Jancsó Miklós és Grunwalsky Ferenc közös filmje kozmikusra hangolt világklip 20. századi nyomorúságunkról.

A ma megválaszolhatatlan kérdést - hol élünk - Jancsó Miklós és Grunwalsky Ferenc sok-sok dalból és képbõl összerótt mozgóképfutamában egy nyomorult cigányember teszi fel. Egy jelenkori Tiborc. Az örök kisemmizett, aki valami kopár szegletben ül, jobbján szendergõ sorstársa - meg sem kell nagyon mutatni, hol vagyunk. S a kérdés is, ugyan kinek szól? Nem a nézõnek, sem a kamerának, csak az üres égnek...

A Sír a madár mozibemutatóján, a vetítést követõ vitán többen fennakadtak a film záróakkordjaként felhangzó "Tiborc panaszán", a százötvenforintos kenyérrõl meg a kifizethetetlen számlákról szóló szaggatott tirádán, mert az egész töredék úgy hatott, mint egy becsapódó meteorit - szinte felrobbant tõle a film -, s mert megszoktuk, hogy az ilyen mondatok és arcok a rendes, hagyományos dokumentumfilmekben hallhatók, láthatók.

A Sír a madár azonban, jóllehet többnyire dokumentum, semmiképp sem a rendes és hagyományos fajtából való. Inkább egy kozmikusra hangolt, archívokból és rendezett jelenetekbõl összeszõtt világklip, amely dalban és képben próbálja meg elmesélni... mit is? Ha a fejezeteket sorba vesszük, a halált, a rabságot, a repülést meg a háborút. S amikor a stáblista lefut, úgy érezzük, tán ezt az egész évszázadot. S éppenséggel telis-teli van váratlan helyeken becsapódó kép-meteoritokkal, meg dal-aknákkal, amiktõl aztán percenként röpül a levegõbe az a kicsiny földsáv, melyen a nézõ megvethetné a lábát.

Hogyan is mûködik ez? Az erkély címû elsõ epizódban például így: a nagybeteg költõ (Orbán Ottó) a negyedik emelet magasságában madarak és madárrokon zeneóriások társaságára kárhoztatva, botfülû galambok és abszolút zenei hallású rigók, Mozart- és Schubert-lemezek közt a halál peremén... Szomorú szoba, a balkon is szomorú. A költõ betegséggel küzdõ szép arca és tökéletes sorai valami csendes kétségbeesésbe ringatják a nézõt. S akkor Grunwalsky felrobbantja az egészet... Óriási tengerár s ámbrás cetek áramvonalas teste sodorja el a törékeny halálközeli balkonatmoszférát. A verset olvasó szemek és Orbán arca - akár egy Magritte képen - óceánszakállat kap.

Egyébként az Orbán Ottó-epizód és a "Tiborc panasz", a dalos képeket körülölelõ két szöveges futam a film elején és végén - az egyik felemel, a másik lebunkóz - mesteri rím, de elismerem, talán csak másodszori megnézésre csendül össze.

Aztán a Sír a madár epizód: Jancsó irányításával hat-nyolc fiú gitárral, kannával meg dupla nagykanállal - nem tudjuk, hol - a Sír a madár kezdetû dalt próbálják. Ám kiderül, hogy Miklós bá’ nem ismeri a szöveget... Aztán ez is tisztázódik, Miklós bát elveszítjük szem elõl, végre összeáll a dolog. Jó a dal, a fiúk tudnak énekelni. Belemondják a kamerába a nevüket, mint egy Ki mit tud?-on, s ekkor a gitáros óriásira nõtt pupilláján - aki Jancsót lesajnálta - megjelenik az "Aszód, fiúnevelõ intézet" felirat. BANG! A tudatunk peremén felötlik valami drót vagy rács, a rabság közhelyes filmjelei, hogy töredékmásodpercek alatt felrobbanjon: újabb BANG! Súlytalanság állapotában lebegõ ûrhajósokat látunk, a földtõl elszakad egy ûrrakéta...

Kisebb akna, de hatásos, amikor a rab fiúk immár teljesen felfûtve, elküldik a nagyvilágba a Gyere, rózsám, ülj az ölembe... címû igazán vérpezsdítõ nótát, ami valahogyan az egyiptomi Nofretete finom fülcimpáján landol.

A háborús epizódban aztán már minden kép és dal egymást robbantja fel. Nyers naturalizmus és képeslapromantika, csontra soványodott hullák és édesbús frontdalok, harctéri gagek - mint egy buta bogár, a kapálózó lövészárokba szorult minitank -, sok- sok különféleképpen manipulált fantasztikus archív, fõként elsõ világháborús felvételek, s néhány kimaradt, fel nem használt snitt Grunwalskynak a háború utálatát képbe szedõ Utriusából.

Furcsa, meghökkentõ ez a montázstechnika. Mintha az önállósult tévédoboz - merthogy nyilvánvalóan televízióra képzelték el alkotói a Sír a madár címû opust - idõnként magától sávot váltana. Jancsóék filmjét a meghökkentés esztétikája uralja. A modern televíziózás krédója is éppen ez: a televízió folytonosan provokál. De mivel jószerével már csak önnön magáról beszél, az egész többnyire arra jó, hogy elzsibbadjunk a mûsorokon. A Sír a madár dal-, hang- és képfûzései ellenben, miközben végtelenül szabadok, nagyon is céltudatosak. A sok montázsbomba egyetlen kínos kérdést lök elénk: mivégre a sok hasznos találmány - az archívok rengeteg okos meg nevetséges szerkezetet mutatnak meg -, amikor ennyi hullát és ennyi nyomorultat tán még egyik század sem produkált?

Ami az elszabadult montázst illeti, Jancsót talán nehezebben ismerjük fel ebben a filmben, õ ilyen töredékes mozgóképet még nem igen csinált. Az egyik legnagyobb jancsói találmány persze éppen az, ami a Sír a madárban is nagyszerûen sikerül: dallal és képpel megidézni korokat, a történelem irányát, ördögi köreit.

Grunwalskyra viszont rögtön ráismerünk. A televízió sugalmazta törmelékesztétika és a videotechnika nyújtotta manipulativ lehetõségek az õ kísérletezõ ösztöneit jó ideje lázban tarják. Grunwalskyt évtizedek óta foglalkoztatja az archív képekben rejlõ erõ és titok. Talán kevesen tudják, hogy õ dolgozta fel elõször, még fiatal filmesként a híres Klösz Györgyfotókat, a világvárossá váló Budapest elsõ megörökítõjének hagyatékát. S õ készítette az egyik elsõ archív képekbõl álló filmetûdöt, a Vörös Májust, tudomásom szerint éppen Jancsó közremûködésével.

A Sír a madár is az archívokban kutakodik, ám ezen kívül még egy egész mûfajt is megidéz, felhasznál, kiforgat ebben az ötven percben: a múlt század hetvenes éveiben születõ, talán az elsõ világháború idején a legnépszerûbb képeslapot, amelyet virágkorában épp oly formai mohóság és sokféleség jellemez, mint az ezredvégi televíziót. A Sír a madár sokféle képe, képkivágata, színezett meg cikornyás keretbe tett álló- és mozgóképei korabeli népszerû képeslapfajtákat idéznek. Beállított vagy spontán, rajzolt vagy mûtermi, színezett vagy domborított meg "zenés" képeslapokat. (Grunwalskyék darabjának mûfaji megjelölése is ez: zenés képeslapok.) Ahol a címzett a kép felsõ felében kalapos civileket láthatott, akiknek hamarosan meg kell tölteniük majd a lövészárkokat, alul meg a Kossuth-nóta elsõ világháborús változatának kottája nyomán dúdolhatta: "Mindnyájunknak el kell menni..." A pirospozsgás, festett szájú tisztek körmosolya alatt pedig '14-ben efféle szövegeket olvashatott: "reggelire két muszka..., vacsorára szerbhús rizzsel..." S ha érzékenyebb lélek volt, ezredvégi sorstársaihoz hasonlóan háboroghatott a Benetton reklámjaira hajazó provokatív lapon, melyen húszezer orosz hadifogoly fotója alatt a következõ szöveg olvasható: "Lysoform: a jelenkor legtökéletesebb fertõtlenítõszere."

A Sír a madár nemcsak megidézi ezeket a képeslapfazonokat, hanem maga is elõállít néhány nehezen felejthetõ új példányt, többnyire valamilyen videotrükk segítségével. S ezek a képek - az óceánszakállas költõé, vagy az ûrhajósé, akinek arca mögött felsejlik egy kisgyerekarc megbarnult régi-régi képe - valamiképp ugyanúgy az olcsó populáris kultúra és a mûvészet érdekes esztétikai határterületén hatnak, mint ama cikornyás régiek.

Mire való és mit ér ma a dal meg a kép? Ez a kérdés is ott van Jancsó és Grunwalsky filmjében. Dal és képek fogják össze az emberiség ismétlõdõ borzalmakból álló történetét. Jancsó minden filmjébõl ezt olvashattuk ki. A dal mindig elsiratta az áldozatokat, elcsitította a lelket, a kép pedig elmesélte a történeteket az utódoknak. A dalból azonban mára fárasztó zörej, a képbõl pedig értelmetlen attrakció, hír, klip vagy reklám lett. Az eltakaríthatatlan mennyiségû zene- és képhordalék lefojtja az ítélõképesség és a személyes mozdulat minden reflexét. A Sír a madár pedig ilyesmit akar a nézõtõl: robbantgatni eltompult érzékeit, megrázni, hogy mozduljon, emlékezzen az évezrednek erre a - szó szidalmazó értelmében is - utolsó századára. S persze megmutatni, hogy a kinematográfiában van még gyúanyag.

Sír a madár - magyar, 1998. Grunwalsky Ferenc és Jancsó Miklós filmje. Készült a Minden, ami zene címû sorozat felhasználásával. Gyártó: MTV Zenei Fõszerkesztõség. 43 perc.