A Kuki egy tékozló fiú manifesztuma: a botrányhõs John Waters megtért az ártatlanság völgyébe.

A jól megcsinált - a mindenekelõtt kellemes - kertvárosi filmkomédia mûfaja az idõk során levetkezte valahai illedelmességét. Voltak évek, amikor majdnem belepusztult abba, hogy a teljes értékû szatírák sem mutatkoztak bájtalanoknak, sõt, a cseh groteszk - Fellini célzatos követése nélkül - olykor a szatírán is túlnõtt. A könnyed sodrás azonban bármit hitelesíthet, még a tanmesés, érzelmes félszatírákat is, de ezek nem tudnák már felvenni a kellõ sodrást, ha kerülnék a rázós gegek lendítõerejét. Nem kerülik tehát az ilyesmit, de helyzetük így sem ígéretes. Európában legalábbis ritkaság lett a gördülékenyen szívhezszóló félszatíra. Amerikai produkció a Kuki is, ez a magányosan libegõ, megható mécsfényecske a jelenkor zord mozimûsorában. És még csak mintául sem szolgálhat a mûfaj európai munkásainak, mert utánozhatatlan eljárással készült. Rendezõje elõbb kivívta magának a Legveszettebb Szatirikus pozícióját (W.S. Burroughs elismerõ címzete szerint "a szemét pápája" volt), majd innen learaszolva, hosszas enyhülési folyamat eredményeként állította be a most nyújtott minõséget. A Kuki egy tékozló fiú manifesztuma: maga John Waters tért meg vele az ártatlanság völgyébe.

Fordulata éppen a trashway Európába ívelésekor, vagyis a Waters-kihatás nagy áttörésekor kezdõdött. Jeunet és Caro épp a Delicatessenbe fogtak, amikor Waters engedni látta jobbnak. Felmutatta Cry-Baby-jét, amelybõl tüntetõleg hiányzott a korábbi, náthákat áttörõ Waters-maróanyag. Csak a jó ütem maradt, alig boszorkányosabban mint a mókus fenn a fán. Már elõrevetült a Kuki.

Most pedig itt van. Kuki, az amatõrfotózó gimnazista külsõ-Baltimore gyermeke (ahol Waters is cseperedett). A vidékies életét épp ilyennek imádó srácra egyszer csak ráveti magát a New York-i sznobfalka, fel is szippantja a top galériák és a magazin-címoldalak szférájába. Õ azonban összeszedi magát, úgyhogy hamarosan az elõkelõ horda vonszolódik õutána, Cinkotára, ahol még szívbõljövõ a kacagás.

E mese didaxisát nem csak megtámasztja, oldja is a film életképi virulenciája, de az is meglátszik, hogy a szelídebb fajta mulattatást Waters megkésve kezdte. Néhány idevágó kulcsmûvelet egyenetlenre sikerült még itt. Tekintsük elõbb azt a nyilván helyes alapérzést, amely szerint a mezei baltimore-i emberek szerethetõ személyekként is szemlélhetõk, és hogy ebbõl filmen is felvillantható egy és más. Waters-nek most ez a legfontosabb, ehhez képest a címszereplõ vidám fiú színtelensége eléggé bántó. Ékes ellenpéldaként a berzenkedõ kiscsaj-figura (Kuki mosodás barátnõje) és az invenciózus nagyanyó fenoménje ragyog elsõsorban. Tetszik még, hogy a népi környék sztriptízlokáljának hangulatköre a fonóéhoz, vagy a tengerihántásos évõdésekéhez közelít. Ebben a néprajzos atmoszférában még a terpeszbe mozduló táncosnõ becses szõrõsrésze is (melyrõl Kuki nagysikerû közelképet készít) leginkább egy kedves kecskehasat asszociáltat. Ami a kritikusabb skicceket illeti, a manhattani társaság bemutatása régies, nixonrezsimes ízû; ezekbõl a jelenetekbõl úgy rémlik, mintha Waters a maga Amarcordját kívánta volna leforgatni. Aztán megint felbukkan a Kuki, és már ejtjük is a feltételezést. (Waters dögösen mesterkélt, extravagáns tini volt, aki tudatosan készült a sztár-szerepre.)

Nagyonis muris film ez, csak egyvalamiért kár: hogy Burroughs nem tudott Svankmajerrõl.

Kuki (Pecker) - amerikai, 1998. Rendezte és írta: John Waters. Kép: Robert Stevens. Zene: Steward Copeland. Szereplõk: Edward Furlong (Pecker), Christina Ricci (Shelley), Mary Kay Place (Joyce), Martha Plimpton (Tina), Lili Taylor (Rorey). Gyártó: Fine Line / Polar Entertainment. Forgalmazó: Flamex Film. Feliratos. 87 perc.