Démoni csapda

Démoni csapda (The Gingerbread Man) - amerikai, 1997. Rendezte: Robert Altman. Író: John Grisham regényébõl Al Hayes. Kép: Changwei Gu. Zene: Mark Isham. Szereplõk: Kenneth Branagh (Rick Magruder), Emberth Davidtz (Mallory Doss), Robert Downey jr. (Clyde Pell), Daryl Hannah (Lois Harlan), Tom Berenger (Pete Randle), Robert Duvall (Dixon Doss). Gyártó: Island Pictures Corporation. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 115 perc.

Hol van már a film noir, az amerikai mozi egyik legvonzóbb mûfaja? Fénykorát -- ha ez a kifejezés a sötét filmmel kapcsolatban egyáltalán használható -- a harmincas-negyvenes években élte, a nagy krízis idején. Törvényenkívüli westernhõsök kései utódai népesítették be a filmvásznat, kik nem köpenyt, széleskarimájú kalapot hordtak, nem lovon jártak, s nem derékból kapták elõ a coltot, hanem lezser öltönyöket viseltek, gyûrött trencskót, mélyen homlokba húzott puhakalapot, pisztoly a zsebben, a szájszögletben füstölgõ tömzsi, barna szivart cigaretta váltja fel, de a lényeg ugyanaz: igazságot tenni a kaotikus világban, a törvény peremén, ahol a hatóság, a jog tehetetlen. Raymond Chandler, Dashiel Hammet voltak e komor, fekete nagyvárosi történetek írói. Kevés mûfajból lett igazi mozimitológia, a film noir-ból az lett. Próbálkoztak is, sokan, az újraélesztésével, rosszabb és jobb filmekkel egyaránt -- emlékezetes Wim Wenders Hammet elõtt tisztelgõ retrója, az Egy piszkos ügy --, ám a film noir ugyanúgy meghalt, mint a másik mitikus amerikai filmmûfaj, a western: már csak nosztalgikus, ironikus vagy leleplezõ formában támad fel idõrõl-idõre. Talán akkor múlt ki végleg, amikor kiszínezték A máltai sólyom kópiáját (ez volt az elsõ fekete-fehér klasszikus, amit megpróbáltak színekkel áramvonalasítani), betolták a premierre a már nagyon öreg, járni sem tudó John Hustont, aki a vetítés ötödik percében hadonászni kezdett a tolókocsiban, hogy azonnal vigyék ki, könnyek folytak a szermébõl, s a legenda szerint azt hajtogatta: "Ez nem az én filmem....Ez nem az én filmem...".

Robert Altman, az öreg profi még emlékszik az összes legendára. Kevés olyan hollywoodi mûfaj van, amellyel ne játszogatott volna el. Csinált westernt -- McCabe és Mrs Miller, Buffalo Bill és az indiánok --, fantasztikus mozit -- Kvintett, Brewster McCloud --, háborús sztorit --- Mash --, zenés komédiát -- Nashville --, sõt, még comics-ot is, a Popeye-t. S, persze, fekete filmet, nem is rosszat, Chandler Hosszú búcsúját. E fölsorolásból is látható, úgy kanyarodik vissza e mûfajokhoz, hogy közben némi iróniával nézi a formákat, vagyis nem úgynevezett "mûfaji filmeket" készít, hanem azok hol keserûbb, hol mulatságosabb kritikáját is nyújtja. Az õ mozijában a mítoszteremtõt mindig sakkban tartja a józan, hûvös realista. Altman pontosan tudja: a filmlegendák eredeti formájukban újraéleszthetetlenek. Nyersanyagként bánik hát a történetekkel és formákkal: kiforgatja, vizsgálgatja õket, nagy érzékenységgel és szeretettel. Új mûve, a Démoni csapda film noir, altmani fénytörésben. A hõs jólszituált amerikai sztárügyvéd, aki -- ahogy lenni szokott -- belekeveredik... S innen már, tudjuk, minden borul. Oda a köznapi biztonság, az aranyos gyerekek, a hûséges titkárnõ-szeretõ, a gazdagon berendezett iroda, az egzisztencia, az egész élet. Pontosabban: csak a puszta élet az, ami megmarad. A lavina elindítója -- akárcsak Chandlernél -- titokzatos, gyönyörû nõ, aki vagy rossz, vagy nem, s nyomában furcsa, kétes egzisztenciák törnek be hõsünk életébe, akik vagy rosszak, vagy nem. A végén megtudjuk. Nincs heppiend, vagy ha ez az, akkor nagyon keserû. Hõsünk, mint a fekete filmek férfiai, rálel az igazaságra, de az csöppet sem vidító, s maga sem jár vele valami jól.

Altman vérbeli profi, amin nem az értendõ, hogy tud filmet csinálni -- tud --, hanem, hogy szerény, azaz ismeri a mûfajok korlátait. A mai hollywoodi ifjaknál nem a szakmai tudás hibádzik; a gond az velük, hogy folyton nagyot akarnak dobni. Filmjeik azért semmitmondók, mert szükségtelenül bombasztikusak. Altman a régi iskola neveltje, akárcsak Sidney Lumet: józan, bölcs mértéktartással komponál. Ezért, hogy vannak jobb és gyöngébb munkái, de ócska, viszolyogtató nincs közöttük. A Démoni csapda nem a legsikerültebb opusza. Egy átlagos film noir, 1998-ból. De: hol vannak ma már ilyenek?

Z, A HANGYA

AntZ - amerikai, 1998. Rendezte: Eric Darnell és Tim Johnson. Írta: Todd Alcott, Chris és Paul Weitz. Zene: Harry Gregson-Williams és John Powell. Hangok: Woody Allen (Z), Sharon Stone (Bala hercegnõ), Sylvester Stallone (Weaver), Gene Hackman (Állkapocs), Christopher Walken (Cutter), Dan Aykroyd (Chip). Gyártó: Dreamworks. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 83 perc.

Romantikus fekete komédia, százszázalékos számítógépes animációban. Esetleg Fritz Lang Metropolisza, hangya-verzióban. Ámbár Orwell és Huxley szellemei is kísértenek. Továbbá egy jó (és követhetõ) forgatókönyv, merthogy a hasonló produkciók történetmesélése ugyancsak döcög, s ha nem, akkor túlzottan didaktikus. A mese ezúttal felnõtteknek szól, de a mesét ezúttal a gyerekek is végigélvezik.

Földalatti hangya-kolónia sürög-forog, a testek arctalan fekete masszává állnak össze, az uralkodók immáron csak bábuk a hatalom sakkmesterei kezében. A társadalmi hierarchia felettébb egyszerû: a koszos munkát munkások és harcosok végzik. A palota unalmából menekülõ szépséges Bala hercegnõ, a hatlábú Sharon Stone baba (és Sharon Stone hang) leszáll a mélybe, és egy bohókás estén a Woody Allen utánzattal (és Woody Allen hang), a magányos Z-4195-tel találkozik. Az öntudatos és munkakerülõ, a balfácán és önhibáján kívül háborús hõs lázadóval. Komikus táncra perdülnek, s lõn románc. Éjsötét álomtájakon (majdnem) éjsötét álomképek peregnek...

De valahol létezik egy monolit, a messzi és csak bolondok fantáziálta Inszektópia. A szerelmetes kishangya és élete párja oda igyekeznek, oda menekülnek. A gonosz szorításából azonban nincs menekvés... Vagy mégis? Humor, bátorság és szépség legyõzhetik-e az ármányt?

Minden bizonnyal. Az arctalan fekete massza pedig individuumokká hullik szét...

NINCS ALKU

The Negotiator -- amerikai, 1998. Rendezte: F. Gary Gray. Írta: James DeMonaco és Kevin Fox. Kép: Russell Carpenter. Zene: Graeme Revell. Szereplõk: Samuel L. Jackson (Danny Roman), Kevin Spacey (Chris Sabian). Gyártó: Regency Enterprises / Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 139 perc.

De nincs ám. Ha egyszer Danny Roman, a chicagói rendõrség túszügyi szakértõje túszokat ejt, akkor ott nincs kecmec, azok a túszok olyan hozzáértéssel vannak ejtve, hogy minden szakember megnyalhatja a tíz ujját. Mint például Chris Sabian, akit e különleges esetben közvetítõnek hívnak, mivel Danny Roman csak egy hozzá méltóan tapasztalt öreg rókával hajlandó tárgyalni. A helyzet bonyolult. (Rendõrségi belberkekben mindig az.) Eltart egy darabig míg a nézõ kiigazodik a felálláson, ki a jó- és ki a rosszfiú, és miért kell ennek a derék zsarunak túszt ejtenie ahhoz, hogy valaki meghallgassa a mondókáját. Mert hát errõl van szó. Olyan nagyon szeretné elmondani, ami a bögyében van, hogy szeretne súlyt adni szavainak. Ugyanis gyilkossággal és sikkasztással vádolják, ami persze képtelenség. Hiszen rendezõileg rá van írva arra a talpig becsületes képére, hogy gaz ármány áldozata. Látja ezt nyomban Chris Sabian is, hát nem vak! De azért teszi a kötelességét, közvetít fáradhatatlanul, cikázik mint Clinton Arafat és Netanjahu közt. Az egyik kezével jattol, a másikkal lõ, és hamarosan rájön hogy a szálakat -- akármilyen hihetetlen is -- a háttérbõl mozgatják.

A magyar nézõ számára természetesen nem újszerû, hogy különbözõ rendû-rangú rendõrök adatok elhallgatásával, megsemmisítésével és egyéb hasonló módszerekkel hágnak kollégáik, beosztottjaik, fõnökeik nyakára, egészében véve kifejezetten ismerõs, már-már otthonos ez a végeérhetetlen rendõrbalett, melyben a kívülálló nem ismeri ki magát, s idõvel feladja, hogy átlássa, ki, kivel, miért rivalizál, s úgy érzi, a civilekre itt csupán azért van szükség, hogy legyen közönsége is a rendõrbalettnek. Mindez tehát nem újdonság. Ami szokatlan, az a módszer. A túszejtés. Érdemes odafigyelnünk. Az amerikaiak mindig elõttünk jártak az ilyesmiben. Mi azonban szorosan ott vagyunk a nyomukban, s a távolság egyre csökken.

NÁSZOK ÁSZA

The Wedding Singer - amerikai, 1997. Rendezte: Frank Coraci. Írta: Tim Herlihy. Kép: Tim Suhrstedt. Zene: Michael Dilbeck. Szereplõk: Adam Sandler (Robbie), Drew Barrymore (Julia), Christine Taylor (Holly), Allen Covert (Sammy). Gyártó: New Line Cinema. Forgalmazó: Flamex Film Kft. Feliratos. 96 perc.

Fiú és lány egymásnak teremtettek. Mi már látjuk az elsõ pillanatban, õk még nem tudják. Fiúnak menyasszonya van, aki nem jön el az esküvõre. Lánynak võlegénye, aki húzódozik a házasságtól. Fiú depresszióba esik, lány vigaszára szorul. Félreértések, kalamajkák következnek: egymáséi lesznek-e?

Akad egy még izgalmasabb kérdés is: hányszor veszi be a nézõ ugyanazt a történetet? Hát, úgy tûnik, akárhányszor. Hollywoodban gondoskodnak róla. Vígjáték, pláne efféle "jellemvígjáték" esetében elsõsorban a színészek. Félelmetes tartalékai vannak az Actors Studio tevékenységén alapuló amerikai filmszínészi iskolának. Egyre újabb nemzedékek jelentkeznek az 1950-es évek óta. Nehéz és hálás a feladatuk, a filmek többségét õk viszik a vállukon. Most például a hosszúkás képû, vibráló humorú Adam Sandler (az USA-ban már sztár, nálunk is az lesz) és a duci arcú, megindító Drew Barrymore (az ismert színészdinasztia sarja, az E. T. gyerekszereplõje).

Új meg új színészek mellett eddig még nem, vagy ritkán ábrázolt motívumok (környezet, foglalkozás) is szükségesek a régi, unt témák felfrissítéséhez. E produkció fõhõse például esküvõi énekes. Ez módot ad Sandlernek arra, hogy villogtassa jó hangjánál is pazarabb elõadókészségét (különösen abban a lelkiállapota változását tükrözõ számban, mely szerelmes suttogásból csap át -- rendkívül mulatságos módon -- ordítozó gyûlöletbe). Ráadásul a filmtörténet a Picasso kalandjai mindössze egyetlen dalt elsajátított finn énekesnõje után gyarapodott egy újabb hasonlóval. Sandler transzvesztita zenésztársa állandón ugyanazt a Boy George-számot énekli. Mást nem tud. Nekünk, nézõknek pedig mindez, így együtt elég ahhoz, hogy jól szórakozzunk.

FURCSA PÁR 2.

Odd Couple 2 - amerikai, 1998. Rendezte: Howard Deutch. Írta: Neil Simon. Kép: Jamie Anderson. Zene: Alan Silvestri. Szereplõk: Jack Lemmon (Felix), Walter Matthau (Oscar), Christine Baranski (Thelma), Jonathan Silverman (Brucey). Gyártó: Paramount. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 96 perc.

Öregember nem vén ember, tartja a mondás, képi bizonyságul pedig itt egy régi-új furcsa pár, helyesebben egy örökzöld trió, a szerzõ-forgatókönyvíró Neil Simon (A Napsugár fiúk, Hotel Plaza, Mezítláb a parkban) és a két elnyûhetetlen, egymásnak már-már örök hûséget fogadó színész-legenda: Jack Lemmon és Walter Matthau.

Hármuk személye kellõ garancia arra, hogy a nézõ egy, a vígjáték klasszikus hagyományait követõ filmet lásson az 1968-as eredetit követõ folytatásban, mely továbbra is a két jellem, a pedantériás-romantikus Felix (Jack Lemmon) és a trehány-realista Oscar (Walter Matthau) különbségeibõl adódó helyzeteket, szócsatákat használja fel a komikum forrásául. Teszi mindezt egy road-movie-dramaturgia keretei között, hiszen a két öregúr egy ütött-kopott bérautón vág át az Államokon gyermekeik esküvõjére igyekezve.

Az út hosszú és rögös, tele az eredeti és a szerzõ más komédiáira történõ vizuális emlékeztetõkkel; kellõen önironikus az el- és megkerülhetetlen öregség-elmúlás témakörét illetõen, és utoljára, de nem utolsósorban vicces és szórakoztató, méltó párja az elsõ Furcsa párnak.

TÖKÉLETES GYILKOSSÁG

A Perfect Murder - amerikai, 1998. Rendezte: Andrew Davis. Írta: Frederick Knott és Patrick Smith Kelly. Kép: Dariusz Wolski. Zene: James Newton Howard. Szereplõk: Michael Douglas (Steve Taylor), Gwyneth Paltrow (Emily Taylor), Viggo Mortensen (David Shaw). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 107 perc.

Az 1953-ban készült Gyilkosság telefonhívásra nem tartozik Hitchcock legjobb munkái közé. A pénzzavarral küszködõ sikeres teniszbajnok fondorlatos tervet eszel ki, zsarolással rávesz egy kalandort dúsgazdag felesége meggyilkolására. Az igazi bonyodalom az elrejtett lakáskulcs körül összpontosul, háttérben egy szerelmi háromszögtörténettel. Maga a Mester is fenntartásokkal nyilatkozott mûvérõl, ám a mozi szerelmesei bizonyára elnézõbbek lesznek majd, ha megnézik annak modernizált változatát, a Tökéletes gyilkosságot.

A tõzsdei összeomlás szélén álló Wall Street-i üzletember megbízza felesége sötét múltú szeretõjét, hogy ölje meg a vagyonos asszonyt. Adott a forgatókönyv, a szituációk és a humor, csak ki kellene javítani az eredeti mû hibáit. Helyette egy elvetélt kísérlet tanúi vagyunk, amelyben az elejétõl a végéig elmondják és megmutatják nekünk az eseményeket, megfosztva bennünket a suspense, a bizonytalanság, a felfokozott várakozás hatásától. Elveszett Hitchcock könnyed eleganciája, bája is, három vaskos beszólástól eltekintve még mosolyogni is képtelenség. A jellemek a hollywoodi képeslapok kliséire emlékeztetnek, Michael Douglas a férj alakjában korábbi szerepei sztereotípiáit vonultatja fel a Tõzsdecápáktól az Elemi ösztönig. A nõt megformáló Gwyneth Paltrow kiábrándító, hiányzik belõle Grace Kelly egykori szépsége és tehetsége. Az alkotók görcsösen igyekeznek újabb fordulatokkal izgalmassá tenni a történetet, de a közönség az élettelen figurák miatt csak izzadtságszagot és unalmat érezhet. A rendezõ úgy vélte, emlékezetkiesésben szenvedünk – ha megsemmisít mindent, ami miatt Hitchcockot érdemes megnézni, akkor korszerû. A végeredmény afféle szalonbûvészkedés, érdektelen társasjáték.

PATRIOT

The Patriot - amerikai, 1998. Rendezte: Dean Semler. Írta: William Heine és David Ayer. Kép: Stephen F. Windon. Zene: Stephen Edwards. Szereplõk: Steven Seagal (McLaren), L. Q. Jones (Frank), Gailard Sartain (Chisolm), Camilla Belle (Holly), Dan Beene (Richard Bach). Gyártó: Interlight Pictures. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 97 perc.

E cowboy-romantikológiai-hightech filmnek a fõszereplõje egy Wesley McLaren fantázianevû, in cognito indián orvosszakértõ. Na most, ez olyan abszurd, mintha a kalocsai érseket Ülõ Bikának hívnák. Ez a névdolog azonban csak egy apróság ennek a végtelenül, már-már parodisztikusan stupid filmnek a hibái közül. A Patriot (Hazafi) címû alkotás fõhõse W. M. tisztes, megözvegyült családapa (Steven Seagal mester adja), egy kilenc lakosú, romantikus montanai település saját útját járó orvosa, elesettek istápolója, korrumpálhatatlan erkölcsi csimborasszó, ám elõtte az Államok elsõszámú bakteriológusa volt, akinek telefonszáma minden CIA-vezér noteszében ott pihen. Festõi faházacskájában békésen kérõdzik internet és kisborjú, a kertben jászol, faeke, sámándob. A pikareszk hegyek között éldegélõ Marlboro Manek és Womanek dokija szomszédságában újfasiszta milícia leledzik, központjukat éppen bekeríti a különleges egység, vezetõjük, egy hájas, unszimpatikus military-ruhás gaz megadja magát, de ördögi cselt eszel ki. Titkos katonai raktárból lopott tömeggyilkos vírussal oltja be magát, zsebét teletömi ellenszérummal, és feltartott kezekkel az árulók (t. i. a további háromszázmillió amerikai) közé indul fertõzni. Tárgyalásán leköpi a bírót, aki pokoli kínok közt meghal, a járvány pedig viharosan terjedni kezd. Csillagos-sávos szuperkatonák lepik el a lenyûgözõ tájat, Wesley doktor meg, lerántva enmagáról a leplet, nekidurálja magát, hogy megvédje az amerikai népet. A fertõzött falusiak számítógépes beteglistáján egyetlen személy vére mutat ellenállást a szerrel szemben, mégpedig a doktor édes kicsi lányáé, amit megcsapolás céljából a banda keresni indul (vérvád-motívum, mint olyan). McLarenék még jobban menekülõre veszik. A kaszás dühöng, a doki földalatti titkos laborba veszi be magát, fertõzött katonák közé, s magával hurcolja a két fõs, romantikus montanai településrõl az ott, szintén visszavonultan élõ bombázót, távoli rokonát Dr. Fehér Felhõt (sic!) is, aki úgy néz ki, mint a Happy Girls együttes frontleánya. Hatalmas küzdelmek árán, mintegy véletlenül rájönnek, hogy a Fehér Felhõ által elhozott és az utolsó betegen alkalmazott õsi, nagypapa-féle indián gyógytea maga az ellenanyag. Ennyi a története ennek az újsághírekbõl, hazafias plakátokból és kollektív paranoiákból összefércelt mûvecskének. Érdemes megnézni: ritka élmény a mai világban, amikor az ember valóban nem hisz a szemének.

Lost in Space - amerikai, 1998. Rendezte: Stephen Hopkins. Író: Akiva Goldsman. Kép: Peter Levy. Zene: Bruce Broughton. Szereplõk: Gary Oldman (Dr. Zachary Smith/Spider Smith), William Hurt (John Robinson), Matt LeBlanc (Don West õrnagy), Mimi Rogers (Maureen Robinson), Heather Graham (Judy Robinson). Gyártó: New Line Productions. Forgalmazó: Flamex. Feliratos. 130 perc.

Gyanítom, az azonos címû, 1965-ben startoló és nálunk ismeretlen tévésorozat csakis arról szólhat, hogy a Robinson család epizódról-epizódra kóvályog az ûrben, miközben túlélnek minden veszélyt, mivel nagyon szeretik egymást. Legalábbis ezt sugallja az immár szélesvászonra kényszerített modernizált (?) változat, mely - tartok tõle aligha lesz a mûfaj rajongóinak kedvence.

A Lost in Space úgy fest, akár egy igénytelenül szerkesztett pulp-magazin a hatvanas évek sci-fi túlkínálatából, amit úgy adtak ki, hogy ne adja ki az ívét. Külsõségeiben mozgalmas, csiricsáré jövõképet idéz, éppúgy, mint az efféle kiadványok borítói. Belül aztán ránehezedik a súlyos mondandó. Földünk tartalékai kifogyóban, az emberiségnek új hazát kell találni. Fellövik hát a Jupiter 2 ûrhajót, fedélzetén a Robinson családdal, akikre nemes feladat hárul. De jaj, elõbukkan egy potyautas, igazából gonosz tudós, meghiúsítandó az expedíciót. E ponttól tipikus ûroperett a film, kalamajkával, eltévedéssel és számtalan egyéb tévedéssel, ám ez sem tart sokáig. Kisvártatva egy gigászi (nofene) Gömb titokzatos belsõ világa tárulkozik gömbölyödõ idõparadoxonokkal, hogy valami izé-metafizikai kalandra csábítsa hõseinket.

Na szóval, sejtelmem sincs mi üthetett Stephen Hopkins rendezõbe, ki legutóbb azért tisztességes kalandfilmet kreált (Ragadozók), de ez a Lost in Space movie akkor sem más, mint celluloidmoslék, a mindenevõvé hizlalt közönség újabb megszégyenítése. Ehhez mérten a trükkök színvonala is csak ritkán felel meg az ezredvégi elvárásoknak. A látványvilág túl steril, az arányok nem stimmelnek, némely kreatúra megjelenítése pedig a Mortal Combat effektjeinek bazári színvonalára süllyed. Ebben a harsány kotyvalékban éppen a színészi jelenlét az, ami teljesen felesleges. Mit keres itt (pénzen kívül) az egyébként kitûnõ William Hurt? Plussz, Gary Oldman sokadik rosszember alakítása mindennek tetejében szánalmas. Elfelejteni, de gyorsan! Az egész selejtbõl egyedül az Apollo Four Forty remek átiratára készített fõcím ér valamit, de azt meg kitolásból a film végére helyezték el. Néhány élvezetes percért két teljes órát végigkínlódni - ez már nem idõparadoxon, hanem egyértelmû idõpocsékolás.

CSENÕ MANÓK

The Borrowers - amerikai. Rendezte: Peter Hewitt. Írta: Mary Norton, Gavin Scott és John Kamps. Kép: John Fenner. Zene: Harry Gregson-Williams. Szereplõk: John Goodman (Ocious T. Potter), Jim Broadbent (Pod Clock), Mark Williams (Exterminator Jeff), Flora Newbigen (Arrietty Clock), Tom Felton (Peagreen Clock), Bradley Pierce (Pete Lender). Gyártó: Polygram Filmed Entertainment. Forgalmazó: Budapest Film. Szinkronizált. 83 perc.

Emberi léptékû, hagyományos, klip-orgiától mentes ifjúsági film, afféle Gulliver -- Lilliput- történet -- a kisebbségi sorsról. Allegória a túlélés leleményérõl, a "kicsik" perspektívájából nézvést. Meleg barna tónusban, szelíd anarchiával szól arról, hogy a jelenrõl gondolkodnunk tán még égetõbb lenne -- az Úr kétezredik esztendeje táján --, mint a jövõrõl. Mert ha nem így teszünk, nemsokára már nem lesz jövõ, amelyrõl gondolkozhatunk. Hogy az emberiesség eszménye a sokféleségnek (az énnek) nem megölését, hanem elfogadását (összhangját) követeli. Sokarcú teremtményekként az egész "bogárgyûjtemény" -- ha nem is békében, de legalább valami kiegyensúlyozottan ellenséges állapotban -- próbálhatná együtt élni az életét. Hogy felejtené el a téveszmét, miszerint belénk kódoltatott: az emberiség a hatalom törvénye szerint él és más törvényt nem ismer, mint a "jó cél" érdekében igazságosnak kikiáltott megtorlás törvényét. Az alkotók új ideát hirdetnek: a kölcsönös szolgálatot és egymásrautaltságot. Emberpárti film -- de a teljes, az "eszményi" közösséget itt csak a "kicsik" képviselik: a csenõ manók, (a tökéletlenségüket nem tagadó, felsõbbrendûségre nem vágyó kisebbség), és a gyerekek. Az unásig hangoztatott tolerancia jegyében készült egyszerû, régimódi film nem hõköl vissza a feladat lehetetlenségétõl. Szerényen csak belefog összebonyolódott ügyeink kibogozásához.

Tudjuk, a tízezer mérföldek is a lábunk alatt -- és az elsõ lépéssel -- kezdõdnek.

Mulan - amerikai, 1998. Rendezte: Darry Cook és Tony Bancroft. Írta: Rita Hsiao, Christopher Sanders, Philip Lazebnik, Raymond Singer és Eugenia Bostwick-Singer. Kép: Hans Bacher. Zene: Jeny Goldsmith. Gyártó: Walt Disney Pictures. Forgalmazó: Intercom. Szinkronizált. 90 perc.

A Walt Disney Pictures legújabb történelmi akció-rajzfilmjében - a Pocahontas, a Herkules és az Anasztázia után -- egy "régi kínai mese" indul világhódító útjára.

A történet röviden: apja helyett és becsületét védve, leánya (Mulan) szökik el otthonról a háborúba, férfinak öltözve. Miután sikeresen túlesett a katonai kiképzésen (és némileg megtévesztette társait), szembeszáll a birodalomra törõ ellenséggel, megmenti a császárt, hazáját, családja becsületét -- hõs lesz.

A feldolgozás ismerõs: a rajzfigurákat ugyanarra a sémára tervezik az álomgyárban, hiszen az elõdökhöz képest annyi a "változás", hogy a távol-keleti szereplõknek fekete hajuk és keskenyebb szemük van. Egyébként nyugodtan elférnének indián, görög vagy orosz legendaként is a vásznon. A szerzõk -- talán a lavina egyetlen beállításának kivételével -- nem törekedtek az animáció képi lehetõségeinek kihasználására, viszont ha gyerek lennék, valószínûleg a moziszék alá bújnék ijedtemben, amikor a hun fõvezért, San Ju-t és seregét megpillantom a vásznon. A vér nem ömlik ugyan patakként alá, de tény, hogy a játékfilmek túlnyomó többségének feldolgozásához hasonlatosan, itt is az akció és az erõszak bemutatása a fõ cél a cselekményvezetésben. Az "egyensúlyt" humoros benyögéseivel a családi védõszent, a "házisárkány" figurája próbálja helyrebillenteni.

Ide jutott hát a hajdani "teaillatú költészet", a mítoszt, filozófiát, morált egyetlen történetbe élvezetesen sûrítõ õsi kínai gondolat; Kung mester, Lao-ce, Chuang-ce tudása életrõl, sorsról, igazságról -- megzenésítve -- a mindenek fölötti üzleti hatékonyság eszményének megfelelõen.