A magyar drogfonton a helyzet korántsem változatlan: a törvény vasszigorral készül lecsapni a drogosokra. Mit tehet a film a drogcsatában? A kerekasztal-beszélgetés résztvevõi: Frech Ágnes, a Fõvárosi Bíróság bírája, Nyizsnyánszki Anna, szociálpolitikus,a Drogmegelõzési Módszertani Központ munkatársa, Kecskeméti József, a Világgazdaság szerkesztõje.

- A Trainspotting enyhén szólva ironikus életfilozófiával indul: felsorolja mi mindenért éri meg lemondani a drogról. A nagy hûtõszekrény, a három gyerek, a biztos munkahely, az adóazonosító szám. Válaszd ezt, éld a tárgyakba, jellegtelenségbe, érdektelenségbe beszorított életet, ahelyett hogy megteremtenéd a saját szabadságodat – ha másként nem megy, és úgy látszik, ebben a világban másként nem megy, heroinnal vagy azzal a droggal, amelyik a kezed ügyébe esik. Magyarországra is illik a filmbeli helyzetleírás?

Frech Ágnes: – Én eléggé rossz metszetét ismerem a kábítószerezõk rétegének, hiszen aki a bíróság elé kerül, már bûnözõként van stigmatizálva, és nemigen vall az életérõl. Mégsem tapasztalom, hogy a drogozás lázadás lenne. Inkább totális ürességet látok, amelyet a hétvégi háromnapos folyamatos ébrenlét és feldobottság tör csak meg. És amivel aztán a következõ heti ûrt át lehet vészelni, egészen az újabb hétvégéig.

Nyizsnyánszki Anna: – Nálunk az ambulancián a betegek nagy része heroinfüggõ. Ez a csoport is külön kategória, hiszen õk betegek, akik gyógyulni akarnak. De egyetemistaként, a magánéletben azt tapasztaltam, hogy kíváncsiság, illetve ideológia is van amögött, ha valaki drogot fogyaszt. Hiszen a drog egészen más világot kínál, a szellem kitárulkozását adja, s ez vonzó lehet a nem rendszeres drogfogyasztók számára.

Frech: – Én ezt inkább a nyolcvanas években tapasztaltam. Az akkoriban hozzám kerülõ –többnyire alulképzett gyerekek – elmondták, hogy egyszerûen valami másra vágytak. Amikor aztán bevették ezeket a pszichotrop anyagokat, úgy érezték, kitágult a világ számukra, nagyon okosnak érezték magukat, hosszú éjszakákat-nappalokat beszélgettek át, novellákat írtak, és vég nélkül voltak képesek a másikra figyelni.

– Szóval nem a Szelíd motorosok vagy a Zabriskie Point társadalomfilozófiája, hanem a saját individuális korlátainktól való megszabadulás áll a háttérben?

Kecskeméti József: – Bármennyire is ûrt tölt be a hétvégi drogozás, mégiscsak visszacsatolás az õsi állapotokhoz. Az emberi létet végigkíséri a drog, már a történelem elõtti idõktõl fogva, csak akkor a gázoktól, gõzöktõl, füstölõktõl egy kiszemelt személy „tépett be", a sámán, hogy kifürkéssze az istenek és szellemek szándékát, míg a törzs a zenét és a táncot szolgáltatta az aktushoz. Ezek a szerepek ma is megvannak, csak némileg megfordult a dolog: a „törzsben" ki-ki sámán lehet a saját jogán, és most a törzs „papja" az – a dj –, aki a pulpituson keveri nekik a zenét az elbóduláshoz.

– Mitõl lett a drogfogyasztás egyáltalán bûnös és büntetendõ cselekedet?

Frech: – A kereskedelem miatt. Igaz, hogy ennek viszont az a gyökere, hogy az európai kultúra és Észak-Amerika káros jelenségnek tartotta a drogfogyasztást – hiszen valóban pusztítja az embert, az elmét, az agysejteket, kivisz a társas létbõl, a munkából, a rendbõl –, és úgy vélte, azzal tudja visszaszorítani, ha az országhatároktól távol tartja a drogkereskedelmet. Kulturált és keretek között tartott alkohol- és drogfogyasztás persze mindig volt, mindig lesz, de ez gyakorlatilag sohasem jelenik meg, nem zavar senkit. Csakhogy az alkohollal ellentétben nálunk a drogfogyasztás nem épült be a kultúrába. És egy idegen jelenséggel szemben a társadalom mindig agresszióval reagál. Ilyen agresszió a büntetõjog is.

– Kosztolányi, Ady, Csáth Géza élt vele, írt róla, és ez ismert volt a nyilvánosságban is, még ha csak az irodalom szintjén is.

Nyizsnyánszki: – Igen, de ez a magaskultúra; Keleten viszont a klasszikus kábítószerek fogyasztása a mindennapok kultúrájának része, elfogadottabb. A tiltás pedig a 20. század terméke. A mértéktelen keménydrog fogyasztás valóban egy-két év alatt látványosan tönkreteszi a szervezetet. Egyébként ma már a szintetikus szerek túlsúlya jellemzõ, amelyek szintén csak a múlt század végén jelentek meg, és jutottak el ma az extasyig vagy a speedig – a holland Extrémek címû film épp errõl a szintetikus dj-világról szól, a technokultúráról, arról, hogy a drogok is kicserélõdtek.

Kecskeméti: – A filmekben is jelen van a drog magaskultúra-vonulata, a Ken Russel-filmekben már elõjön a hetvenes években, a Lisztománia vízióiban, a Gótikában. Vagy ott van a Mindhalálig zene, a drog mint a mûvészember választása. Továbbá a víziókra épülõ filmek, mindenekelõtt a 2001. Ûrodüsszeia, a nagy klasszikus, ahol az LSD mûködik, aztán a Mechanikus narancs, a Meztelen ebéd.

–Mii az oka, hogy az alkohol nem tiltott, a drog viszont az?

Frech: – Azt hiszem, hogy erre Márki Zoltánt, a jelenlegi törvényjavaslat elõkészítõjét kell idéznem, aki azt mondja, hogy ez értékválasztás kérdése. És ez a társadalom azt választja – anélkül, hogy a feltételeket megteremtené, teszem hozzá én –, hogy a köz egészsége érték, így ami a köz egészségét rombolja, azt nagyon szigorúan kell tiltani, annak reményében, hogy az ember nem fertõzõdnek meg tömegesen. Ebben az álláspontban sok minden benne van, mindenekelõtt az államnak az a gõgje, hogy megint azt hiszi, mindenfajta élethelyzetet képes törvényekkel irányítani, mi több, ehhez joga is van.

Nyizsnyánszki: – Amihez viszont teljesen figyelmen kívül kell hagynia a szakmai szempontokat. És ez is történt, a drogtörvény elõkészítése során gyakorlatilag teljesen mellõzték a szakmai köröket, mindazokat, akik valóban betegekkel foglalkoznak.

Kecskeméti: –Amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a drogfogyasztás mint deviáns magatartási forma értékválságot tükröz. Így minden olyan intézkedés, amely a társadalmi jólétet és biztonságot növeli, visszaveti a fogyasztást, az ezzel ellentétes hatású intézkedések pedig a fogyasztók számát növelik meg.

–Ha egy állam tilt vagy korlátoz, létre kellene hogy hozzon egy fejlett hálózatot is, ahova a kitiltottjait beviheti gyógyítani, hogy visszataláljanak azokhoz a normákhoz, amelyeket õ kívánatosnak tart. Enélkül a tiltás merõ erõszak, és az állítólag megvédeni kívánt egyént sújtja. Az új drogtörvény-tervezet, és a dohányzásról szóló törvény tervezete is arról szól – sõt, az abortusztörvény készülõ módosításával kapcsolatban is vannak ilyen félelmeim –, hogy a köz érdekei abszolút elsõdlegesek mindenféle szabadságjoggal és egyéni önrendelkezési joggal szemben.

Frech: –Kell hogy legyen köztes megoldás. El lehet ítélni, mint társadalmilag káros jelenséget, amely jó lenne, ha nem terjedne, de ehhez nem kell a büntetõjog rendszerét és szankcióit igénybe venni.

Nyizsnyánszki: – Ehelyett a megelõzést, azaz felvilágosítást, a terápiát, vagyis a betegek kezelését, és a rehabilitációt kellene erõsíteni. Ezek az intézmények természetesen ma is léteznek, viszont ezzel a törvényjavaslattal most végképp felbillen az egyensúly: a büntetõjog a kínálatot szankcionálja, miközben a keresletcsökkentõ eszközökre egyre kevésbé figyelnek.

Kecskeméti: –A jelenlegi törvénytervezet azt jelenti, hogy Európában egyedül Görögország drogszabályozása lesz szigorúbb, mint a miénk, bár a görög büntetési tételek alacsonyabbak. A jelenlegi magyar törvénytervezet egyébként azt az abszurditást is tartalmazza, hogy ha elmegyek a drogambulanciára, zsebemben a napi adagommal, hogy mégiscsak biztonságban érezzem magam, kapok három évet, mert közhasznú szervezet területén tartottam magamnál kábítószert.

Frech: – A tervezet is épít persze az elterelésre, vagyis a büntetés kiválthatóságára a gyógykezelés önkéntes vállalásával –, de ehhez olyan szigorú feltételeket szab, hogy erre mégsem lesz majd lehetõség a gyakorlatban. Két alkalmazhatatlan fogalom van jelenleg a tervezetben: a függõ fogyasztó és a csekély mennyiség. Ha elterelni akarunk, nem szabad mennyiségi fogalmakat használni. Ha ugyanis a beteg fogyasztót vagy megszerzõt ki akarjuk engedni a büntetõeljárásból, fogalmilag értelmetlen berakni a csekély mennyiséget, hiszen egy függõ sohasem csekély mennyiséget fogyaszt. Miután a csekély mennyiséget a jelenleg hatályos szabályozásban szereplõ mennyiség töredékére vitték le, ez gyakorlatilag értelmetlenné teszi az elterelés intézményét. És a legszomorúbb az, hogy ezt a Népjóléti Minisztérium kezdeményezte.

Kecskeméti: –Ez nem egyszerûen mulasztás. A tervezett szabályozás nagyon is beleillik az új kormány rendcsinálási céljaiba és eszményébe.

Frech: – A világban sem egyértelmû a drogozás értékelése. A nyolcvanas években mi még azért harcoltunk, hogy az a bizonyos optimalizációs elv, amelyik az Egyesült Államokban remekül kezelte ezt a jelenséget, nálunk is elismert legyen. Vagyis hogy ne legyen teljes tiltás: be kell ismerni, hogy vannak olyan jelenségek, amelyek fölött az állam nem képes uralkodni, ezek az ember személyes szférájához tartoznak. Olyan köztes megoldást kell találni, amely valamelyes állami ellenõrzést biztosít, és mégis lehetõvé teszi a nem-drogfogyasztók és a drogfogyasztók együttélését. Aztán kiderült, hogy nemcsak a tiltás nem mûködik – ez már a szesztilalom idején is világos volt –, hanem az optimalizációs megoldás sem hozta meg a várt eredményt: nem szûnt meg a drogozás. Aztán egyszer csak azt érzékeltük, hogy szinte átmenet nélkül megszûnt: véget ért a lázadás korszaka, a hippi-korszak, a kivonulások ideje; nem volt többé divat a drog. Jött egy más minta, az egészségkultusz, a jogginggal, a testformálással és a reformkonyhával. Ennek ma már a szélsõséges korszakát élik Amerikában: a drogfogyasztó és a dohányzó ember elfajultnak tekintendõ. Ez a nemzetközi drogellenes szervezetek – így az ENSZ – tevékenységére is rányomja a bélyegét, hiszen Amerika csak olyan programokat támogat, amelyek megfelelnek az õ jelenlegi ízlésének. Ennyiben a magyar törvénytervezet is ennek a szélsõséges amerikai mintának a követése.

Kecskeméti: – Ehhez elég egyetlen adat: az amerikai kormány becslése szerint az USA-ban évente harminc milliárd dollárt költenek kokainra. tehát iszonyatos pénzek mozognak a drogpiacon. Ez látszik is a filmjeiken: a drogozás illetve a drogkereskedelem alaptémája lett Hollywoodnak. Ide jön még egy mondat !

Frech: – Minthogy azonban ez a pénz, ha az államnak közvetlen haszna nincs is belõle, valamilyen módon visszakerül a gazdaságba, így Amerikának legalább annyira érdeke a drogpiacok fenntartása, mint a drogfogyasztás megszüntetése. Egyébként nálunk is sokan mondják, hogy a drog üldözése, különösen ha hozzávesszük a terápiát is, sokkal több pénzt emészt fel így, mint ha minimális mértékben legalizálva lenne, vagyis nem a drogkereskedõnek, hanem az államnak lenne belõle haszna, és ha a dogbetegeket nem mindenáron börtönbe akarjuk zárni, akkor a befolyó pénzt a gyógyításukra lehetne fordítani.

– Mégis nagyobb a félelem a részleges felszabadítástól, mint amekkora a haszna és az elvi jelentõsége lenne a dolognak.

Nyizsnyánszki: – Ennek szerintem elsõsorban az információhiány az oka. A legtöbb társadalomban csak szûk rétegek vannak tisztában a különféle drogok hatásaival és következményeivel. Ez lenne a prevenció dolga. A THC-t, vagyis a marihuánás cigarettát nagyon sokan vizsgálták már, és a kutatások szerint egyrészt nem alakít ki fizikai függést, másrészt a tiszta THC-nak még annyi káros hatása sincs, mint a nikotinnak. A káros hatás ugyanaz, mint a rendes cigaretta esetében, vagyis hogy besodorják dohánnyal, papírba: az égéstermékek károsak. Viszont a pszichés függés itt is erõs lehet.

Frech: – Azt is sokan vizsgálták, hogy aki marihuánával kezdi, szükségképpen eljut-e a heroinig. Csakhogy ezek a vizsgálatok nagyon megbízhatatlanok, mert rossz a módszer. Ilyenkor drogkarriert vizsgálnak visszamenõleg, vagyis aki már haldoklóként bekerül, annál nézik meg, vajon hogyan is kezdte: zacskós ragasztóval vagy fûvel. De aki nem jutott el a heroinig, hanem megmaradt a kulturált és szocializált drogfogyasztásnál, azt nem tudják vizsgálni, vagyis a számuk ellenpéldaként nem jelenik meg a statisztikákban.

– Szerintem minden káros szenvedély megítélésében két erkölcsi szempont jöhet szóba. Az egyik, hogy én ártok-e bárkinek a szenvedélyemmel – például megverem-e a gyerekemet tökrészegen. A másik, hogy mennyiben ártok magamnak: úgy gondolom, mindenkinek joga van eldönteni, mibe hal bele, a drogba, cigarettába vagy a környezetszennyezésbe.

Nyizsnyánszki: – Persze, ez a szabadságod része, hogy mibe szeretnél belehalni, a drognál azonban nemcsak egy egyén érintett. Nagyon sok középiskolás fogyaszt marihuánát. De ha egy 16 éves ember heroint fogyaszt, ami kemény drog, és gyorsan függõvé tesz, az nagyon sok pénzbe kerül, és ettõl kezdve már nem csak õt magát érinti a dolog.

– Ez lényegében a problémának az része, hogy differenciáltan kell kezelni a kábítószereket.

Nyizsnyánszki: – Nem kizárólag. A kemény drog veszélyesebb, mint a dohányzás, és jobban érint másokat, mint az. Nem bízható tehát kizárólag az egyén döntésére, hogy él-e vele vagy sem. A kábítószerfüggõk jó része nem tudja tisztességes módon elõteremteni a pénzt a drogra. Marginalizálódnak, miközben nálunk nincsenek meg azok az intézmények, amelyek ezen a helyzeten segíthetnének. Úgyhogy nálunk még korántsem az a probléma, mint Az utolsó belövésben, ahol két heroinista hiába szeretne leszokni a drogról, a bürokrácia megakadályozza benne. Az már egy fejlettebb állapot, ahol van bürkorácia. Nálunk még ez sincs. Vannak persze különféle felvilágosító programok, de kérdés lehet például az is, hogy a nemzeti alaptanterv vajon miért nem teszi kötelezõvé az iskolákban a drogfelvilágosítást.

Frech: – Gerevich Józsefék nyolc–tíz éve végeznek az általános iskolák felsõ tagozátban és a középiskolákban rendszeres drogmegelõzést-felvilágosítást, amely reális képet igyekszik adni a drogozásról. Ugyanis nagyon károsnak bizonyult a felvilágosításnak az az elriasztó módja, amelyik azt mondta a fiataloknak, hogy ez szörnyûség, ebbe belehalsz, majd mikor kipróbálták, kiderült, hogy egyszerûen csak jól érezték magukat tõle, kedvesek voltak, feldobottak. Így az elrettentés lényegében az ellenkezõ hatást váltotta ki, és nem készített fel például a heroin romboló hatására. És itt lenne óriási lehetõsége a filmnek. Akinek csak a tiltás jár az eszében, talán frivol és felelõtlen filmnek látja a Trainspottingot, pedig nem az. Éppen, mert nem propagandisztikus szándék hajtja, hanem az, hogy reális képet adjon a drogfüggésrõl. Nem hiszen, hogy bármelyik fiatal a heroin rabja szeretne lenni a film láttán.

– Csak akkor mondhatnád a gyerekeknek, hogy jó, kipróbálhatod a füvet, de kerüld a heroint, ha tényleg kipróbálhatná. De nem teheti, mert büntetik. Azt mondani tehát, hogy a marihuána ebben és ebben az esetben nem káros, propagandának számít. Ezért nincs benne a nemzeti alaptantervben. Egyetértetek azzal, hogy amíg másokat nem sértek vele, addig hadd válasszam meg én, szívok-e füvet vagy sem?

Frech: – De igen, számomra a legelfogadhatóbb az optimalizációs elv, hogy tûrjünk a drogból annyit, amennyi tûrhetõ – legyen ez egy adott kábítószerfajta dekriminalizálása, vagy egy adott mennyiség legitimálása. Tehát jogod van úgy jól érezni magad, ahogy akarod, ha ehhez stimulátorra van szükséged, annak a fajtáját is választhasd meg, mindaddig, amíg más, ugyancsak védendõ érdekeket nem sértesz. Ez az emberi szabadság határa.

A törvénynek megengedõnek kell lennie. Mert nem a bíró kerül elõször kapcsolatba a kábítószeressel, hanem a rendõr. És ha a rendõr ilyen törvényeket lát, amelyekben három, nyolc, tizenöt év a büntetési tétel, akkor a 16 éves gimnazistát, akinél egy marihuánás cigarettát talált, be fogja zárni. Az meg bekerül egy olyan csapdába, ahonnan nincs kiút: már a bíró sem tud vele mit kezdeni, kötelezik a szigorú törvények. A jelenlegi törvényjavaslat szerint egy szál marihuánás cigaretta elfogyasztása vagy kínálása egy koncerten két évtõl nyolc évig terjedõ szabadságvesztéssel büntetendõ. Az államnak, így a törvénynek már csak azért is megengedõnek kell lennie az enyhébb kábítószerezéssel szemben, mert a korhoz és életkorhoz kötött szokásról van szó. Biztos vagyok benne, hogy ezek a gyerekek szépen kinõnék ezt a szokást, és a drogfogyasztás divatja is átalakul majd.

Kecskeméti: – Ennek egy felmérés némileg ellentmond. Eszerint ugyanis az anyagozó tizenévesek körében a megkérdezettek 1,9 százalékának a szülõ adta az elsõ adagot, 2,6 százaléka pedig a szülõ tudta nélkül, de otthon jutott a kábítószerhez. Vagyis attól tartok, a szülõi minta révén nemhogy eltûnne, hanem akár szélesedhet is a drogfogyasztók köre.

Frech: – Szórványosan elõfordulhat, de nem hiszek abban, hogy a kábítószert általában a szülõ adja a gyereknek. A lényeg azonban az, hogy elmúlik majd ez az idõ, amikor sikk a kábítószerfogyasztás, és talán hamarabb elmúlna, ha nem minden erõvel és agresszív módon tiltanánk. És ezt a változást biztosan felgyorsíthatják az olyan hiteles és hatásos drogfilmek, mint a Trainspotting vagy Az utolsó belövés. Illetve magyar megfelelõik, ha volnának ilyenek.