A hetvenes évek végén a Balázs Béla Stúdió kisjátékfilm-pályázatára Hajnóczy Péter is beküldött egy tervet. Film nem lett belõle, sõt, nyomtatásban is csak most jelenik meg elõször.

Hajnóczy Pétert mindig érdekelte a filmkészítés, a filmírás; Dobai Péterrel, illetve Dobai hatására kezdett filmtervekkel foglalkozni. Ezeket a munkákat általában két dolog motiválta: egyrészt írni, csinálni valami teljesen átütõt, újszerût, másrészt a permanens pénzzavar.

Egy munkásfilm-sorozat terve is felmerült (alkotótársak: Lugossy István és Grunwalsky Ferenc): „A »munkáskérdéseket«, a munkások életét az õ feleleteikbõl, arcaikból, magatartásaikból, egymásközti kapcsolataikból felmérõ kérdés-programot Hajnóczy Péter (író, szociológus) elõzetesen kidolgozta már, egy sajátos »teszt« formájában és egy munkás-lõegyletben alkalmazta is."

Képzeljük el H. P.-t, ahogy a munkáslõegyletben közvéleménykutat, magnózik, alkalmazza a „teszt"-et. (Milyen szûkszavú, feszes kis egypercest tudott volna írni ebbõl Örkény... vagy éppen Hajnóczy.) Veress Miklós ex-fõszerkesztõ emlegette a történetet a Chinoin-szociográfiáról, amit H. P. a Mozgó Világnak készített: felvett 1500 forintot, eltûnt, majd fél év múlva jelentkezett, hogy felvegye a honorárium másik felét – valami borzalmasan odakent kézirattal a kezében.

Persze ott a másik oldal is, például A szekér címû írás A fûtõ kötetbõl, vagy A kék ólomkatona az M-bõl: ezek afféle kvázi-filmnovellák – megállnak önmagukban is, szépirodalomként –; Hajnóczy valószínûleg ezért vette fel õket kötetbe. Igaz, az említett írások színvonala nem egyenletes (az egyes szövegeken belül sem), mégis jól reprezentálják H. P. korai stílusát: a filmes vágástechnika és a repetitív írásmód keveredik az egyes helyeken Örkényre emlékeztetõ „lírai groteszkkel" (így például A szekér ledobált tárgyainak felsorolásánál).

Aztán ott a legnagyobb vállalkozás, a ’93-as posztumusz kötetbe beválogatott, ’73-as Ló a keramiton, ami már kimondottan forgatókönyv. Itt végre látható mindaz, amit Hajnóczy tud és gondol a filmrõl, továbbá az az egyéni szemlélet, ahogy õ (filmnyelven megszólalva is utánozhatatlan hangfekvésben) az emberi viszonyokat látja. Persze érezhetõ Huszárik hatása, fõleg a rövidfilmeké (a keramiton fekvõ, halott ló és a sárga téglák rései közt folyó vér képe például az Elégiában is szerepel, igaz, más hangsúllyal), vagy a Bódy-filmek elidegenítõ hang- és képtechnikája. Itt már viszont eldönthetetlen és tulajdonképpen érdektelen is, hogy ki volt az „õsforrás", ki hatott („elõbb", „erõsebben") kire, annyira benne volt akkor mindenki mindenben – plusz még a korszellem... („Én a magam részérõl a hetvenes években voltam a legboldogabb" – ahogy Bereményi-Antoine mondta, utolsó szavaival.) Bódy például (Dobaitól tudható) meg akarta filmesíteni H. P. valamelyik novelláját (Hajnóczy válaszával persze sokadszor is bejött a jó öreg „nehéz ember"-klisé: Bódyt rövid úton elküldte), Huszárikkal pedig bizonyos értelemben dolgoztak is együtt: õ tervezte az utolsó „selyembivaly"-kötet, a Jézus menyasszonya borítóját.

Az Akna a presszóban címû filmterv pontosan illeszkedik ahhoz a munkamódszerhez, amit több BBS-es dokumentarista (a legmagasabb szinten talán Gazdag Gyula) kifejlesztett. Nevezzük ezt a hozzáállást pókerarc-üzemmódnak. Hajnóczy kérdezõ-módszere ugyanis tökéletesen jellemzõ a hetvenes évek üzengetõs, sorok között olvasgatós korszakára: olvas egy cikket a Népszavában, nekifekszik a témának, és megkeresi azokat a pontokat a szövegben, ahol Szalisznyó József (még a neve is olyan, mintha H. P. találta volna ki) tételesen megbolygatja a „rendszeresen tisztálkodó állampolgárok társadalmát" (a Tersánszky Ács Margit által idézett kifejezését használva). Hajnóczy egy félmondat erejéig sem állít semmit, csak pókerarccal kérdez. (Hogy ehhez mennyire értett, azt mutatja Az elkülönítõ címû, nagy viharokat kavart szociográfiája.) Érdekes módon a kérdései ugyanakkor halálpontosan kirajzolják ennek a megbízhatatlan, priuszos(!), kiszámíthatatlan, szintén „italozó életmódot folytató" fapofának a személyiségét is (ad notam Tradicionális kábítószerünk).

Hogy mi lett volna ennek a filmre vitt „okvetetlenkedés"-nek a végeredménye, az már sose fog kiderülni. De arra azért kíváncsi volnék, hogy mirõl beszélgethetett a rendõrök blokkolásáig Szalisznyó József segédmunkás, éjjeliõr és virtuális matuskaszilveszter a Randevú eszpresszó üzletvezetõjével.

Hajnóczy Péter:

Akna a presszóban

Kínos perceket szerzett egyik este Budapesten a XII. Lékai téri Randevú eszpresszó vendégeinek egy ittas férfi. Fél kilenc óra tájban tért be az eszpresszóba Szalisznyó József 40 éves segédmunkás, aki egy XI. kerületi társasház-építkezésnél dolgozik, ahol egyben éjjeliõr is.

Szalisznyó – mint kiderült – elõzõleg a Búfelejtõ vendéglõben szórakozott. Mint késõbb a rendõrségen elmondotta, a vendéglõbõl kapatosan munkahelyére ment, és aktatáskájába tette azt a második világháborúból visszamaradt, rozsdás szárnyasaknát, amelyet hetekkel ezelõtt ásás közben talált.

A Randevú eszpresszóban leült az egyik asztalhoz és egy üveg sört rendelt. Miután megitta, aktatáskájából kivette az aknát, és a vendégeknek mutogatni kezdte. Az aknás férfi meglehetõsen nagy riadalmat keltett a vendégek körében, akik közül többen azonnal fizettek és távoztak. Szalisznyó az aknát visszatette a táskájába.

Az üzletvezetõ ekkor leült Szalisznyó mellé, s amíg szóval tartotta, két fiatalember kivette az aknát a táskájából, s közben értesítették a rendõrséget. Néhány perc múlva már az URH-s rendõrjárõr kocsijában ült Szalisznyó, és a XII. kerületi rendõrkapitányságra került. A szárnyasaknát tûzszerészek vitték el. Kijózanodása után Szalisznyó nem akart emlékezni a történtekre. Ügyében még tart a vizsgálat.

B. Ö.

Népszava, 1973. január 26. (péntek)

Kideríteni: mikor történt az „eset".

Szalisznyó József: munkahely: XI. ker. „társasház-építkezések"; (másodállásban?) ugyanott éjjeliõr is.

Munkatársai, fõnökei szerint, „milyen embernek" ismerték Szalisznyó Józsefet?

Ha van családja, felkeresni a családot, magnóval, lehetõleg minél kevesebb kérdést feltéve „hagyni, hogy beszéljenek", még akkor is, ha „eltérnek a tárgytól".

Randevú-presszó – „magnós módszer". Pincérektõl megkérdezni, volt-e törzsvendég tanúja a történteknek? (Tanúkat felkutatni, akik fizettek és távoztak. Tanúkat felkutatni, akik nem fizettek, mikor Sz. J. elõvette az aknát. Volt-e olyan személy, aki nem fizetett, de távozott, mert az életét féltette?)

A Kombinát dolgozói. Fodrászat, stb. Miért maradtak a helyszínen, mikor tudomást szereztek az aknáról?

Randevú-presszó: Ki értesítette a rendõrséget? Mikor (pontosan!) érkezett a rendõrség, s mikor a tûzszerészek? Az intervallum „alatt" ki vigyázott az aknára, és milyen módon? Hozzányúlt-e valaki egyáltalán?

Kideríteni: Sz. J. mikor találta az aknát, miért rejtegette (és hol, milyen módon) „hetekig", volt-e valami „célja" az aknával, és ha igen, mi volt ez a cél?

Kideríteni: A tanúk, rendõrség stb. véleménye szerint milyen „fokú" volt Sz. J. ittassága? Ha részegnek találtatott, miért szolgálták ki? A presszó melyik részén, melyik asztalnál történt az „eset"?

„Diszkréten" kideríteni: Azok a vendégek adtak-e borravalót, akik „fizettek és távoztak" az akna láttán?

Kideríteni (szakértõ révén): Ha az akna felrobban, kb. mekkora kárt tehetett volna a Kombinátban (autóbuszgarázs, autóbusz végállomás, 4, 104, 2, 2Y), esetleg a környezõ lakóépületekben?