánat" érzelem-csíráit.

Az ízeltlábúakat emberarcúvá változtató mûvek különösen kedvelik az államokban illetve kolóniákban élõ rovarokat: izgalmas, csábító kaland egy ilyen társadalmat gazdasági és szociológiai aspektusból modellezni. Valami ilyesmire vállalkozik az Egy bogár élete és a Z, a hangya is: az elénk táruló, egyszerre archaikus és modern hangyatársadalom keresztmetszetét tanulmányozva és embervilágunkkal összevetve meglepõ, de igaz analógiákra bukkanhatunk. A „hangya-gazdaság" alappillérei az építkezés (alagutak, raktárak létrehozása), a növénytermesztés, az aratás, a raktározás, no meg az állattenyésztés (Linné szerint a levéltetû a hangyák fejõstehene, a Z, a hangyában fel is bukkan egy hasonló motívum, a kocsmába járó dolgozók levéltetûsört isznak). A Walt Disney cég és a Dreamworks által életre keltett hangyatársadalom gazdasági szempontból hasonlít ugyan egymásra, szociológia aspektusból azonban gyökeresen különbözik: az Egy bogár életében demokratikus, a Z, a hangyában feudális, tekintélyelvû világot látunk; az elõbbi filmben csak dolgozók léteznek, meg a királynõ, az utóbbiban orwelliánus, falanszterszerû világ tárul elénk, ahol az egyén sorsa a születés pillanatában eldõl, és a kasztok között áthatolhatatlan falak emelkednek.

Mindkét film fõszereplõje megrögzött individualista, deviáns rovar. A demokratikus hangyatársadalom hõsét a hagyományok felborításának vágya, az autokrata világ rebellisét csupán a paranoia motiválja; a demokratikus világ hérosza közösségéért, a tekintélyelvû társadalom rovar-Woody Allenje csak önmaga boldogságáért harcol: mégis az õ hõstette válik nagyobbá, hiszen akarva-akaratlanul kirobbantott forradalmával megváltoztatja szûkebb világa teljes társadalmi berendezkedését.

Ha a szigorú morális és gazdasági törvényeknek engedelmeskedõ hangyaállam a szervezett (demokratikus vagy autokrata) társadalom példája lehet, akkor a kolóniákban élõ öntörvényû rovarok az anarchista világkép megtestesítõi. Keresve sem találhatnánk erre jobb példát a Bogaras Joe (John Payson, 1997) címû filmnél. A mû fõhõse, a New Yorkban munkát hiába keresõ fiú egy külvárosi, lerobbant bérházba költözik be: hamarosan kiderül, lakását a régóta ott élõ svábbogár kolóniával kénytelen megosztani. Ezek a rovarok igazi anarchisták, csak a káosz világában érzik jól magukat: a higiénia siralomvölgyét a szenny és a bûz édenévé akarják átváltoztatni. Hiperaktivitásuk, mellyel a világot a feje tetejére állítják, megzabolázhatatlan: vízi revüt adnak elõ a WC-csészében, rodeós számokat mutatnak be a házinéni macskáján, táncra perdítik a szennyest és az eldobált hulladékot, s mindeközben jól ellátják a baját a házat lebontani igyekvõ, s az épület helyére hatalmas börtönt tervezõ szenátor ügynökeinek. A Z-ben rövid, álomszerû jelenetben feltûnõ Inszektópia, Morus Tamás rovarmezbe bújtatott utópikus világa a Bogaras Joe-ban valósággá válik: a film végén az ölelkezõ szerelmespár lakása harsonás csótány-angyalokkal, rovar-spirituálét zengõ, fellegeken ülõ svábbogár-szentekkel teli bogárédenné alakul.

Mibõl lesz a cserebogár?

Az emberarcú rovar ellenpólusa a rovararcú ember: születése iszonyú metamorfózis eredménye. Az átváltozás problémája mindig is izgatta a természettudósokat, de a középkori nézetet, miszerint a rovarok a szennybõl születnek afféle õsnemzéssel, igazán csak a XVII. század oszlatta szét: a metamorfózis jelensége az 1680-as évek végén vált ismertté, amikor egy Maria Sybilla nevû hölgy kiadatta a Hernyók csodálatos átalakulása és különös virágtápláléka címû könyvét. Ahogy a mû címe is utalt rá, ez az átalakulás igazi csoda: a hernyó a féreglétbõl lepke és viráglétbe, a szenny szférájából a boldog lebegés éterébe emelkedik.

Kafka Gregor Samsa átalakulásának történetével (Az átváltozás, 1912) megfordította a metamorfózis elõjelét, és pozitív mondanivalóját: a magasabb rendû létformába átalakulás, a menny felé törekvés igazi pokoljárássá változott. Ugyanezt a motívumot használták fel a metamorfózis témájú fantasztikus filmek. Kurt Newman 1958-as A Légy címû alkotásában különösen erõsen érzékelhetõ a kafkai skizofrén látomás, mert Hedison, a zseniális tudós félresikerült gén-transzportációs kísérlete után két lénnyé alakul: egy légyfejû és végtagú emberré, és egy emberfejû léggyé. Ebbõl a rettenetes genetikai rémálomból nincs menekvés: az eszelõs ámokfutóvá vált emberlegyet lepuffantják, míg a Hedison fejû rovar egy pók hálójában végzi: hiába sikít kétségbeesetten a feléje rohanó ragadozó láttán, sorsa már megpecsételõdött.

David Cronenberg hõse (A légy, 1986) nem válik szét két személlyé: a metamorfózis itt a teleportáció során véletlenül egy léggyel keresztezõdõ Jeff Goldbum szervezetében jön létre. Az átalakulás fokozatos, a test lassú elcsúfulásával egyidejûleg a fõhõs lelke is egyre bestiálisabbá válik. A metamorfózis a szemünk elõtt zajlik le, a tudós -- szemben Kafka beletörõdõ hivatalnok-fõhõsével -- megpróbál küzdeni átváltozása ellen. Reménytelenül. Kafka novellája az átváltozás utáni állapotot, Cronenberg filmje az emberbõr teljes levedléséig vezetõ folyamatot állítja elénk.

Az emberarcúvá váló rovar története az egyéniség megtalálásáról, a rovararcúvá váló emberé az individum elvesztésérõl szól. A lelkét megismerõ rovar története felemelõ, a lelkét elvesztõ emberé szánalmas és felkavaró. Az emberarcúvá alakuló rovar társakat talál; a rovararcúvá váló ember elveszti minden emberi kapcsolatát.

William S. Borroughs Meztelen ebéd címû mûve, és az ebbõl ugyancsak Cronenberg által készített film társadalmi szintre emeli a kafkai víziót. Bill, a narkotikus rovarirtószer hatása alá kerülõ fõszereplõ látomásaiban az egész világ metamorfózison megy át. Az ízeltlábúak a párhuzamos világ szimbólumává válnak: az „Interzóna" titkos ügynökei õk, élõ írógépek, a fõhõsnek általuk kell leadnia jelentéseit rejtélyes feljebbvalóinak. A rovarlét A légyben az alternatív testforma, a Meztelen ebédben az alternatív tudatállapot megtestesítõje. A légy fõhõse elõbb veszti el testét, és csak utána a lelkét, Kafka és Burroughs fõszereplõinek nem is volt lelkük, ezért veszthetik el testüket, illetve kapcsolatukat a fizikai világgal. Az átváltozás és a Meztelen ebéd fõszereplõje elgépiesedett ember: bõrének burka alatt már rég óta ott nevelgette féreg-létének bábját.

Ízeltlábú invázió

A rovarok az állatvilág cyborgjai. Átmenetet képeznek az élõ és az élettelen világ között, testrészeik reprodukálhatók, gépiesen engedelmeskednek a beléjük programozott utasításoknak: nem véletlenül váltak hát az emberiséget bûntetõ inváziós sci-fik kedvelt gyilkoló-gépeivé. Ezek a mûvek az ízeltlábúak iránt érzett archaikus fóbiák végletekig fokozására építenek. Az Andalúziai kutya híres jelenete, az emberi kézbõl elõmászó hangyaáradat Salvador Dali és Bunuel szorongásának tükre, az inváziós sci-fik a társadalmi mértékû szorongások kifejezõi. Az 1954-es Azok! Los Angeles csatornáit elözönlõ, s ott tojásokat rakó óriás-hangyái állítólag a kommunista veszélyt szimbolizálják: ez a kijelentés ugyan erõsen vitatható, az azonban tény, hogy az ötvenes évek hidegháborús paranoiája idején igen nagy számban készültek rovarinváziós fantasztikus filmek. Az 1955-ös Tarantula! génmutáció miatt hatalmasra nõtt pók, az 1957-es Gyilkos sáska Manhattan lakóit fenyegetõ óriási ájtatos manó, az 1959-es Fekete skorpió radioaktivitás miatt megnövekedett skorpiók, pókok, hernyók áradatával rémísztget.

Az inváziós sci-fik „második generációját" a hetvenes évek hozta: az 1973-as Negyedik fázis idegen civilizációja hangyák bõrébe – pontosabban kitinjébe – bújik, hogy így gyarmatosítsa a földet; az 1974-es Gyilkos méhek, 1976-os Vad méhek, és az 1978-as A raj egyértelmû reflexiók arra a botrányra, melyet ekkoriban kavart az USA-ban a gondatlanság miatt elszabadult, és sok áratlan embert halálát okozó gyilkos afrikai méhek esete.

Az ízeltlábúak invázióiról szóló fantasztikus filmek harmadik korszaka a kilencvenes évekre tehetõ. A nyitófilm az 1990-es Arachnofobia, az enciklopédikus lezárás, az „elõdök elõtti tisztelgés" Paul Verhoeven 1997-es Csillagközi inváziója. Ez utóbbi film az Azok!-hoz hasonlóan nem elégszik meg a sok rettenetével, ötvözi ezt a nagy borzalmával: az emberi hadseregeket elemésztõ, óriás rovarok lakta bolygó voltaképp minden liliputi nép nevében áll bosszút az emberfajtól évezredek során elszenvedett sérelmekért.

A földi világ emberléptékûre szabott, a rovarok birodalmában viszont a méretek kihívássá, élet-halál kérdésévé válnak. A vízcsepp fulladással fenyeget (Z, a hangya), az esõszemek meteorként záporoznak a földre (Egy bogár élete), a nagyítólencse máglyaként lobbantja lángra a világot, a rágógumi enyvként tapadó rettenetes masszává válik (Z, a hangya). A Hihetetlenül zsugorodó ember (Jack Arnold, 1957) miniatürizált fõhõse egy egyszerû házi pók vacsorájaként végezné, ha nem kapná lándzsaként maga elé az utolsó pillanatban a szobában talált gombostût, a Drágám, a kölykök összementek (Joe Johnston, 1987) ugyancsak lekicsinyített gyerek-hõsei örökre eltévednének a családi ház kertjének fû-vadonjában, ha nem sietne a segítségükre, nem venné õket hátára – pontosabban torára – egy hangya. A méretek drasztikus csökkenésével az élet túlélésért folytatott küzdelemmé, az utazás hatalmas kalanddá válik: a rovarméretûvé zsugorodott ember visszatalál õs-állapotába, abba a világba, amikor még a kiszámíthatatlan természet játékszere volt.

Üzen a mikrokozmosz

Jean-Henri Fabre, a hím lepkék „szagló-radarjának" felfedezõje hosszasan ír könyvében az ízeltlábúak kommunikációs formáiról. Az Angyalok és rovarok entomológus fõhõse számára maguk a rovarok válnak kommunikációs csatornákká, a világgal való kapcsolat receptoraivá. A férfi lepkefelhõbe burkolja leendõ hitvesét, így vall szerelmet neki; házasságának megromlása után a rovarok tanulmányozása során ismeri meg az igaz szerelmet; a vöröshangyák által kizsákmányolt kisebb „hangya-rabszolgák" sorsában pedig önmaga megalázottságát látja viszont. Az ízeltlábúak ebben a filmben afféle jelekké, misztikus üzenethordozókká válnak. A mûben elhangzik az a viktoriánus korban igen elterjedt nézet, mely a rovarokat, különösképpen a lepkéket hajlamos volt afféle tündérlényeknek, az emberi és az állati világ, a valós és a túlvilági létezésformák határán álló misztikus teremtményeknek tekinteni. Számos korabeli preraffaelita festményen illetve hamisított fényképen felbukkannak lepkeszárnyú, mezítelen nõi testû tündérek, és efféle törékeny rovarangyal-lények népesítik be a viktoriánus meséket is.

A rovarok "besorolhatatlansága", öntörvényû misztikus életformákként értelmezése talán sehol sem annyira szembetûnõ, mint a Mikrokozmosz címû filmben: ez a különös mû a természet misztériumjátékát tárja elénk, a „vértelen állatkák" patetikus rovareposzainak fragementumait, egy -- talán csak a kollektív rovartudatban létezõ -- bogármítosz jeleneteit: a filmben mintha Jan Swammerdam 1737-es természeti bibliája kel életre.

A Z, a hangya fõhõse a film egyik legszebb jelenetében Hamletként tartja kezében termeszrágók által lefejezett barátjának "koponyáját": a lét vagy nemlét kérdése itt nem a fõhõs költõi monológja, hanem az élõ és a félholt, de beszélni még tudó hangya rövid párbeszéde során bontakozik ki. Felmerül bennünk a kérdés: hol ér véget a rovarélet, és hol kezdõdik a rovarhalál? Válaszolni persze Z nem tud, és nem is akar. Maga a film is megelégszik azzal, hogy a rovarszív, és rovarlélek létezését hirdeti. Lehet, hogy igaza van a rendezõnek, lehet azonban, hogy a Konrad Lorenz kijelentését cáfoló, a bogár és gép között egyenlõségjelet tévõ mûvek helytállóak. Válaszolni lehetetlen: a rovarlét nagy titkainak megfejtésére a tudománynak és mozinak még sok idõre lesz szüksége.

EGY BOGÁR ÉLETE (A Bug's Life) - amerikai, 1998. Rendezte: John Lasseter. Társrendezõ: Andrew Stanton. Írta: John Lasseter, Andrew Stanton, Joe Ranft, Donald McEnery és Joe Ranft. Zene: Randy Newman. Gyártó: Walt Disney Pictures / Pixar. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált.