Lars von Trier misztikus tévésorozata a végsõ kérdések közé ágyazza a hétköznapok ügyes-bajos dolgait.

A nemzeti és nemzetek feletti tévé-csatornák szaporodása a kilencvenes években Európát is a mûsorgyártás fokozására késztette. Az ismeretterjesztõ programok és tévéjátékok mellett elsõsorban a sorozatok száma növekedett. A sokaknak szóló szériák árnyékában megjelentek a rétegigényeket kielégítõ, a szappanoperák, teleregények struktúráját megõrizve megváltoztató, az ismert fordulatokkal más jellegû történeteket elmesélõ sorozatok. A cinkosság elvén mûködõ filmeken a nézõ elégedetten mosolyog: igen, végre mindannyian, filmkészítõk, kritikusok, egyszerû befogadók együtt kacagunk az abszurditáson, és nem vesszük túlzottan komolyan magunkat.

Lars von Trier 1994-ben indított sorozata, a Birodalom ilyen kísérletnek mondható. Mégsem jellemzi tökéletesen a fenti leírás, hiszen a dán állami televízió mutatta be (ez eddig még rendben volna), fõmûsoridõben sugározták (ez már kicsit szokatlan) és a dán televíziózás leghangosabb sikerét érte el egy olyan kulturális közegben, amelyben a hazai gyártású mûsoroknak óriási a hagyománya és a nézettsége. Ráadásul a sorozat rendezõje - a fesztiválsikerek ellenére - a nagyközönség elõtt addig jobbára ismeretlen volt (angol nyelvû mûvek, külhoni színészek, bonyolult dramaturgia, fura, szokatlan képi világ, korlátozott forgalmazás). A Birodalomban látható folyamatos kameramozgás, a mesterséges színek használata, az ugró vágások sem egykönnyen emészthetõk, nem igazán teszik zavartalanná a konzervatív képkultúrához szokott nézõk kényelmes kultúrnassolását. Mégis elsöprõ volt az akkor bemutatott négy epizód sikere, Trierbõl egy ország kedvence, médiasztár lett. Napilapok hasábjain folyt komoly vita a sorozatról, valamint Trier kiáltványáról, a Dogma '95-rõl. A képes újságok a rendezõ minden mozdulatát lesték, a Hullámtörés cannes-i bemutatójáról és a díjkiosztó ceremóniáról mûsorát megszakítva tudósított a dán televízió híradója.

Önsanyargató irónia

Mi a siker titka? Röviden: a színészválasztás, a pikáns, egyben misztikus téma és az egészséges társadalmi önirónia. A sorozat helyszíne az ország egyik legjelentõsebb, mindenki által ismert közintézménye, ahol szellemek kísértenek, miközben a leghétköznapibb gondokról, a közélet tipikus ügyeirõl esik szó. A dán központi kórház (Rigshospitalet, magyarul: Birodalmi Kórház) jelentõsége mind a gyógyítás, mind a kutatás, vagyis a tudományos gondolkodás szempontjából meghatározó. Ám ahogy azt az epizódok fõcím elõtti bevezetõje hírül adja, a tökéletes technológia, a tudás, a racionalitás mindenhatóságának hite, a szellemi világ tagadása oly mértékûvé vált, hogy az amúgy erõs, modern építményen apró repedések keletkeztek, s a birodalom kapuja észrevétlenül újra megnyílt. Nem nehéz észrevenni a konkrét történet mögött az általános kérdésfelvetést: mi a modernizmus, mennyire stabilak a bevett értékek, hová vezet a tudományos fejlõdés, hová tegyük a fel-felbukkanó, majd a tudománytalanság és az okkultizmus vádjával félresöpört miszticizmust, hol van a hit, a vallás szerepe az ezredvég liberális Európájában? Súlyos gondolatok. Az 1994-ben készült négy rész játékos, ironikus, rejtett formában veti fel ezeket a kérdéseket. S éppen ez vezethetett a sikerhez: senki sem érezte úgy, hogy súlyos, életbevágó dolgokat akarnak a szájába rágni vagy rákényszeríteni. A felszínen bûnügyi históriát (egy 1919-ben meggyilkolt leányka szellemét kell megnyugtatni, egyesíteni szeretteivel a mennyországban, ez azonban csak akkor történhet meg, ha fény derül a gyilkosság körülményeire), leleplezést (a mûhibát elkövetõ svéd orvos állásába kerülhet korábbi vétke, ezért mindent elkövet, hogy tettét eltitkolja a számára idegen, nemegyszer ellenséges környezetben), társadalmi körképet látunk (hogyan viselkednek orvosok és betegek döntéshelyzetekben és hétköznapi szituációkban). Etikai, orvosi, sõt politikai kérdések is felmerülnek, miközben thriller, horror elemek keverednek szatírával, vígjátéki fordulatokkal. A sorozat szerkezetileg nem különbözik a többi, intézményeket bemutató szériától: az epizódok lazán kapcsolódnak, látszólag egymástól teljesen független szereplõket követünk nyomon, akik csak véletlenül találkoznak: a cselekmény szálait - és a sorozatot - a közös tér, az intézmény tartja össze. A kissé váratlan sikerhez a humor, a titokzatosság, a vállalt komolytalanság és a hétköznapok aktuális kérdéseinek összjátéka vezetett. Talán eltúlzom a nemzetkarakterológia jelentõségét, de a Birodalom tökéletesen kielégíti a dánok hallatlanul fejlett nemzeti büszkeségét, amelynek legfontosabb eleme ellentmondásosnak tûnhet: éppen azokat az eredményeket kacagják ki a legjobban, amelyek túlfejlett nemzettudatukat fûtik. Nem véletlen, hogy a Birodalom elkészültének évében parlamenti képviselõvé választották Jacob Haugaard humoristát, aki független jelöltként abszurd jelszavakkal (több napfényt Dániának, több hátszelet a bicikliutakon) lett befutó a magyarországinál jóval inkább pártokra épülõ, erõs hagyományokkal rendelkezõ parlamentáris rendszerben. Minden idézõjelbe, zárójelbe tehetõ, semmit sem kell - legalábbis a felszínen - véresen komolyan venni. Errõl tanúskodik a sorozat egyes epizódjainak záró képsora. Vörös függöny elõtt elindul a stáblista, majd belép a képbe maga Lars von Trier, és kommentálja, magyarázza a látottakat. Ceremóniamesterként parádézik, már jelenléte is kiemeli - és ez áll magyarázatainak középpontjában is -, hogy amit láttunk fikció, mese, nem azonos a valósággal, de feltétlenül elgondolkodtat a valóságról. A Birodalom moziban vetített változatából éppen ezek a közvetlen szerzõi szövegek maradtak ki, s ez nem pusztán technikai okokkal magyarázható. A filmszínházba járók tisztában vannak azzal, hogy a vetített kép fikció, míg a televíziós mûsorfolyamban valóság és fikció egymásba ér. Trier feltûnése a sorozat keretein belül a kettõ elkülönítését szolgálja: amit láttunk, az nem a valóság, a rendezõ ellenben valóságos személy; magyarázata és megjelenése megnyugtat: ne vegyük szívünkre a szellemeket és a mûvérrel, mesterségesen gerjesztett izgalmakat, koncentráljunk önmagunkra; a Birodalom csak segédeszköz önmagunk vizsgálatában.

A népnevelõ artista

Lars von Trier a Hullámtörés után, 1997 õszén tért vissza a sorozathoz. Hatalmas várakozás elõzte meg a bemutatót, a fogadtatás viszont érezhetõen lanyhább volt, mint az elsõ alkalommal. Trier ismert lett, a kórházban folyó ügyeket sem kellett fikciós mesében leleplezni (a sorozat hatásaként divattá vált tényfeltáró riportokat készíteni az adófizetõk pénzét elherdáló közintézményekrõl), a történet pedig igen komolyra fordult. A rendezõnek és alkotótársainak volt merszük továbblépni, kevesebb lett a primer izgalom, a nézõt bevonó rejtélyfejtés, megerõsödött a hit kérdéseinek bolygatása - a társadalmi népszínmû elvesztette felszínességét. Semmi sem az, aminek látszik: a korábbi epizódok pozitív hõsei meghalnak, majd feltámadnak, a megszületõ kísértetcsecsemõrõl kiderül, hogy korántsem gonosz, mint várni lehetett, hanem a feltétlen jó megtestesülése. Már nem lehet kikacagni azokat a mondatokat, amelyek mind a cselekmény során, mind a rendezõi kommentárokban egyre hangsúlyosabbak lettek: milyen értéke van az egoizmusnak, az egyéni fájdalomnak, a törtetésnek, az emberi életnek a nagy egész szempontjából. A korábban feltett kérdésekre most mintha válaszokat is kapna a nézõ, bár bizonyosság továbbra sincs. A mozgó kézikamera immár nem kísérlet, hanem bevált munkamódszer, az ugró vágások száma is csökkent. Mintha egy bölcs ember folytatta volna a lelkes kísérletezõ által elkezdett mesét. A film humora is felszabadultabb, áthatóbb. Kifejezetten szórakoztató a korábbi epizódokból ismerõs jelenetek módosított újrafelhasználása, a már hallott kulcsmondatok ismétlése merõben új szituációban. A két legfõbb szereplõ, a szellemûzõ spiritiszta öregasszony és a hiperracionális svéd sebész annyiszor fut össze, keresztezi egymás útját, hogy a nézõ már feszülten várja, mikor találkozik a történetük. De a két szál összekapcsolódása - legalábbis ez idáig - még várat magára.

Az általános derû és jókedv olyan burleszkszerû jeleneteket hív életre, amelyre korábban nem volt példa. Pedig a derû nem sugárzik át magára a történetre. Az ártatlan, félig sátán csecsemõ óriási szörnyeteggé növekszik, hogy önmagát elpusztítva maradhasson jó; tisztaszívû orvostanhallgató okoz közúti balesetet - és egyáltalán: nagy baj van a Birodalomban. Erõsödik a gyanúnk: a tévésorozat sem lesz más, mint a Hullámtörés vagy az azóta elkészült Idióták: film a jóságról, az áldozatvállalásról. Ám a népnevelés fõmûsoridõben sokakat nyugtalanít. A nézõ összezavarodik, ha addigi hõsei megszûnnek hõsök lenni, és ha az addigi ellenségek sejthetõen jót is cselekszenek. Hiába marad meg az önirónia, ha valóban el kell gondolkodni a látottakon és nincs egyértelmû fogódzó, akkor mindig lesznek, akik elfordulnak a történettõl.

Lars von Trier kötéltáncosként egyensúlyoz. A Birodalomba belefér az olcsó vásári szórakoztatás (egy kávéscsészében méreg van, de a csészék garmadája vándorol kézrõl kézre az orvosi rendelõben, miközben a kiszemelt áldozat már réges-rég elhagyta a szobát, aztán - amikor a haragvó tettes már rég meggondolta magát - mégis sikerül a merénylet), belefér a teológiai szemtelenség, a könnyen vett misztika, s a létkérdések feltevése és burkolt megválaszolása is.

A Birodalom folytatódni fog. Jelenleg minden kérdése nyitott, bár egyre világosabban látszik a szándék: a hit komolyságának rehabilitálása. Komolyságról beszélek, méghozzá érett, bölcs komolyságról, amibe a derû, a humor, a boldogság is belefér. Ha nem volna folytatás, gyanakodhatnánk, hogy - akárcsak a Hullámtörés esetében -, itt is a jóságot megéneklõ apokrif (egyelõre töredékes) munkáról van szó, ahol csak a megváltás felé mutató ívet láthatjuk, hiszen a gonosz még jelen van.

A sorozat folytatódik, s talán alaptalanok ezek a feltételezések, amelyeket Trier katolikus hite és két utolsó játékfilmje táplál), és minden megmarad annak, aminek látszik: egy televíziós sorozatnak, amely gátlástalanul cikázik Eizensteintõl a klasszikus horrorokon át Dreyerig és vissza, miközben szemérmetlenül kever mûfajokat, használ szemfényvesztõ trükköket, hogy szórakoztatva neveljen - vagy üres okosságok kíséretében szórakoztasson.

Birodalom I-VIII. (Ryget) - dán,1994-97. Rendezte: Lars von Trier. Írta: Lars von Trier, Niels Vorsel. Kép: Eric Kress. Zene: Joachim Holbeck. Szereplõk: Ernst-Hugo Jä regard (Stig Helmer), Kirsten Rolffes (Drusse asszony), Holger Juul Hansen (Moesgaard), Soren Pilmark (Krogschoy), Ghita Norby (Rigmor), Jens Okking (Bulder), Erik Wedesoe (Ole), Baard Owe (Bondo), Brigitte Raaberg (Judith). Gyártó: Zentropa / DRTV.