Vegyük szemügyre még egyszer figyelmesen, nincs-e rádiótelefon a barlangrajzokon.

Nézzük meg jobban ezt a képet. Bosszantó ez, mint az örök visszatérés elmélete: nincs új a nap alatt. Beszélni ezzel a készülékkel is lehet, mint látjuk portábilis is. Megfelelõ fizikai kondíció szükségeltetik csupán hozzá, de az amúgy is kell, ebben az egészségkultusszal terhelt újkori kultúrában. Kiválthatná a konditermet, a joggolást: vidd magaddal a telefonod és így mindent megtettél az egészségedért! Ráadásul, ha képes vagy legyõzni a légszomjat, még telefonálhatsz is vele. A képen látható, négy erõs asszonyról nem tudom elképzelni, hogy standy-jüket azóta handy-re cserélték volna. Mert hát ezekkel a valódi rádiótelefonokkal csak a baj jön. Itt van mindjárt Hitchcock, aki sutba dobhatná a Gyilkosság telefonhívásra Grimm-mese hangulatú krimijét. Hitchcock egyébiránt a Gyilkosság telefonhívásra kapcsán (amit õ "jelentéktelen alkotásnak" minõsített) Truffaut-nak felvázolja egy telefon-film históriáját: "Én például olyan filmet is nagyon szívesen megcsinálnék, amelynek egy telefonfülkében játszódnék a cselekménye. Képzeljen csak el egy szerelmespárt a telefonfülkében. Ahogyan fogják egymás kezét, ahogyan találkozik a szájuk, és ahogyan nekidõlnek a készüléknek, elmozdul a helyérõl a kagyló. Mármost a központban ülõ telefonos kisasszony, habár a szerelmespár nem tud róla, hallja a meghitt szavakat. A cselekmény már el is indult. A nézõ, aki elõtt ezek a képek peregnek, úgy szemléli mindezt, mintha egy regény elsõ fejezetét olvasná vagy egy színdarab kezdetét látná. Vagyis egy közönséges telefonfülkében játszódó jelenet is annyi szabadságot ad a rendezõnek, mint a hófehér papírlap a regényírónak."

Milyen kár, hogy a felvillantás állapotában maradt meg az ötlet, ennél csak az a szomorúbb, hogy a maroktelefonokban nem lehet csókolózni; igaz viszont, és ez hatalmas dolog, hogy bárhol vagyunk, szerelmes szavakat suttoghatunk segítségével a kedvesnek, és bármikor, bárhonnan randit is meg lehet beszélni rajta.

De azért a rádiótelefonok is elég jó kellékei a krimiknek, Richard Rows torontói krimigyáros legutóbbi B-moviejában a Sun my Sunban az egyetlen valóban jól megcsinált jelenet a maroktelefonhoz kötõdik. Miután a gyilkost a rendõrök hason lövik, a bûnözõ kedvese szép példát mutat az újrafelhasználhatóság széleskörûségébõl: szétszedi a rádiótelefonját, annak antennájával kipiszkálja a sebbõl a golyót, a telefon belsejében található matricákkal leragasztja a sebet, a nyomógombokból érlefogót eszkábál, a telefonkártya pedig a bõrt kiváltó plasztikai elemként hasznosul.

Láttam a minap Vágvölgyi B. András kitûnõ, A nagy testvér árnyékában címû hongkongi dokumentumfilmjében egy õsi harcmûvészetet a vásznon megjelenítõ pasit, amikor éppen nem verekedett, mindig ott szorongatta a kezében a handyt. Úgy tûnik mégsem lehet mindent telefonon megbeszélni, különben miért is vernék pépesre egymást?

A "mi lett volna, ha lett volna?" kérdéssel a rádiótelefon esetében kétségtelenül át lehetne írni a dráma és filmtörténetet. Hogy tovább ne merészkedjünk, Romeonak sem kellett volna létra. Ennél érdekfeszítõbb azonban, hogy miképpen épül be a valós élet ma már mindennapi kelléke a filmekbe. Estelmann például éppen megfilmesíti Kä stner Három ember a hóban címû remekét. A hõsöknek lesz maroktelefonjuk, ami nyilvánvalóan teljesen átstrukturálja a dramaturgiát.

A szó az emberiség leghatásosabb kábítószere mondotta Kipling (aki még nem látott videóklipet), és az, hogy most már mindenünnen mindenhová terjedhet, a mozi lehetõségeibõl legalább annyit elvesz, mint amennyit hozzáad.