Nem az az igazi drogfilm, ahol a szereplõk belövik magukat, hanem ahol drog szelleme teremti a stílust.

Mi a drogfilm? A közkeletû vélekedés szerint szociológiai-lélektani szakmunka vagy riasztó-csábító propagandafilm: drogfilm az ahol elszállt junky-t látunk. Az igazi drogfilm szerintem másról szól: addig ismeretlen látásmódok és tudattartalmak lenyomata, pszichedelikus mû. A "posztmodern világpolgár" krédója (R.U.Sirius nevezi így a századvég felvilágosult emberét): a szellem szabad szárnyalásához legegyszerûbben tudatmódosító segédeszközökkel juthat el. Túlléphet a hétköznapok taposómalmán, elfelejtheti a belé sulykolt ok és okozatiság elvét, kiugorhat a lineáris történelembõl, a mindenkori elfojtó mechanizmusok (és világnézetek) önös (és idõnként harcos idealizmusként álcázott) materializmusából, szétrobbanthatja tabuk és tiltások évszázados rendszerét, felfedezheti személyisége rejtett arcát, azaz magasabb szintû, globális öntudatra ébredhet, és az egyetemes szeretet mámorában ölelheti át felebarátait.

A felismerés érdeme mégsem az övé, hiszen hasonló nemes célok vezérelték már a prehistorikus korok sámánjait, az eleuziszi misztériumok beavató mestereit, a gnosztikus szekták „tévelygõit" és a tantrikus rituálék fõpapjait is. S a Tibeti Halottaskönyv szintén a megvilágosodás rögös útjáról tudósít.

A "posztmodern világpolgár" könnyebb helyzetben van, a csúcstechnológiának hála, tobzódhat a lehetõségekben: VR, cybertérbeli utazás, eksztatikus techno-partik, formatervezett szintetikus drogok, ezek különbözõ kombinációi, esetleg egyszerre mind.

A drogok se szerepeltek mindig tiltólistákon...

Továbbá a XX. században is léteztek és léteznek rettegett szabadgondolkodó sámánok: Aldous Huxley, William „Meztelen Ebéd" Burroughs, Ken Kesey, John „Ketamin" Lilly vagy Terence McKenna, a gombák jeles szakértõje. Az egyenlõk közötti elsõként pedig a hivatalos média(propaganda) által LSD-guruvá kicsinyített, eredetileg pszichológus (Szent) Timothy Leary (1920-1996).

Életmûve három periódusra osztható.

A negyvenes és az ötvenes években úgy tûnt, szokványos tudós karriert fut majd be. Kidolgozta a csoportterápia elvét, s a Harvardon okított.

1960-ban, miután kipróbálta az LSD-t, az elsõ olyan (ember készítette) kemikáliát, mely hatásában a sámánok mágikus fõzeteihez hasonló, minden megváltozott. Önkéntesek közremûködésével megkezdõdtek a szerek terápiás használatát célzó kísérletek: miként befolyásolható az agymûködés, az idegrendszer? Az eredmények a legoptimistább elképzeléseket igazolták.

Következõ lépés a börtönlakók tesztelése lett volna. Csakhogy az „illetékesek" az LSD-t ugyanolyan károsnak minõsítették, mint a heroint, tehát feketelistázták. Beindult a máig is (hasztalanul) tartó drogháború... (A ‘94-es Káosz és cyberkultúrában Leary számokkal bizonyít: a veszélyes, azaz a használót függõségi állapotba kergetõ, pszichotróp anyagok közül az alkohol évi hatvanezer, a receptre kapható orvosságok harmincezer, a nikotin huszonötezer, a kokain háromezer, a heroin pedig ezer áldozatot szed. Ezzel szemben a pszichedelikus gombák, a fû, az LSD és a tiszta MDMA halálozási rátája: nulla.)

Hiába fellebbezett, az egyetemi kísérleteknek véget vetettek. A katedrának búcsút intve, székhelyét a New York állambeli Millbrook kúriába tette át. Igéinek vulgarizált változatát pedig a korabeli ellenkultúrának fazont adó hippi-mozgalom tette magáévá.

Leginkább a híres szlogent: „kapcsolj át, hangolódj be, szakadj ki!" (Turn on, tune in, drop out: a polgári életmódot váltsd alternatívra, az elõre gyártott lét helyett önnön utadat járd, függetlenítsd magad a gyûlölt társadalomtól!)

A Halottaskönyv Leary-féle pszichedelikus olvasata viszont elmélyültebb kalandnak bizonyult. A kemikáliák ugyanis rendkívül összetettek és intelligensek. Hatásuk nemcsak az „utazó" lelki alkatától, felkészültségétõl és hangulatától, de az „utazás" (trip) fizikai, társadalmi és kulturális környezetétõl is függ. Hogy a tudat és a tudatalatti ismeretlen tájain üldözési mánia, bûntudat és egyéb gátlások nélkül, nyitott szellemmel barangolhassunk, e barangolást ellenõrizzük, s végül megvilágosodjunk, ahhoz beavató mester igényeltetik.

Leary-re azonban az Egyesült Államok büntetõintézetei tartottak igényt. A ’66 és ’76 közötti évek egy hõsi opera tragikomikus felvonásai: sittre vágták, ‘70-ben megszökött és Svájcba menekült, ‘73-ban amerikai ügynökök fogták el, majd a kiadatás és az újabb börtön után ‘76-ban szabadulva, Kaliforniába költözött.

Harmadik alkotói korszakának kezdetén fedezte fel az ezredvég ifjúsági kultúráját egyszer s mindenkorra átalakító, a heroikus látomásokat és katarzist kiváltó individuális LSD cyberkori szinonimáját, a katartikus víziók helyett kollektív (és nem evilági) szeretetélményt adó MDMA-t, azaz ecstasyt. A posztmodern író, Thomas Pynchon szerint a pirula - amellett, hogy félelmet és gyûlöletet egyaránt megszüntet - használóját egyfajta harmadik látással ajándékozza meg: a nirvánában üdvözül. Beteljesedni látszik Huxley misztikus és földi tapasztalat, szerelem és munka szintézisérõl szóló jóslata. A hatvanas évek világmegváltó (de eleve bukásra ítélt) revolúcióját a kilencvenes évek szelídebb (de hatékonyabb) számítógépes E-volúciója valósítja meg. A tudattágítás és a hedonizmus kulturális vírusaival: VR-rel a cybertérben, E-vel a techno-partin...

A kompjútervírusok mögül Leary mosolyog ránk. De õ ihlette meg a nanotechnológiában, a természetes és mesterséges intelligenciák szimbiózisában és a posztbiológiai földi mutációk világûrbeli szétrajzásában hívõ transzhumanistákat is. Nem félve, hanem médiaeseményként készült a halálra, hiszen az alkotó szellem úgyis halhatatlan. A test lefagyasztható és egy szép napon újraéleszthetõ, az agy pedig hamarosan merevlemezre tölthetõ lesz - vallotta. A század talán legkomplexebb életmûvét hagyta maga után. És minden bizonnyal õ volt az utolsó reneszánsz ember. Két szépséges keresztlánnyal: Winona Ryderrel és Uma Thurmannal.

Hatása - ha áttételesen is - filmek tucatjain érzõdik. De léteznek-e valódi drogfilmek? Azért, mert a szereplõk hangsúlyozottan elszívnak egy-két jointot (Elszakadás), a heroinról paradigmaváltás közben az Ectasy-ra szoknak (Trainspotting), pszichedelikus mámorban végigtombolják az amszterdami éjszakát (EXtrémek), lerobbant heroin-függõként átbóklásszák fél Detroitot (Utolsó belövés), irdatlan mennyiségû kokainnal és egyéb nyalánkságokkal kereskednek a tündéri Koppenhágában (Díler), még nem jelenti azt, hogy a felsorolt munkák drogfilmek. Az általában szájbarágó dokumentum-dolgozatok sem azok, habár a gombáktól serkentett Dalí a mongol magasföldön azért ráérzett valamire...

A szürrealisták úgyszintén. Pedig nem kokain-csíkokat filmeztek szuper-nagyközeliben, és járdáikat se szegélyezik eldobott fecskendõk. Náluk az egész világ lesz látomás.

A tágult tudat mûködését drogos jelenetek nélkül is lehet érzékeltetni. De ha mégsem, akkor a szer bevétele, elszívása ne legyen hangsúlyos, vagy csak annyira, mint a mindennapok bármely momentuma (étkezés, fürdés, szeretkezés, stb.).

Kenneth Anger is így gondolhatta, hiszen a motoros maszkabált és elõkészületeit megörökítõ Skorpió-lázadás (1964) andalító rockra komponált, a logikus gondolkodás törvényeit (és az azokat filmnyelvre fordító kameramozgásokat, plánváltásokat) alapjaiban megfricskázó, a kaleidoszkóp-effektust és a makró-felvételeket elõszeretettel alkalmazó, a lélek szélcsendjébõl a káosz utáni szélcsendbe töredezõ bódult képáradat.

A Lázadó Lucifer (1973) Aleister Crowley-t idézõ óegyiptomi fekete mágia. Tüzek, sötétség, vulkánkitörés. Felbugyog a láva, színre lép a pap és a papnõ. Asszociáció asszociációt követ, a titokzatos képek és jelképek pillanatokra villannak fel csupán. Magányos férfi bíborvörös folyosók labirintusában bolyong. Beavatási szertartás -- a varázskör szegélyére többek között a Káosz, Babilon, Lucifer, Lilit szavakat vésték. Aztán megérkeznek a repülõ csészealjak. Szöveg ezúttal sincs, csak ünnepélyes zene.

Hasonló dekadens pompába bújtatta Poe-adaptációt, az egyaránt ‘64-es Ligeia síremlékét és a Vörös halál álarcát Roger Corman is. Drogfilmek? Valószínûleg. Kultikus mozik? Minden bizonnyal. Ugyanez elmondható az El Topót (1970) és a Szent hegyet (1973) jegyzõ Alexandro Jodorowskyról, de Dario Argento Suspiriájáról (1977) és Infernójáról (1979) is. Vagy a 2001. Ûrodüsszeia Jupiter-utazásának virtuális valóságot és E-csillogást elõlegezõ képeirõl. A Cronenberg-filmekrõl szintén. És Greenaway barokk víziói vajon nem rokonai a múlt századi angol ópiumevõ, Thomas de Quincey Savannah-La-Marjának és Memorial Suspiriájának?

Csõdöt mond a formális logika, a klasszikusan zárt mértani idomok végtelenig sokszorosítható töredékelemekre hullanak szét. Mindig ugyanaz köszön vissza, mégis mindig más - ilyen programozott véletlenek mozgatják a szélnél is sebesebben a Született gyilkosokat és a lidérces Birodalmat rögzítõ kamerákat, vágó ollókat. Meg a Henyék dramaturgiáját és a Ponyvaregény szerkezetét. Droggal vagy anélkül, mindenki felpörgött és elszállt.

David Lynch utóbbi két mozijában, a (Twin Peaks: Tûz, jöjj velem!; Útvesztõben) pedig már végképp a drog szelleme a legfõbb dramaturg.

Lehet, hogy drogfilmek csak a képzeletben léteznek. Azt viszont biztosan tudjuk, e képzeletet Timothy Leary lobbantotta lángra.