A kaotikus századvég filmje a mesében, mítoszban, mágiában keresi a széthullott világ újraépítésének titkát.

„Mi, akik ma élünk ezen a földön, mindent megtettünk annak érdekében, hogy halálos veszélybe kerüljünk, és csak a csoda menthet meg bennünket. A probléma az, hogy mindenben hiszünk, csak a csodákban nem. És a megoldás, a saját magunk építette csapdából való menekülés útja a múltunk, a kultúránk, ha még képesek vagyunk értelmezni" – vallja Enyedi Ildikó, s ez a kétségbeesett fohász egyúttal a mai magyar (misztikus) film ars poétikájának is tekinthetõ.

A kilencvenes évek fordulóján a hazai filmmûvészet más gyökereket keres magának. Nem elégszik meg a patologikus rendszer maszkja mögül kikacsintó paródiával és parabolával szüksége van a mágiára és misztikumra is ahhoz, hogy megtalálja és megmagyarázza helyét az átalakuló világban. A társadalmi és kulturális elveszettség arra készteti az új filmes generáció tagjait, hogy elvessék a sémákat, az „alapra" új „felépítményt" építsenek, más korokhoz és eszközökhöz forduljanak segítségért. Ennek köszönhetõ, hogy felértékelõdik a romantika, fõként a német romantikusok hagyománya: Szász János Büchner Woyzeck-jét, Enyedi Carl Maria von Weber operájának, A bûvös vadásznak a motívumait, Szirtes pedig Lenz (romantikus) élettörténetét ülteti át a századvég Magyarországába. Elhalványul a realizmus és naturalizmus csábítása. Az érthetetlen világ irracionális megoldásért kiált.

Érvényes választ nem, csak gondolattöredékeket fogalmazhatunk meg magyarázatként. A „hirtelen" váltásnak megvannak a maga mozgatórugói a hazai és a külföldi filmmûvészetben egyaránt. Az apokaliptikus tájak, önsorsrontó hõsök mestere, Tarkovszkij ott hagyta ujjnyomát a hetvenes-nyolcvanas évek legtöbb filmes világértelmezési kísérletén, és szelleme mindmáig bolyong a hazai vásznakon. Jelenléte szinte képrõl képre kimutatható a magyar misztikus filmekben. A többletjelentés-hordozó és egyúttal mentális rétegeket elkülönítõ fényszûrõ-effektusok (az Áldozathozatal három színdimenziója, összevetve például Klöpfler A lakatlan emberének megoldásaival), a csodagyermekek reménybeteljesítõ és életszimbólum-jellege (Sztalker, Nosztalgia, Áldozathozatal – A bûvös vadász, Az én XX. századom, Halálutak és angyalok) és sok-sok más, alapvetõ strukturális elem összefüggést teremtenek az orosz és magyar miszticizmus között. Nem kevésbé erõs Bódy hatása – a jelenkori magyar filmmûvészet legmarkánsabbjai mintha mindannyian Bódy köpönyegébõl bújtak volna elõ. Technikai virtuozitása, összetéveszthetetlenül nyomasztó aurája, síkváltásainak szándékos elnagyoltsága, s nem utolsósorban gondolati szintézis-keresése állandó kihívás elé állítják a mai kezdõket és újrakezdõket. A képszerûség felértékelõdése – a képbeli kép ciklikus megsokszorozása –, a túlhajszolt filozofikusság és az ennek groteszk ellenpárjaként alkalmazott mesterséges amatõrizmus megtermékenyítette és egyúttal meg is osztotta a filmeseket. És még valami, amit nem kis mértékben Bódynak köszönhetnek a mai filmesek: az álomstruktúra elemi erejét, a képzelet gátlástalan felszabadítását. Enyedi, Kamondi, a Pronuma bolyokat és a Lenzet rendezõ Szirtes is ilyen látomásos álomvilágban élnek és alkotnak. Valamennyien idézhetnék Bódyt : „Voltak … a képzeletnek olyan nyugtalanítóan titokzatos képei, amelyek a semmibõl pattantak elõ és tértek újra meg újra vissza… Évekig tartott, amíg rájöttem, hogy nem a távolban kell keresnem, hanem „magamban", s hogy csak akkor érvényes igazán, ha nincs… Maga az írás is képek nyugtalanító látogatásából született. Aztán úgy éreztem, hogy ezeket a képeket közvetlenebbül fejezhetem ki, ha filmet készítek … A film egyrészrõl a kifejezés legközvetlenebb, legbelsõbb lehetõségét teremti meg, másrészrõl a legkülönbözõbb társadalmi közegprizmák sorozatos törésein át realizálódik, ahol végül is a valóság fényképe …"

A századvégeken, ezredfordulókon megszaporodnak az önjelölt próféták, mennybe menõ Anti-Krisztusok – úgy a valóságban, mint az irodalmi képzeletben. A tömeghisztériával, csodás és ördögi jelenségekkel, világvége-várással és megújhodási vággyal terhelt elsõ keresztény ezredvég errõl szólt, ez testesült meg Gerbert d’Aurillac, a magyaroknak Szent Koronát küldõ II. Szilveszter pápa legendásan skizofrén személyiségében is. Enyedi, Kamondi filmjeiben -- és az ezredvégi Magyországon -- hasonló figurákkal találkozunk : Schrevek József félresikerült mindenható (Halálutak és angyalok), az ördögi Kaspar (A bûvös vadász) közöttünk kísértenek. A magyar misztikus filmeke alámerülve a civilizáció és az emberi kultúra végpontjára érkezünk. A Halálutak és angyalok holdbéli, sivár, valószerûtlen tája az apokalipszis utáni állapot lehetséges színtere, ahol bukott angyalok és kóbor túlélõk róják körkörös útjukat. Az én XX. századom tudással terhes csodavárása az új század kezdetén az újrateremtés koronként visszatérõ lázát idézi fel, játékosan válogatva a lehetõségek kimeríthetetlen tárházából. A bûvös vadász századvégi története szoros, nemcsak eszmei, de fizikai kölcsönhatást is teremt a felidézett idõ- és térsíkok mindegyikével, történelmét determinizmus és körkörösség jellemzi.

A romanticizmus csak egyik eleme az ezredvégi magyar filmnek – belõle újabb hajszálgyökerek ágaznak szerteszét. Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy Tarkovszkij a megfilmesítetlen Hoffmanniájában hitet tesz a romantika örök modernitása mellett (Filmvilág, 1991/7-9.), hogy Szirtes nyolcvanas évek közepén készült Lenzének Caspar David Friedrich-i ihletettségû tájain mozgó skizofrén romantikus költõ-atomtudós történetében Herzog Kaspar Hauserével egy tõrõl fakadó létproblémákba ütközünk, hogy – Forgách András megfogalmazásával (Filmvilág, 1996/2.) – a filmnyelv és életforma összekapcsolásának lehetünk tanúi az újromantikában (amely magyarázat egyébként korlátozott érvényû, hiszen például Kamondira nem alkalmazható).

Viszont Bódyra, Enyedire, Kamondira egyaránt találó a misztikát a magyar költészetben rehabilitáló Weöres megállapítása: „A szavak között és mögött feltételezett titkos relációk hálójára (zenére, matematikára, transzcendenciára) épülõ líra éppúgy, mint a természetes nyelv helyett az egyetemes emberi kultúra „nyelvét" (mitológiát, mûvészettörténetet, mindennapi élet szokásait, tárgyait) használó költészet, bár olykor nagy erõvel fejezi ki a fennálló világ közösségnélküliségét („aurától" fosztottságát), romantikus módon mégis egy korábbi, egységes állásponthoz kanyarodik vissza a maga univerzális, nyelvteremtõ kísérleteivel. Örökösen a másban való föloldásáért, a megszûnéséért, az egységbe fonódásért küzd, a mûvészet kivételes praxisát a vallás szellemében interpretálva." A mesterséges egység-teremtés, a mikro- és makrokozmosz összekapcsolása, a természetfölötti keresése valamennyi misztikus magyar filmet jellemzi. A kutya éji dala csakúgy, mint a Lenz, Az én XX. századom, vagy a A bûvös vadász nem mulasztja el a csillagos ég földöntúli horizontjából megvilágítani a földön zajló eseményeket.

A töredezett, elemeire bomlott jelen(léte)t csak egy azon kívül- és felülálló, idegen és az emberi értelem számára érthetetlen hatalom képes összeragasztani. A rendezõ akaratlanul is azonosul ezzel a természetfölötti hatalommal, szándéka ellenére "megistenül". Az én XX. századom egy félresikerült teremtés története. Enyedi szubjektív civilizáció-mítosza, egy XX. század végi alkotó vallomása saját koráról, a vágyakkal és lehetõségekkel teli XIX. század végének látszólagos távolába helyezve. „Csodálatos a világ, melyet Isten alkotott, és csodálatos az ember, aki most megtanulta formálni" – mondja Edison a távíró üzembe helyezésekor. A technikai civilizáció (a mesterséges fény és a kommunikáció) a világ újbóli teremtésének lehetõségét hirdeti az Isten által elhagyott világban. A Sorbonne elõadótermében a professzor és a diák között hidat verõ elektromos ív Michalengelo teremtés-jelenetét idézi. A rendezõ, a mozi homályában ülõ nézõ, sõt, maga a feltaláló is tudja, hogy az ördögi attribútum (Isten alkotóképességének és mindenhatóságának elbitorlása) ördögi teremtményeket indukál, s a civilizáció látványos és katasztrofális bukását okozza. A rendezõ és a nézõ – ahogy maga Edison is – a világháborúk, a holocaust, a diktatórikus rezsimek „áldásainak" tudatában keserû mosollyal nézi a XIX. század végi reményeket.

X (csillag)

A XX. századdal az európai kultúra is fordulóponthoz érkezik. Új messiásra van szüksége, aki új válaszokat adva az ígéretek új földjére vezeti választott népét. Csodás ikrek jönnek világra egy szegényes szobában, kiknek minden lépését csillagok vigyázzák, Krisztus-hordozó szamarak irányítják. A varázslatosan megvilágított útszéli feszület alatt árulják a gyufát kislányként, életük is (különösen Lilié) keresztek és gyertyák tövében zajlik. A káosz századában azonban lehetetlen az egyszeri és egyetemleges megváltás: az individuum önnön sorsának kontár kovácsa. Az egyén megkettõzõdik (Lili és Dóra), megháromszorozódik (Z.-vel), megsokszorozódik (a tükör-labirintusban), mégsem lel önmagára.

Az isteniesülés sokszor nem a megváltás, hanem az apokalipszis nézõpontjából válik nyilvánvalóvá. Erre példa a Halálutak és angyalok, mely a végítélet utáni újrakezdés csõdjének megjelenítése. Az álmok és látomások idõtlen világában játszódik, ezért minden irányba, és semerre se vezet – kristályszerkezete van, ahogy Kamondi mondja. Az apokalipszis az életet halálúttá változtatja. A filmben minden út – halálút. Minden kép – álom. Minden szó – kinyilatkoztatás.

Ebben a világban minden Istennel áll kölcsönhatásban, akár annak fájdalmas távollétén keresztül. A végítélet után egy perccel, amikor az emberek, az állatok, s a tárgyak is mintha egy Dali-képbõl kilépve izzanának tisztítótüzükben, az élet és halál urához fohászkodik a mindenség. Sóvárogva keresik mindnyájan az Egyet. A Halálutak és angyalok címszereplõnõje az egyedül valóságos álomvilágban lel rá alteregóinak (a mindenható Schreveknek és a mindentudó vak kisfiúnak) belsõ mására. Enyedi a nõi princípiumot teszi szintetizáló erõvé. Az én XX. századom „feminista" újrafogalmazása mindannyiunk XX. századának. Világ- és üdvtörténet nõi szemmel. A bûvös vadász rendezõ és békéltetõ elve a kettõs jellemzõvel bíró négyes szereposztású Mária-princípium. Enyedi a korai kereszténység Mária-kultuszát komolyan véve az életfenntartó nõiséget is rehabilitálja : Mária, a férfias Isten-absztrakciókkal ellentétben közvetlen részese és megmentõje tud lenni életünknek a középkorban éppúgy, mint a XX. század végén; nem csupán szentképeken látható, de ott van a meztelenül tükör elé álló nõben és az ördög golyóját apjától ellopó kislányban, szent és profán, esendõ és megbocsátó egyszerre.

A megnyugvás, a remény, az újrakezdés lehetõsége a gyermek-figurában rejlik. A gyermek minden hiedelem-rendszerben a szakrális és profán tér és idõ határán helyezkedik el. Az ikerlányok (Az én XX. századom), de még inkább Max lánya (A bûvös vadász), illetõleg a fénykép-kislány és a vak kisfiú (Halálutak és angyalok) koravén, bûvös-bûnös gyerekek, a felnõtteknél mindent jobban értõk és megértõk. A gyerek még közvetlen tudással bír a titokról és a csodáról: tisztánlátását még nem homályosítják el a belésulykolt kényszerképzetek és elõítéletek. Köztük is a Halálutak vak fiúja a legkövetkezetesebben megformált alak, hiszen nem a külvilág képei, hanem álmai festenek számára teljes képet a valóságról.

Nem utolsósorban az isteni gyermekeknek köszönhetõ, hogy az Isten- és önismeret összekapcsolódik a misztikumban. A szerepjátszás válik a reflexió táptalajává, hiszen a szerepek állandóan váltakoznak, a szereplõk folyton új ruhába öltöznek, s ezáltal megfoghatatlanok lesznek: saját teremtõjük sem érti már õket. A transzcendens a földre száll, és végzetszerûen alakítja a leghétköznapibb történéseket. A kutya éji dalában még csak Isten elfuserált földi helytartója, a „bal lator" álpap-Bódy lép akcióba, a késõbbi filmekben már omnipotens figurák (Schrevek, Mária) járják körkörös táncukat. Tegyük hozzá: ezért nem tud egyikük sem lelépni a vászonról, hiteles megoldást adni a mûvészi meghasonlásra; szerzõ nélküli szereplõk maradnak csupán.

Bódy és Szirtes hagyományaitól eltérõen – Kamondi mûvének kivételével – a kilencvenes évek misztikus filmjei nem vergõdnek az önmarcangoló önismeret szorításában. A történelembõl kilépõ történetek érdeklõdése önmagukra irányul, rabul ejti õket "az örök visszatérés" gondolata. A Halálutak és angyalok csigavonalszerûen vezeti vissza nézõjét a kezdõ képsorokhoz. Az én XX. századomban a történelem visszafelé fordul a két századvégen át a keresztény idõszámítás és teremtés kezdetéig, ahogy a film befejezõ kockái is visszapergetik a lányok életét, születésükig. A legutolsó beállításban összeolvad a tenger és az ég horizontja: utunk végén az örök kezdethez érkezünk. Az ezredvég látomása A bûvös vadász esetében is szükségszerûen a civilizáció origójához vezeti vissza Enyedit. Az emberi történelem organikus egész, amely mindig ismétli önmagát. Szüntelen küzdelme isteninek és emberinek (az ördög maga is esendõ), szentnek és profánnak. Ciklikusan visszatérõ, saját résein át- és áttüremkedõ, megmagyarázhatatlanul összegabalyodó valóság és valótlanság-gombolyag. A tölgy ugyanaz a tölgy Bonifáciusz és a frízek történetében, a századvégi Budapesten, a középkori erdõben. A nyúl ugyanaz a nyúl a tölgyfa odvában, a réten menekülve, Szûz Mária lábánál a szentképen megmerevedve, a kislány kezében plüssállatként. Az ördög mindig ördög, akkor is, amikor hidat épít lélekért cserébe, és akkor is amikor, már a mi kortársunkként, varázsgolyókat ad „barátjának". Szûz Mária a lelõtt túsz, a feleség és a kislány egy személyben. A középkori szerzetes misztikus kapcsolatban áll a XX. századi kislánnyal, akit a a múltból instruál. A történetnek sosincs vége, mindig (ugyanott) folytatódik. A sakkmester ugyan megmenekül a merénylettõl, a mesterlövész felesége is az ördög által irányított golyótól, de mindannyian védtelenül állnak a leselkedõ halál elõtt. Mesés mivoltukban is végtelenül sebezhetõk, hiszen a légópince bármikor beomolhat, s mesélõ híján az õ létük is semmivé enyészik. A rendezõ szerint: „a mese valószínûleg semmit sem használ. Nem véletlen, hogy megtörténik a csoda, és utána ugyanott vagyunk, a föld alatt. Nincs feloldás. … Ugyanaz alá a kõtömb alá kerül be a végén az ember, ahol az elején is volt. Csak eljátszadozik vele, hogy milyen jó lenne kiszabadulni."

X (csillag)

Bódy filmjei, A lakatlan ember, Az én XX. századom, A bûvös vadász és a Halálutak és angyalok egytõl-egyig a töredék kultuszának betetõzései – olykor, mint A bûvös vadászban, a túlzott precizitásig. A teljességet a töredezettségen keresztül elérni kívánó formamûvészet romantikus örökség. A transzcendensbe vágyakozó mûvészet a hagyományos idõ- és térszerkezettel nem tud, s nem is akar mit kezdeni. A filmeket, amelyek a természetfölötti igézetében fogantak, csillapíthatatlan nyugtalanság ûzi. Magyarázatok helyett jelképek és allegóriák tucatjaival bombáznak, történet-mesélés helyett fragmentumok halmozására törekszenek. Rabul ejtik teremtõjüket, s újabb változatukat készíttetik el vele. Kamondi és Enyedi e világ önkéntes foglya – errõl vallanak készülõben lévõ filmjeik is.

A romantikával kötött paktum akaratlan megszegésének tekinthetõ az irónia fájdalmas hiánya, vagy félresiklása. Már Bódy is képtelen volt visszaadni a Weöres-féle szöveg játékos iróniáját az örökörvényûvé, kortalanná tett Psyché-történetben. A bõséggel áradó képek elnyomták a narrációt. A bûvös vadász perfekcionizmusa sem kínál lehetõséget a hõs(ök)nek és a szerzõnek az irónia szabadságára. E mércével leginkább Az én XX. századom mérhetõ, melyben sorsunkból és a hozzá tartozó életidõbõl játékosan ki-be járhatunk, ahogy nekünk, avagy a csillagoknak tetszik.

A romantikától kölcsönzött vagy újrafelfedezett, az ezredvég kultúrpesszimizmusához igazított formaelemek egy szempontból mindenképpen közösek: az egész embertörténet értelmezésére hivatottak, és ezen keresztül nemcsak felhasználóik, a rendezõk, mûvészsorsának betájolását, de a világ képi újjáteremtését is megkisérlik. Errõl szól a köznapi egyént az érzékfölötti világgal összekapcsoló misztikus film legújabbkori magyar fejezete. A születõben lévõ új korszak fájdalmas önismerethiánya újra és újra szembesülésre kényszeríti a filmeseket saját anyagukkal, s a szép új világgal. Az önnön zûrzavarában fulladozó világ önmeghatározásra készteti egy kis nemzeti filmgyár munkásait, akik két civilizációs periódus határmezsgyéjén forgatják a másvilág elõérzetének ködétõl homályos, az individuum halhatatlan részének átmentésén küszködõ csodaszerû filmjeiket.